Magyarok: Ácsingóznak a választójogra

ValasztasMagyar.jpg

Sokan nem érzékelik, hogy utolsó értékük ellen indul támadás

Azt írja nekem SZF az interneten, hogy cenzust kellene bevezetni az általános és titkos választójog helyett. Fő érve, hogy én sem hihetem azt, hogy például a szavazatom – aki szerinte járatosabb vagyok a közügyekben – egyenértékű lenne egy nyolc általánost végzett személyével, vagy akárcsak az övével. Nem csak tőle hallottam ezt az érvelést az utóbbi hónapokban. Csakhogy elég egy téglát kihúzni a választójog építményéből, azt a hatalomra éhesek mohósága miatt törvényszerűen követi majd egy másik,

egy harmadik, aztán egy sokadik. Amíg azonban mindenki szavazhat, addig nem lehet előállni újabb és újabb ötletekkel annak érdekében, hogy miért is kellene szűkíteni a választók körét. Addig még mindig van esély arra, hogy az egy maroknyi csoport, esetleg az egyetlen személy diktatúrája felé tendáló uralomnak gátat lehet szabni.

Ebben az összefüggésben elég baj már az is, amit a levélben való szavazás lehetőségével művel a Fidesz-mamelukokból álló parlament. Csak a határon túl élő kettős állampolgároknak teszik lehetővé az ily módon történő voksolást, viszont megnehezítik azok szavazati jogának gyakorlását, akiknek bár Magyarországon van az állandó lakóhelyük, de külföldön kényszerültek munkavállalásra. Nyilvánvalóan azt feltételezik, hogy az erdélyiek, a délvidékiek, meg a többiek zöme őket támogatja, ellenben a külföldön dolgozók nem a most kormányzók neve mellé húzzák be az X-et. Tisztességtelen hatalmi játszma ez, amit a határon túliak és az itthoniak egymás elleni kijátszására építenek.

Van azonban ennek a dolognak egy távlatosabb vonatkozása is. A vagyoni, vagy a műveltségi választójogi cenzus bevezetését szorgalmazók – akár tudatában vannak ennek, akár nem – valójában azokat erősítik, akik a társadalom nehéz körülmények között élő rétegeitől akarják elvenni a feljebb kapaszkodás lehetőségét. Ezzel a mainál is nehezebbé válna az eltérő szociális helyzetben lévő csoportok közötti átjárás, vagyis az, hogy a született tehetségek kibontakoztathassák képességeiket, miközben emiatt már ma is felmérhetetlenek a veszteségeink.

E felfogás terjedésében külön nyugtalanító, hogy mintha a magyarországi családok emlékezetéből kilúgozódtak volna a múlt tényei. Például az, hogy a 19. század végétől az ellenük kivezényelt rendőrökkel, sőt a katonasággal való véres összecsapásokat is vállalták azok, akik Budapesten és vidéken tüntetéseket szerveztek a választójogért. Mintha a többség tudatából teljesen kihullott volna, hogy még hét évtizede is elsősorban a vagyoni cenzus érvényesítésével szorították le a választásra jogosultak számát, nehogy a nincstelenek őket képviselő politikai erőket juttassanak a parlamentbe, a helyi képviselő testületekbe.

1926-ban az összlakosság mindössze 27 százalékának volt joga ahhoz, hogy országos és helyi képviselőket válasszon. Ugyanakkor ez az arány Németországban 64, Angliában 63, Ausztriában 62, Írországban 59, Svédországban 58, Dániában 50, Finnországban és Hollandiában 49 százalékos volt. Ezzel Magyarország a délkelet-európai országok szintjén rekedt meg. (Igaz, a nálunk gazdaságilag messze fejlettebb Svájcban és Franciaországban is hasonló volt a helyzet.)

Magyarországon, a megelőző évszázados küzdelemben csak 1945 hozott fordulatot. Ekkor emelték a választójogosultak arányát 60 százalék fölé. Többek között bekerültek ebbe a körbe az ország lakosságának többségét kitevő parasztok, akiknek nagy hányada 1-5 hold közötti törpebirtokon kínlódott, fele részük teljesen földnélküli zsellérként nyomorgott. Tessék már egyszer belenézni a népi íróknak a Horthy-rendszer viszonyairól írt szociográfiáiba, költeményeibe, regényeibe, vagy legalább Illyés Gyula: Puszták népébe!

Az addigi kisebb horderejű próbálkozások, az egyházi és a világi latifundiumokat valójában érintetlenül hagyó látszatintézkedések után, 50-100 éves késéssel osztották szét a nincstelenek között a közép- és nagybirtokokat. Tény, hogy ennek során rengeteg sérelem keletkezett. A hamarosan kialakuló diktatúra pedig még azokat is sanyargatta, akikre eredetileg támaszkodni akart. De történt, ami történt, a hatvanas évek második felétől az emberek többsége nagyjából eltemette magában a korábbi sérelmeket. Például azért, mert az 50-es években kuláklistára kerültek fiaiból agrármérnökök, téeszelnökök lettek, vagy azért, mert a téesztagok idővel ugyanúgy nyugdíjat és orvosi ellátást kaptak, mint a munkások. A munkások pedig – akiknek többsége a termőföld eltartó képességéhez mérten óriási paraszttömegből került ki – lassan korszerű lakásokhoz, kiszámítható keresethez stb. jutottak a városokban, jóllehet a szülőföldtől való kényszerű elválás sokak számára igen keserves volt.

Én magam, már csak azért sem kisebbíthetem az érintettek fájdalmát, mert apai nagyapám maga is agyvérzésben halt meg, amikor arra kényszerítették, hogy végre 1961-ben bevigye néhány hold földjét a téeszbe. Ám annyi évtized után illő lenne már az eseményeket történelmi, netán nemzetközi távlatból szemlélni! Például arra is gondolni, hogyan ment végbe a parasztoknak a földtől való megfosztása, mondjuk, a 18-19. századi Angliában…

Sok egyéb személyes tapasztalatom mellett egy, a nyolcvanas évek közepén forgatott filmemből is tudom, hogy a Kádár-rendszer virágkorában a társadalom döntő része lényegében elégedett volt azzal, ahova akkorra jutott.Akiben a tehetség szorgalommal párosult, biztos lehetett abban, hogy egyetemre, vagy főiskolára jut. Mindenki előtt nyitva álltak a szakközépiskolák, a technikumok a gimnáziumok. De akár szakképzettség nélkül is munkához juthatott, aki vállalta a fizikai nehézségeket. A társadalom döntő többségének létbiztonsága volt, életutat lehetett tervezni, lakást vásárolni, házat, esetleg nyaralót építeni, ezeket berendezni, kocsit venni, olykor külföldre menni, megfizethető áron ruházkodni, élelmiszerhez jutni,  a 70-es évek második felétől kicsiben bár, de vállalkozni, vagyis vagyont gyűjteni.

A rendszerváltozás utáni tömeges csalódottság éppen abból fakadt, s erősödik mindmáig, hogy 1990 táján mindenki azt gondolta: minden úgy marad, ahogyan addig volt, csak még tehetősebbek leszünk. Ehhez képest a társadalom többségének azt kellett tapasztalnia, hogy a közösen felhalmozott vagyont elprivatizálták, sőt manapság tovább magánosítják a tűzhöz közel ülők, miközben a népesség egy részét mélyszegénységbe taszítják, illetve olyan viszonyokat alakítanak ki, hogy a társadalom nagy része az egyik hónapról másikra való élés miatti kiszolgáltatottságában ne merje felemelni fejét, s hangját. És akkor most még arra is rá akarják beszélni egy részüket, hogy utolsó értékük, választójoguk elvételét is birkamód tűrjék, ahogyan immár huszonnégy éven át minden gazemberséget eltűrtek, amit velük tettek.

#