A szocialista párt adós a magyar társadalom alulnézetből történő elemzésével és az erre épülő programmal.

Fejet hajt az MSZP az egykori 2. magyar hadsereg Don-kanyarban elesettjei előtt. A főhajtás rendben van. Az viszont nagyon nem, hogy „hős katonákat” említ az ezzel kapcsolatos közlemény.

Jó ideje már, hogy a szocialista párt korifeusai adósok a saját társadalomértelmezéssel. Hol innen, hol onnan szemezgetnek. Hol a liberális, hol a konzervatív elemzők megállapításaival, egy-egy megnyilatkozásukban még a radikális felfogású csoportosulások fenyegetőzéseivel is azonosulnak. Ezért van az, hogy az ember nem érzékeli, milyen ma a szocialisták világképe.

Még egy olyan, mindössze néhány soros közlemény is tükrözi ezt, amit a Don-kanyarban elesettekről adtak ki. A kíméletlen ágyú-, géppuska- és golyószórótűzben meghalt, a tankok lánctalpai által széttaposott, megfagyott, a II. világháború technikai és ellátási színvonalához képest gyengén felszerelt katonákra az MSZP is automatikusan a „hős” szót használja. Azt a kifejezést, amit még a Horthy-rendszerben vezettek be, hogy magyarázni lehessen vele a magyarázhatatlant. Azt, hogy az állam és a hadsereg vezetői kilátástalan, becstelen célok érdekében vezényelték a reménytelenül egyenlőtlen küzdelembe kétszázezernyi honfitársukat. Kétszázezernyi olyan szerencsétlent, akiket nagyrészt tudatosan a társadalom legszegényebbjei közül küldtek ki a frontra, hogy hozzájuk hasonló nyomorultakat öljenek, vagy sebesítsenek meg, és hozzájuk hasonló nyomorultak által haljanak meg, vagy váljanak rokkanttá.

Ezért mondom, hogy nem hősök voltak ők, hanem – legalábbis a többségük – áldozat. Hősökké csak a korabeli – gyakran a Bakonyban, vagy a budai hegyekben készült – háborús propagandafilmekben, a haditudósítók cenzúrázott jelentéseiben, az akkori rádiósok lelkesült beszámolóiban, az émelyítő Karádi-dalokban nevezték őket. Hősökként csak a háború végéig békebeli hangulatban élő Budapest politikusai, tábornokai, főpapjai, a kereszténynek nevezett középosztály úriasszonyai, a kiszuperált tisztekből lett leventeoktatók szónoklatai tüntették fel az elesetteket, hogy elleplezzék a bűnt, amivel feláldozták őket azért, hogy még valameddig kiváltságos helyzetben élhessenek az uralkodó osztály tagjai. Ma pedig a politikusokhoz dörgölőző, azok megrendelésére dolgozó hadtörténészek kijelentései, és a halálukkal kufárkodó hordószónokok beszédei nyomán magasztosulnak héroszokká a távoli csatatereken elföldelve, vagy elföldeletlenül feledtek. Ezért lelkünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy e katonák hőssé avatása szemenszedett hazugság volt és marad.

Sorozott katonának még békeidőben sem szívesen megy az ember. A többség kényszerből hagyja ott a családját, a munkáját, a barátait, a szerelmét, a gyerekeit, hagyja félbe álmai megvalósítását. Az életösztön parancsa, hogy a legtöbben idegenkedünk attól a szervezettől, amely teljes odaadást, akár az életünk feláldozását is követeli tőlünk. Ha nem így lenne, nem fogadta volna kitörő lelkesedéssel a magyar lakosság a sorkatonaság 2004-es megszüntetését.

No, de ha ez így volt 2004-ben, akkor mennyivel inkább így kellett legyen 1941-ben? Józan ésszel el lehet-e azt gondolni, hogy kétszázezernyi ember – köztük a fegyvertelen, a még a katonákat megillető jogoktól is megfosztott munkaszolgálatosok tízezrei, akikről említést sem tesz az MSZP közleménye – tudván, hogy ölni kell, és ölni fogják őket, boldogan vette magára a kincstári zubbonyt, s hősi elszántsággal telve indult Keletre, a bolsevizmus elpusztítására, amiről persze a többség azt sem tudta, hogy mi fán terem?

Attól tartok, hogy akik az MSZP főhajtással kapcsolatos közleményét kiadták, mindezt nem gondolták végig. Ha ugyanis így tesznek, s nem csak rutinszerűen veszik át a múlt feltámasztásán ügyködők szóhasználatát, biztosan elvetik, hogy hőssé magasztosítsák azokat, akik még élni szerettek volna, s csak azért haltak meg úgymond a hazáért, mert a hatalom birtokosai éppen őket jelölték ki a halálra.

Akik a szocialista párt közleményét megírták, bizonyára arra sem gondoltak, hogy amikor rutinszerűen ezzel a kifejezéssel illetik az elpusztultakat, pártjukat abba a keréknyomba taszítják, amelyben a Fidesz szekere halad, s amely nagyon is mai és önös célok érdekében a Horthy-rendszer rekvizitumaimat hozza vissza a 21. századba.

Ez a szekér azért araszolhat a rázós úton, mert legalább a társadalom egyharmadának, mások szerint akár felének is, csak a dalban szép és gyönyörű Magyarország! Pontosan úgy, ahogyan ez az akkor, és a sokak által mostanság is rózsaszínű ködben mutatott Horthy-rendszerben volt. A Fidesz, minthogy megszüntetni maga sem képes a szociális feszültségeket, azért ügyködik a múlt feltámasztásán, mert befolyásosai alighanem úgy látják, abban a rendben képesek voltak benntartani a palackban az elégedetlenség szellemét. Ezért nyúl a már kipróbált módszerekhez: száműzi az oktatásból az önálló gondolkodásra késztetést, megnehezíti a szegény családok gyerekei számára a felsőbb oktatási intézményekben való tanulást, a közmunka-rendszerben a „Vagy parírozol, vagy éhen döglesz!” közötti választásra kényszeríti a zúgolódásra, lázadásra hajlamosakat, végső eszközként pedig szigorítja a büntetési tételeket. Nem kétséges, hogy – ha időközben a nemzetközi viszonyok sem változnak alapvetően – vagy húsz-huszonöt évet ki lehet így húzni, amint ezt a Horthy-rendszer megmutatta. Az ám, de Madáchcsal szólva: legalább a véget, csak a rettenetes véget lehetne feledni!

Ha viszont annyira képes egy társadalom vezető rétege, hogy átvegye az elődök tragédiával végződő módszereit, hát ássa el magát!

Valahogy úgy lépjen ki a politika teréből, ahogyan a liberálisok peregtek ki a közéletből annak nyomán, hogy ebben a monopóliumok által uralt világban – nem csak Magyarországon – gyakorlatilag kudarcot vallottak. Nincs ez még módszeresen feltárva, de megkockáztatom: e kudarcos befolyások nyomán lett ekkora esélye az ország Fidesz-forgatókönyv szerinti átalakításának. Ha az elmúlt két-két és fél évtizedben nem érvényesül ennyire korlátlanul az emberek fejét a szabad verseny mákonyával elkábító, s ezzel a tömegeket kiszolgáltatottságba taszító liberális befolyás, ma aligha kellene a keresztény-úri középosztálybeli avítt értékrend feltámadásától tartani. És akkor még nem említettük azt a lehetőséget, hogy a radikális liberalizmus túlbuzgó képviselői esetleg a szélsőjobb szálláscsinálóiként fognak elhíresülni…

Ebben a folyamatban az MSZP kapta meg azt a történelmi esélyt, hogy ellensúlyozza, ami még egyáltalán ellensúlyozható. De nincsenek könnyű helyzetben!

A politikai térfélre néhány éve bebocsáttatott fiatalabb nemzedék egyrészt képtelen kiszabadulni a párt múltja miatti bizalmatlanság légköréből, megszabadulni az ősbölényektől, sőt a liberális tekintélyek befolyásától. Mindez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy a mindennapi megnyilatkozásokra is kiható identitászavarral küzdjenek az ifjúszocialisták. Ennél is nagyobb gond azonban – kívülről legalábbis olybá tűnik fel –, hogy még hozzá sem kezdtek a társadalom viszonyainak alulnézetből, vagyis ténylegesen szocialista nézőpontból való módszeres feltárásához, s az ennek alapján való távlatos programalkotáshoz.

Mindenekelőtt abból következtetek erre, hogy ők is a Fidesz tudatosan formált szótárát használják a társadalom és a politika jelenségeinek leírásához. Ezen belül ez a mostani eset, vagyis az, hogy áldozatok helyett hősként beszélnek az Ukrajnában elpusztultakról, csupán, mint cseppben a tenger mutatja meg, hogy egyelőre nem végezték el a házi feladatot. Nem végeztek önálló kutatást, önálló elemzést, s nem álltak elő olyan társadalomképpel, amely a közemberek szemszögéből mutatja be a magyar valóság múltját és jelenét, s ennek tükrében rajzol fel egy olyan jövőképet, amit magukénak érezhetnének az átalakulások vesztesei.

Magam még abban sem vagyok biztos, hogy e feladatokkal egyáltalán tisztában vannak az MSZP-t ma meghatározó személyiségek. Ha pedig nem tudják ezt, s nem ennek jegyében jelölik ki a teendőket, menthetetlenül tovább fog gyengülni a párt támogatottsága. Egy esetleges elveszített választás után ez akár zuhanásszerű is lehet majd, amit egyre kevésbé lehet a kamerák előtti nyegléskedéssel, riposztozással, a Parlamenten belüli és kívüli médiaeseményekkel elfedni. A befolyás növeléséhez, egyáltalán a megmaradáshoz több kellene, mint hogy napról napra jól megmondják a véleményüket a kormánypárt aznapi tetteiről.

Ki a fenét érdekel itt az MSZP sorsa? – rontanak majd rám a kommentelők a kérdéssel, s vádolnak meg azzal – amint ez nem egyszer megtörtént már a Bekiáltás-blog mindössze kéthetes történetében –, hogy biztosan jó pénzt kapok a pártpénztárnoktól azért, hogy a szocialistákért siránkozom. Természetesen nem vagyok sem a kormány, sem az ellenzék fizetett embere. Sem az egyik, sem a másik pártért nem kongatom itt a harangot. Amiért a harangkötelet rángatom, annak az az oka, hogy ma a hazai politikában nincs érdemi képviselete a társadalom kirekesztettjeinek. Ha lenne, s lett volna, akkor aligha válik röpke egy-másfél évtized alatt három-négy millió nélkülöző országává a hazánk a Kádár-rendszer szociálisan a mainál messze kiegyensúlyozottabb viszonyait követően.

 #