Mintha nem tesztelték volna előzetesen fókuszcsoportos vizsgálattal a beszédet. Ha meg igen, akkor dilettánsokkal dolgoztattak.

Már vagy tíz perce beszél Mesterházy Attila, az MSZP elnöke, úgymond Magyarország következő miniszterelnöke, amikor először hangzik fel gyér taps a budapest Papp László Sportarénában. A hosszú és a tévében unalmas életrajzi filmet követően a rendezvény vezérszónoka élőben sem teremt parázs hangulatot. Miközben hallgatom a választási kampánynyitónak szánt mondatokat, először úgy tűnik fel előttem, mintha elemezni akarná az ország helyzetét. Ám az elemzés nem elég mély. Amit hallok: iskolás módjára felmondott lecke, amelyben minden célcsoport rutinosan megszólíttatik. Bajnainak, Gyurcsánynak, sőt Horn Gyulának is jut egy-egy jó szó.

Ez nekem kevés. Még akkor is kevés, ha tudom, hogy most elsősorban a párttagságot, a választási kampány aktivistáit kell feltölteni. De szerintem ők is sodró lendületű előadást várnának. Ehelyett széteső, egy-egy témára többször is visszatérő, apró poénocskákkal tűzdelt mondatok sorjáznak monoton tempóban. Ennek ellenkezőjére lenne szükség ahhoz, hogy az orbánisták országlásából kiábrándultak elhiggyék, hogy az MSZP-vel összefogott demokratikus ellenzék tagjai perspektivikus alternatívát nyújtanak számukra. Ám figyelmesen hallgatva sem jövök rá, hogy mi az a távlati cél, aminek hallatán az előző négy évben csalódottak szeme egyszeriben fényesebben kezdene ragyogni: „Na, ez az! Végre kimondta valaki, amire vágyom, amihez érdemes igazítanom a jövőmet!

Ahogy telik az idő – számos hasonló beszéd írójaként – könnyen rájövök, hogy Mesterházy szövegében valójában benne van egy jó szónoklat lehetősége. De például nem lett volna szabad lineáris szerkezetet választani. Az in medias res régen kipróbált módszerével kellene élnie. Például kezdhette volna azzal, ami most, a megszólalás közepe táján üti meg a fülemet: „Nem bírunk ki még négy évet!” Ha ezt még egy-két mondattal megtoldja, garantáltan már az elején felcsattan a taps. Ráadásul ebből a felütésből logikusan következtek volna a válaszok arra, hogy miért nem bírható ki az újabb négy esztendő.

A poénocskákat kifejezetten nem szívelem. Ezeket Mesterházy nem tudja odáig juttatni, hogy a saját közönség (!)  derüljön rajtuk. Régen rossz, ha a poéneregetőnek kell mosolyra fakadnia, ahelyett, hogy a közönség nevetne! Viszont most ez történik. Ehhez képest képzelem, mit szólnak a vicceskedéshez a rádióhallgatók, vagy a tévénézők… Most éppen elköveti azt a hibát, hogy felsorolásba kezd és sorszámozza az egyes pontokat. Egyenként írom és beszámozom a témákat. Be is jön a papírforma! Nem bír ellenállni a kísértésnek – a szónokok általában már csak ilyenek, ezért is tiltják nekik a spindoktorok a sorszámozást – és a hatodik tézis után behoz még egyet. Csak úgy mellékesen, ám én már tudom, hogy a végső elszámolásban feleslege lesz. Így is történik. Ő közli, hogy hét nagy témakörre kell koncentrálni: éhezés, oktatás, munkanélküliség, hajléktalanság, tisztességes orvosi ellátás, törvény előtti egyenlőség – itt azonban félszegen bedobja a véleményszabadság problémáját –, békés, nyugodt ország megteremtése. Szóval nem hét, hanem nyolc.

Nem sorolom tovább, hiszen még vége sincs a szónoklatnak. Viszont, mintha nem tesztelték volna előzetesen fókuszcsoportos vizsgálattal a beszédet. Ha meg igen, akkor dilettánsokkal dolgoztattak. Ugyanis csak azokra a részekre kellett volna építeni, amelyeket az alanyok magas tetszési indexszel honoráltak. Ezek nyilvánvalóan azok lettek volna, amelyeket a csarnok közönségsége is megtapsolt jobbára a szónoklat második részében. A többit pedig el kellett volna feledni, s akkor az egész pergőbb, hatásosabb lett volna.

#