„Ebben az erőket nem egyesítő, hanem azok szétforgácsolására építő, ezért önmagát felélő rendszerben idővel az átmenetileg kedvezményezettekre is lecsúszás vár.”

Panaszkodnak a pedagógusok megtörésére, függőségben tartására, az iskolák maradék önállóságának felszámolására, végeredményben az újabb nemzedékek kormányzati akaratnak megfelelő szemléletformálására létrehozott Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) nem pedagógus dolgozói. Azt nehezményezik, hogy miközben akár este és hétvégén is ingyen dolgoztatják őket, még abban a fizetésemelésben sem részesültek, amit a katedrán lévők kaptak. Az első cafetéria juttatásokra is csaknem egy évig kellett várakozniuk.

Miért, miért nem, de nem a Magyar Nemzetben, hanem a Népszabadság április 5-ei számában jelent meg a nyílt levél, amely szerint különösen elkeseredettek azok, akik a pedagógus pályát hagyták el azért, hogy örömmel vegyenek részt az új köznevelési rendszer építésében. Mert „Hittünk abban, hogy az új alapokra helyezett, jól működő gépezet tagjai, segítői lehetünk.” Ezzel szemben a valóság: „Meghurcolnak minket elégedetlenségükkel a pedagógusok. (…) Megalázva, megbecsülés nélkül végezzük a munkánkat.”

Az olvasói levél megvilágítja az iskolákban nem pedagógusként dolgozók lelkiállapotát, s közvetve fénycsóvát vet a tanítók, a tanárok elkeseredettségére. Akik írták, ha mást nem is, legalább megértést várnának a szerintük tőlük jobb helyzetben lévő pedagógusoktól. Szeretnék, ha utóbbiak megértenék, hogy az oktatásügyben tapasztalható káoszért nem ők, a panaszlevél írói a felelősök, hanem „a központból érkező, legtöbbször átgondolatlan utasítások”.

Attól tartok, hogy amikor a tanintézmények adminisztrátorai, oktatásszervezői, technikai dolgozói pedagógus kollégáik megértésében reménykednek, süket fülekre fognak találni, mert minimális a szolidaritásérzés a magyar társadalomban. A rendszerváltás utáni rövid lelkesedés után az elmúlt évtizedekben, s különösen az utóbbi négy évben módszeresen értették meg az emberekkel, hogy szolidárisnak is csak a hatalomnak tetsző ügyekben, a hatalomtól kiinduló kezdeményezésekkel kapcsolatban, a hatalomhoz közelálló személyek és szervezetek indítványára célszerű lenni. E tekintetben az úgynevezett baloldali kormányok civil szervezeteket támogató – vagyis a szándéktól függetlenül őket a hatalommal szemben védtelenné tevő, elkényelmesítő, a központi költségvetés pénzeire ácsingózó lakájokat előnyben részesítő – gyakorlata is elhibázott volt.

Így aztán bár (még) lehet írni sirámokat egy-két újságba, valójában akár az országos, akár a helyi hatalomgyakorlók pillanatnyi érdekei szempontjából nagyon is előnyös, ha egy sokak ellenérzését kiváltó intézkedés érintettjei egymás ellen fordulnak, ahelyett, hogy annak kiagyalói, tényleges haszonélvezői ellen lépnének fel közösen.

Nem valami mélyen szántó felismerés ez, de mégiscsak tény, hogy az „Oszd meg, és uralkodj!” sok helyen és sokszor kipróbált, primitív technikáját különösen nagy cinizmussal és szigorú következetességgel alkalmazták a 2010 és 2014 között kormányzók,

amikor kiiktattak történelmünkből jelentős eseményeket, személyiségeket, vagy átértékelték a cselekedeteiket,

amikor sorra meggyengítették a demokrácia intézményeit,

amikor lényegében ad acta tették a köztársaságot,

amikor saját érdekeik szerint tettek különbséget külföldön élő magyar és magyar között,

amikor a médiumok legalább kilencven százalékát vonták befolyásuk alá,

amikor politikai hovatartozástól tették függővé, hogy melyik gazember ellen indíttatnak eljárást,

amikor eldöntötték, hogyan tálalják ezeket az eljárásokat a médiumaikban,

amikor szűk kör javára bennfentes információkkal mozgatták a forint árfolyamát,

amikor úgy alakították a közbeszerzési eljárásokat, hogy azokon elsősorban a holdudvarukba tartozók nyerjenek,

amikor saját kegyenceiknek játszották át a trafikokat,

amikor a rokonaiknak, meg a kegyenceiknek adták oda az állami földeknek az európai uniós támogatás miatt busás hasznot hozó bérleti jogát,

amikor különbséget tettek egyház és egyház, vagyis hívő és hívő, nyugdíjas és nyugdíjas, rendőr és rendőr, egyetemi tanár és egyetemi tanár, művész és művész, továbbá általában állampolgár és állampolgár között a jövedelemhez való jutás mértékében, az adókból befolyt összegek visszaosztásában, az iskoláztatási, a szociális ellátási, az egészségügyi lehetőségekhez való hozzáférés tekintetében és így tovább, és így tovább.

A módszer minden esetben egy és ugyanaz volt: az érintettek megosztása, az egyik csoportjuk tagjainak orra előtt a mézesmadzag elhúzása – ahogyan ez a Klik nem pedagógus dolgozóinak aláírásával megjelent nyílt levélben is áll. És a mézesmadzag mindig meg is tette a hatását. Ugyanis akikben felébresztették a reményt, hogy a hatalom kegyeltjei maradhatnak, nyomban hátat fordítottak addigi sorstársaiknak.

Persze, ebben az erőket nem egyesítő, hanem azok szétforgácsolására építő, ezért önmagát felélő rendszerben idővel az átmenetileg kedvezményezettekre is lecsúszás vár, jóllehet a konkrét ember egészen az utolsó pillanatig abban reménykedik, hogy ő valahogy megússza…

De nem úszhatja meg! Az eszünk azt mondja: egyikünk sem úszhatja meg abban a rendszerben, ahol – a végeredmény szempontjából édes mindegy, hogy milyen történelmi okok miatt – nem polgári, hanem alattvalói tudatú emberek alkotják az ország nagy részét. A lelkem azonban mégiscsak reménykedik. Holnap ugyanis választások lesznek. És ahogyan fentebb is írtam: a konkrét ember azért egészen az utolsó pillanatig bízik a csodában. És ez alól én sem vagyok kivétel.