Magyar világ: Lehet dagonyázni! Vagy mégsem?

Áder János a parlament alakuló ülésén nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a szabadság megteremtésében sikeresek voltunk, egyedül a jólét tekintetében lehet hiányérzetünk. De mi végre ez a kinyilatkoztatás?

Parlament2014Ures.jpegIgen erősen fogalmazott Áder János köztársasági elnök a parlament alakuló ülésén. Többek között azt mondta, hogy a Nemzeti Választási Bizottság megállapításait és az Alkotmánybíróság döntéseit követően „senki sem kérdőjelezheti meg a választások tisztaságát, választási rendszerünk alkotmányosságát, a leendő kormány legitimitását.”

Már miért ne kérdőjelezhetné meg mindezt bárki? Legfeljebb jogi következményei nem lesznek, s az illető magára marad a véleményével. De akkor ezt kellett volna mondania az államfőnek. Ehelyett egyfajta tévedhetetlenséget kölcsönzött annak, ahogyan a helyzetet megítéli.

Egyszersmind szőnyeg alá söpörte azokat a kritikus véleményeket, amelyekkel egyesek az erkölcs nevében ma is kifogásolják a választási rendszer átalakítását. Ugyanis – a közigazgatás, a törvényhozás, a média döntő része feletti ellenőrzés, a jövedelmek erőteljes átcsoportosítása, a legszegényebbeknek juttatott, jól időzített fillérek mellett – elsősorban a választási rendszer megbütykölése tette lehetővé hogy ismét kétharmados parlamenti többséghez jusson az a pártalakulat, amelynek vezetői – a miniszterelnök, a házelnök, a köztársasági elnök és a mögöttük álló pénzember – uralkodnak Magyarország felett. Ha mindez nincs, akkor az ellenzék kétségtelenül több éve tartó szerencsétlenkedése sem vezetett volna ehhez a választási eredményhez.

Amikor a köztársasági elnök sarkos megfogalmazását meghallottam, mindjárt arra gondoltam: biztosan nem csupán gondatlanságra vezethető vissza a kinyilatkoztatás. És lőn! Beszéde következő részében az államfő addig csűrte-csavarta a szót, hogy az jött ki belőle: a rendszerváltás utáni megelőző hat országgyűlési ciklus – köztük mindenekelőtt a legutóbbi – terméketlen vitákkal telt el az alaptörvényről, a múltbeli diktatúrákról, s azok áldozatairól. Vagyis Áder János kimondva kimondatlanul azt sugallta, hogy az időszámítás 2014. áprilisi 6-tól, a legutóbbi országgyűlési választástól kezdődik. Áder János szerint azért, mert az az eredmény, amely április 6-án született, arra kell, hogy intsen mindenkit, hogy a magyar nemzet befejezettnek tekinti a rendszerváltás hosszúra nyúlt folyamatát.”

Minden tiszteletem a legmagasabb magyar közjogi méltóság pillanatnyi megtestesítőjének. Mégis van abban valami visszás, ha az államfő, akinek a nemzet egységét kellene képviselnie, azok nevében is nyilatkozik, akik nap mint nap elmondják, megírják, hogy Magyarországon egyre több akadály tornyosul a szabadság érvényesülése előtt. Hogy a demokrácia intézményrendszere kiürült. Hogy formálisak a parlament döntései, mert a törvények többségét legfeljebb az ország tíz százalékának érdekében, néhány tucat személy háttéralkuja formálja. A bírálókkal szemben Áder János nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a szabadság megteremtésében sikeresek voltunk, egyedül a jólét tekintetében lehet hiányérzetünk.

De ha így van, hát így van! Áder János és társai – akiknek élete a hetvenes évek közepétől a gimnáziumi–sorkatonai–egyetemi léttől a pártalapításon, az enyhén szólva is kétes mozzanatokkal tarkított vagyonszerzésen át az ország legfontosabb vezető tisztségeinek megszerzéséig a hosszú évek minden napjának, minden percében összefonódott – úgy látják, hogy beérkeztek. Megteremtették, amit meg akartak teremteni. Egyenlőségjelet téve önmaguk és a nemzet között, befejezettnek tekintik a nagy munkát. Ami még hátravan, csupán finomítás, némi korrekció annak érdekében, hogy immár jusson valamivel több a kisemmizetteknek is, akiknek rovására felkapaszkodott, aki felkapaszkodhatott. A lényegen azonban ezek az apróságok nem változtatnak: szerintük mostantól stabil az általuk uralt, az őket és klienseiket szolgáló rendszer.

Magyarország – ahogyan Áder János láttatta – immár egyfajta állóvíz. Lehet benne dagonyázni! Már akinek, s amíg nem szikkad ki a pocsolya. Utána persze egymással is meggyűlhet a bajuk, hogy másokról említést se tegyünk. Ergo, államelnöki beszéd ide, államelnöki beszéd oda, semmi nincs itt befejezve. Az egyes ember, vagy a személyek egy szűk köre soha nem uralhatja egészen a társadalmi folyamatokat. Ezt persze igazán tudhatnák azok, akiket a Kádár-rendszer belügyminiszterének veje válogatott be a Rajk kollégiumba, hogy a rezsim új elitjét neveljék ki belőlük. De hiába volt az akkor is mindenhatónak hitt pártvezetés akarata, maga a rendszer változott meg, amihez aztán a fiúk, a mai országvezetők, többszöri pálfordulással alkalmazkodtak. Már csak emiatt sem hihetik komolyan, hogy a hatalmuk kiépítésével vége lesz minden változásnak.

#