A Krímmel kapcsolatos dokumentumfilm is oka lesz, ha az Oroszország elleni akciók veszítenek lendületükből a következő napokban.

Bemutatta az orosz állami tévé azt a dokumentumfilmet, aminek előzetesét meghamisítva napokon keresztül tartotta izgalomban a média a nyugati világot. Ezt követően ugyanez a nyugati média a Vlagyimir Putyin ellen elkövetett puccsról röppentett fel hírkacsákat. Talán épp akkor, amikor a különálló, záró interjút vették fel az orosz államfővel. Aztán a hétvégén, néhány órával a dokumentumfilm vasárnap esti adásba kerülése előtt, az elnök haláláról értekezett a mi szabad, pártatlan és hiteles médiánk, és azt terjesztette, hogy a pravoszláv egyház főpapjai már az orosz elnök utódjáról is megegyeztek.

Azóta Putyin ismét megjelent a nyilvánosság előtt. De nem olvastam, nem hallottam, hogy akár egyetlen szerkesztőség is bocsánatot kért volna azért, mert becsapta a közönséget. Ezzel szemben biztos vagyok abban, hogy az elmúlt huszonnégy órában már ízekre szedték a „Крым. Путь на Родину”, azaz a „Krím. A hazatérés útja” című alkotást a világ hatalmi centrumaiban. Egyrészt azért, hogy megértsék az orosz vezetés indítékait, kihüvelyezzék belőle jövőbeni szándékait, másrészt azért, hogy – talán már ma – a film részleteit kiragadva megindítsák a propaganda hadjáratot. Emellett nyilvánvaló, hogy a kétórás mozi hamarosan tananyag lesz a katonai akadémiákon és a diplomataképzőkben.

A filmben egy visszafogott riporter, az orosz állami televízió híradó egyik meghatározó arca, műsorvezetője, Andrej Kondrasov kérdéseire avatja be a nézőt az orosz állam első embere abba a folyamatba, amely az elűzött, szó szerint halálra keresett ukrán elnök kimenekítésével kezdődött, s a Krím visszacsatolásával ért véget. Putyin összekötő szövegbetétekként megjelenő mondandóját eredeti dokumentum felvételek, nagy apparátussal rekonstruált tömegjelenetek, az események résztvevőinek nyilatkozatai hozzák emberközelbe, teszik életszerűvé.

A mű igazi értéke, hogy a putyini rendszer döntéshozatali mechanizmusába enged bepillantást. Általa abba a hatalmas gépezetbe láthatunk bele, amely már-már hátborzongatóan megbízható módon és professzionálisan hajtja végre az államfőnek momentán az ország többségének szándékát kifejező (!) akaratát. Ennek a gépezetnek szerves részei a különféle fegyveres testületek, a titkosszolgálatok vezetői, a fegyveres erők minden nemének tagjai, politikusok, újságírók, közvélemény-kutatók, jogászok, az Éjszakai Farkasok nevű nacionalista motoros egyesület hálózatának tagjai, a veterán szervezetek és nem utolsó sorban az elszánt tömegek, amelyek ordasként küzdenek, ha veszélyben érzik szülőföldjüket. Azok a tömegek, amelyek tagjait hajdanán, nyugaton nyárspolgároknak nevezték el, mert jobb híján kihegyezett botokat, husángokat ragadtak, hogy megvédjék a rájuk támadóktól a városaikat. Az orosz tévé dokumentumfilmje szerint tavaly a Krímben efféle nyárspolgárok fogtak össze, hogy például a kis magán kovácsműhelyekben éjjel-nappal készített pajzsokkal vonuljanak a Nyugat-Ukrajnából rájuk törni készülő banderisták ellen.

Putyin azt mondja egy helyen: a deszantosokat – azzal a paranccsal, hogy senki életére nem törhetnek – csak akkor vetették be, amikor a jelentésekből, a közvélemény-kutatásokból és a spontán szerveződő civil felkelők tömegei láttán meggyőződtek arról, hogy a Krím lakosságának nagy többsége az ukrán banderista pogrom elől Oroszország védelmét kéri és semmilyen formában nem akar már Ukrajnában élni. Putyin azt állítja: nem volt terv a Krím visszacsatolására. Szavait akár még igazolhatja is egy öt évvel ezelőtti felvétel, amelyen egy szevasztopoli rendezvényen ő maga élteti Oroszország mellett Ukrajnát, ráadásul az utóbbit ukránul.

Az orosz államfő beszélt arról, hogy a Krím egészen különleges helyet foglal el az orosz történelemben. Szerinte ebből következett, hogy valamiképpen meg kellett védeniük az ott élőket, mert az orosz lakosság nagy arányából, a Kijev főterén történtekből és az ukrán biztonsági erők orosz tagjai utáni kegyetlen hajtóvadászatból és más előjelekből az következett, hogy a félszigeten az odesszainál is borzalmasabb események zajlottak volna le. Odesszában az Ukrajna nyugati részeiből odaszállított náci fanatikusok tucatjával égettek el élve embereket… Putyin kertelés nélkül kimondta: „A helyzet lényege az volt, hogy Ukrajnában formálisan elsősorban az európaiak támogatták az ellenzéket, de mi egyértelműen tudtuk, hogy a bábok mozgatói valójában amerikai barátaink voltak. Ők készítették fel a nacionalistákat, a harci különítményeket. Ukrajna nyugati részén és Lengyelországban zajlott a felkészítés, és részben Litvániában.”

És igen, az orosz államfő egy kérdésre azt válaszolta: mindenre előre és folyamatosan figyelmeztette a nyugati vezetőket. Tudomásukra hozta, hogy eredetileg Oroszországhoz tartozott, s hogy a mai Oroszországgal határos területekről, az ott élő oroszok millióiról van szó. A nyugati fővárosoktól ezer kilométerekre lévő országok és országrészek sorsához a távoli döntéshozók könnyedén viszonyulnak, de Oroszországnak mindez nem közömbös. Ezért az orosz vezetés mindenre elszánt azért, hogy megvédje az orosz érdekeket. Szó szerint mindenre!

„A végcél nem a Krím elfoglalása, vagy valamiféle annektálása volt. A végcél az volt, hogy lehetőséget adjunk az embereknek annak kifejezésére, miként akarnak élni a továbbiakban. Egészen őszintén mondom ezt, becsületszavamra mondom ezt Önnek” – nyomatékosította az orosz államfő a riporternek. „Magamban azt gondoltam: úgy lesz, ahogyan az emberek akarják. Vagyis akár az ukrán állam keretei között is élhetnek nagyobb autonómiát, valamivel több jogot élvezve. Ha így, hát így. De ha másként gondolkoznak erről, akkor nem tehetjük meg, hogy eldobjuk őket. Ismert a népszavazás eredménye. És mi úgy léptünk fel, ahogy fel kellett lépnünk ebben a helyzetben.”

Oly mindegy, hogy elhiszi-e ezt valaki Putyinnak, vagy sem. Az ellenfelének, az ellenségének is abból kell kiindulnia, hogy egy elszánt, a döntéseit tudatosan kialakító, a feladatot részleteiben átlátó, de a beosztottjait cselekedni hagyó államférfival kell megküzdenie. Olyan államfővel, akiről az oroszok többsége, épp a Krím visszaszerzésében játszott szerepe miatt, azt tartja, hogy II. Katalin nyomdokaiba lépett. Olyan emberrel, akiről azt mondta hétfőn a kijevi újságíró-író Olesz Buzina: „Amit tett, vállalja érte a felelősséget; nem fél attól, hogy magára vegye ezt a terhet. Tetszik, vagy nem: nem Merkel és Obama, hanem Putyin korszakában élünk.”

Gyanítom, azért az említetteknek is lesz még szavuk ehhez! Viszont az Oroszország elleni akciók alighanem veszítenek lendületükből a következő napokban. Talán ahhoz is hozzájárulhat ez a film, s benne az elszánt, de nem fenyegetőző Putyin mostani magabiztos, már-már derűs kiállása, hogy ha nem is oldódik meg a kiéheztetett-kivéreztetett Donyec-medenceiek ügye, a vártnál tartósabb lehet az ottani tűzszünet. Jegelhetik a mostani állapotokat a nagyhatalmak, s kénytelen-kelletlen olyan helyzetet teremtenek, hogy egyfajta zárványként békén hagyják az ott egy éve szenvedő milliókat.

Negyedszázada, cserealapon még szülőfalum téeszének kombájnosai jártak a lettországi ädaži kolhoz üdülőjébe, meg termelési tapasztalatot szerezni a kertészek! Most, ugyanitt amerikai támaszpont van és a tengerpartig húzódó, lezárt gyakorlótér az idegen katonáknak, bár ezeket a mi médiumainkban nem mutatják. Mint ahogyan a Közel-Keletről a Baltikumba szállított amerikai tankok és páncélozott szállítójárművek kihajózását sem. De mutatják, vagy sem, ettől még továbbra is önteni fogják az amerikai haditechnikát ide, amivel a kis országok azt kockáztatják, hogy egy esetleges mindent elsöprő, első csapás célpontjai lesznek. Viszont ezzel a filmmel talán némi időt nyert a világ, meg a szankciók hatására a csúcstechnológia fejlesztésébe, a gazdaság saját lábra állításába elszántan hozzákezdett Oroszország. Ám, ha már így alakult, Magyarországon is rögvest be kellene mutatni az alkotást! Mindannyiunk okulására, hogy tudjuk, mi várható a jövő Oroszországától. A magyar állami televízió éppen megfelelne ehhez, ha nem irtózna annyira a közszolgálati feladatoktól...

#