Miközben élcelődünk az állami tévé bakiparádéján, vegyük észre, hogy az önérdekű politikai beavatkozásnak az élet más területein mindig évekkel később isszuk meg a levét! De megisszuk!

Nekem az állami televízió fiaskók garmadájával kísért megújítási kísérlete ugrott be, amikor a Médianapló.blog egyik minapi cikkében Zöldi László azt fejtegette: egyre több szerkesztőségben tekintik az újságírókat csereszabatosnak. A hozzászólásomban többek között azt írtam: a televíziózás – főleg a hírtelevíziózás – technikailag olyan bonyolult, továbbá olyan szerteágazó gyártásszervezési és koncentrált műsorszerkesztési-újságírói feladat, hogy felér egy öngyilkossággal, ha a munkát nagyrészt kezdőkre bízzák. Mert a képzés egy dolog, de éveknek kell eltelni ahhoz, hogy a soron következő nemzedékek ténylegesen is elsajátítsák a szakmai fogásokat a náluk idősebbektől, majd rutint szerezve, egy sajátos gondolkodásmódot magukévá téve, magas fordulatszámmal, nagy feszültségek közepette, csapatban dolgozva legyenek képesek viszonylag hibátlan teljesítményre. Ráadásul mindehhez folyamatosan művelődni is kell. A műveltség ugyan nem mindig hasznosul közvetlenül, de az attitűdben megjelenik. Ha hiányzik, a néző silánynak fogja tartani az adásokat.

Akik televíziót irányítanak, méghozzá országos televíziót rettenetesen sok pénzből, és nem számolnak ezzel, azok más gazemberségre is képesek!

Mikor a komment után – amelynek nem volt része az előző mondat – entert nyomtam, eszembe jutott egy réges-régi helyzet. Még Debrecenben éltem, a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében dolgoztam. Egy óvoda vezetője gúnnyal említette, hogy naponta tucatnyi betűtévesztésre bukkan az újságban, ami korábban szerinte nem volt jellemző. Igaza volt. A szerkesztőség és a nyomda az idő tájt állt át az ofszet lapnyomtatásra, amihez még nem alkalmazkodtunk eléggé. Volt is ebből balhé minden reggel a lapindító értekezleten. A maliciózus hölgynek is beszéltem erről, majd azt találtam mondani: „Az újsággal az a helyzet, hogy ha ott egy hibát elkövet valaki, azt már másnap tetten éri az olvasó. Viszont egy óvónő selejtes munkáját csak tizenöt-húsz év múlva érzékeljük, amikor például kisiklik valakinek az élete, ne adj’ isten, bűncselekményt követ el az egykori neveltje. Csakhogy akkor már senkinek nem jut eszébe, hogy előszedje, ki is volt az óvónője.”

Hiányzik a távlatos gondolkodás

Nem akartam megbántani, de persze arcára fagyott a mosoly, s utána még sokáig neheztelt rám. Pedig ahogy múlt az idő, az évtizedekkel ezelőtti megjegyzésemet egyre több területre vonatkoztatva éreztem aktuálisnak. A rendszerváltozás után mindinkább eltűnt az életünkből a távlatos gondolkodás. Az a felfogás, hogy amit ma cselekszünk, annak gyakran évtizedekkel később érzékeljük a hatását. Talán azért történt így, mert tényleges polgárság, erős vállalatok, szilárd intézményrendszer híján a pártok vették át fölöttünk az irányítást. Márpedig a pártok és vezetőik az elmúlt negyedszázadban kizárólag hatalmuk megtartására, illetve megszerzésére koncentráltak. Eszük ágában sem volt, hogy a négyéves ciklusokon túl gondolják el az ország jövőjét, s ehhez igazítsák intézkedéseiket.

Ellenkezőleg: kormányzási periódusokon belül is program program után, cikkcakk cikkcakk után, törvénymódosítás törvénymódosítás után. A rendeletek hátán ellen rendeletek tömege született és születik. Vállalkozóként minden év végén dühös lettem, amikor az országgyűlés esedékes elnöke azzal büszkélkedett, hogy abban az esztendőben hány törvényt fogadott el a parlament, s hogy évről évre nő az elfogadott jogszabályok száma. Én meg közben azt gondoltam: bár csak lenne annyi kormányválság nálunk is, mint Olaszországban, ahol az úgymond magára hagyott gazdaság többé-kevésbé mindig kielégítően teljesített. Ha jól emlékszem, pár éve Belgiumban volt egy évnél is hosszabb kormányválság. Ez idő alatt a vállalkozások virágoztak, a gazdaság egésze kimagasló eredményeket könyvelhetett el, mert nem zaklatták a cégeket mondvacsinált intézkedésekkel.

A társadalom mára adta meg magát

A hatalom várába zárkózott politikusok nem érzik, hogy a települések, a vállalkozások működésének feltételeit, az oktatást, az egészségügyet, a közigazgatást, vagyis a családok és az egyének életét minden területen újból és újból összekuszáló intézkedéseik hatását milyen kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja kivédeni a társadalom. A társadalom, amely nálunk mára adta fel, mára adta meg magát. Ennek jele a vállalkozások tömeges megszűnése, százezrek külföldre menekülése, az a perspektívátlanság, amire már egy német cég magyarországi rádióhirdetése is reflektál, amikor szakembereket toboroz nálunk. Hirdetése ezzel a kérdéssel szólítja meg a potenciális munkavállalót: „Elege van a magyar kilátástalanságból? Jöjjön a ....-hoz, Németországba! Szép, ha Magyarország jobban teljesít. De ha önnek nem a szép szavakra, hanem jól fizető munkára van szüksége, akkor jelentkezzen magyarországi telephelyünkön!” A német cég biztos lehet abban, amit főként a kormányzati oldal politikusai minden erővel elfedni akarnak, hogy erre a kérdésre tömegek kapják föl a fejüket a mai Magyarországon.

De megismétlem: mindez nem az utolsó öt évben kezdődött. Az országot uraló politikai-gazdasági elit immár negyedszázada egyre gyorsuló ütemben szakad el a valóságtól. A bérből és fizetésből élők szemszögéből mesés képviselői, kormányzati, továbbá nagyvárosi, főhatósági, állami vállalati vezetői jövedelmek bástyái mögött olyan viszonyok határozzák meg ennek a rétegnek a gondolkodását, amelyekben nem a teljesítmény, hanem elsősorban a pártlojalitás számít. Tisztelet a kivételnek, de a többség egyszerűen nem abban érdekelt, hogy arra figyeljen, mi zajlik a mélyben, s hogy milyen hatásuk van a különféle, egyre szakszerűtlenebb intézkedéseknek.

Leértékelődött a szakértelem

Mert ez is a jelenség természetéhez tartozik: az országot a rendszerváltás után irányító réteg szép lassan leértékelte a szakértelmet. Erről közvetlen élményeim is vannak. A MÁV kommunikációs igazgatójaként az ellentétes felfogású kormányzati tényezőktől háromszor hallhattam az eredetileg csupán bon mot-nak szánt, a legvégén azonban már az intézkedésekben is tükröződött kijelentést: „A vasút túlságosan komoly dolog ahhoz, hogy vasúti szakemberekre bízzuk.” Ahogy elnézem, Orbán Viktor második kormányzásának időszakában már maga is ennek jegyében cselekedtek a miniszterek és az államtitkárok – és legkevésbé sem csak a vasúti szakterületen! Ahogyan famulusa, Navracsics Tibor is képviselte: a szakértelemnél előrébb való a lojalitás.

Márpedig hosszú távon nincs ennél veszélyesebb egy olyan országban, ahol a hazai vállalkozásokban forgó pénzek nagy részének is az állami elosztás-újraelosztás a forrása. A külföldi összeszerelő üzemekben felhasznált tőkétől eltekintve, lényegében a pártok, esetleg a hozzájuk ezer szállal kötődő intézmények, tanácsadó cégek, irodák bürokratikus és nepotista rendszerében dől el, hogy melyik cég, melyik vállalkozó, vagy földbirtokos mekkora – az állam szervezetein átfolyó – Európai Uniós összegekhez jut hozzá.

Ami azt illeti, e tekintetben a külföldi vállatokra is árny vetül. A kormányzattal kötött alig-alig, vagy egyáltalán nem nyilvános paktumokban, sejtelmes stratégiai partnerségi szerződéseknek a nyilvánosság kizárásával történő megkötésekor dől el, hogy melyikük mekkora adókedvezményt, munkahely-teremtési támogatást kap, vagy milyen jogszabály-módosítást kötött ki, amikor úgy döntött, hogy Magyarországon hoz létre leányvállalatot. Hogy az egyes cégcsoportokat felemelő, másokat mélybe taszító, a kedvezményezettek sugalmazására, sőt kidolgozása alapján megszülető jogszabályokról már említést se tegyünk…

Most, amikor az állami televízió dilettáns módon végrehajtott átállításának azonnal érzékelhető bakiparádéján szórakozik az ország, s lassan a fél világ, most amikor élcelődünk a képernyőre prédának dobott, naiv fiatalokon, ne feledkezzünk meg arról, hogy az irodák hűvösében, a légkondicionált tanácskozó termekben, a bizalmas összejövetelek fülledt légkörében a pillanatnyi egyéni, vagy csoportérdekek jegyében meghozott döntések mekkora rombolással járnak a jövőben! Ma már ugyanis tudjuk, hogy annak a dilettantizmusnak, részérdek-érvényesítésnek, önkényes intézkedéssorozatnak viseljük az ódiumát, amely ellen az öt–tíz–tizenöt évvel ezelőtti múltban kellett volna tiltakozni. És így lesz ez a jövőben is, ha most némák maradunk. Minden körforgásszerűen ismétlődik mindaddig, amíg a magyar társadalom kiszolgáltatottjai nem veszik vissza a most zömmel kártékony politikusoktól a sorsukkal való rendelkezés jogát! #