Önmagában is sokat mondó, hogy Szergej Sojgu oroszországi védelmi miniszter az egyik legtöbbet szereplő személlyé vált az orosz médiában.

Az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériuma Kollégiumának december 11-ei, pénteki, kibővített ülésén erős üzeneteket fogalmazott meg Vlagyimir Putyin államfő, aki összesen tizenöt éve – ebből négyben miniszterelnökként – uralja az országot. A beszéd hangvétele eltökélt volt, de a nyomatékot az egyébként tuvai nemzetiségű Szergej Sojgu védelmi miniszter helyzetértékelése adta meg hozzá, aki az utóbbi másfél-két évben – Putyin elnök és Medvegyev kormányfőt követően – a legtöbbet szereplő tényezővé vált orosz állami médiában. (A linkkel elérhető helyen, közvetlenül a Putyin-beszéd után oroszul olvasható a katonapolitikus szövege, s viszonylag részletes, bár terjedelmi okokból messze nem teljes ismertetőt ad róla az Index.)

A hatalmas ország minden részéből összehívott tábornokok és főtisztek valóságos hadserege előtti államfői, illetve miniszteri megszólalásnak eltérő volt a hangszerelése. Például, amíg az orosz elnök, minden keménysége ellenére, még felhívta figyelmet arra, hogy a szíriai légi hadműveletek biztonsága érdekében egyeztetni kell az izraeli légi irányítás mellett az Egyesült Államok által vezetett Iszlám Állam ellenes koalíció irányítóival is, a védelmi miniszter azt érzékeltette, hogy a NATO és annak vezetője ereje – ellenség. Egyszerűen annál az oknál fogva, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének égisze alatt az USA hadserege egyre közelebb nyomul Oroszország határaihoz.

Fegyverkezik a NATO Európában

Szergej Sojgu azzal kezdte, hogy a NATO rakétaelhárító rendszerek telepítésén dolgozik Romániában, Lengyelországban. Emellett Lengyelországban tizenháromszorosára nőtt az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének légiereje, nyolcszorosára az (amerikai) katonák száma. Az USA kétszáz atombombát tárol Nyugat-Európában. Viszonylag rövid időn belül kétszeresére nőtt, tizenkét új, kelet-európai taggal bővült a katonai szövetség. Aktívan készülődik a belépésre Montenegró, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Grúzia, Ukrajna. A szövetség érdekkörébe kerül Finnország, Svédország, Szerbia és Moldávia.

Az orosz védelmi miniszter szerint csak az idén nyolcszorosára növelték a baltikumi országokban, Lengyelországban és Romániában állomásoztatott repülőgépek mennyiségét, tizenháromszorosára a katonák létszámát. Háromszáz újabb tankot és páncélozott szállítójárművet telepítettek ezekbe az országokba. Romániában és Lengyelországban szélesítik a rakétaelhárító rendszerek hatókörét. Belgium, Olaszország, Hollandia, Németország és Törökország területén körülbelül 200 amerikai atombombát összpontosítottak, napirenden van a korszerűsítésük. Különféle készültségi fokozatban állomásoztatnak 310 szállító-repülőgépet. Tallinnban Oroszországra dolgozó kibernetikai központot, Rigában modern tapasztalatokra alapozó propagandacentrumot hoztak létre.

Moszkva partner akart lenni

Nyilvánvaló tehát, hogy Moszkvában úgy értékelik: az USA továbbra is a több mint száz évre visszanyúló geopolitikai céljai jegyében ténykedik a világban. Ennek lényege: mindent el kell követni azért, hogy Föld legtávolabbra eső pontjain is érvényesíthető legyen az amerikai óriáscégek érdeke. Az első világháborút követő időszaktól a mindenkori washingtoni kormányzatok több hullámban és változatos módszerekkel kísérelték meg e cél elérését Oroszországban. Talán a naiv Gorbacsov utáni jelcini összeomlás időszakában álltak hozzá a legközelebb, de aztán jött Putyin, aki más szabályokat léptetett életbe: egyenrangú partneri kapcsolatok építését ajánlotta fel.

A New York-i Világkereskedelmi Központ és a Pentagon washingtoni épülete elleni 2001. szeptember 11-ei támadás még a kezére is játszott ebben. Sokáig úgy látszott, hogy a terrorizmus elleni küzdelem miatt akár egészen szoros szövetségre is léphet az USA és Oroszország. A kapcsolatoknak ebben a reményteljes szakaszában Moszkva hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai katonai gépek használják az orosz légteret az afganisztáni hadműveletekhez, sőt lehetővé tette, hogy a hagyományosan orosz befolyási övezetnek számító közép-ázsiai országokban is állomásozzanak amerikai csapatok. Az afgán határhoz közel orosz radarállomást engedtek át az amerikai hadseregnek. Idővel még az is szóba került, hogy Oroszország csatlakozik a NATO-hoz.

Csakhogy mindezt hamar felülírta az USA fentebb említett, geopolitikai érdeke. A kapcsolatokat időtől-időre próbára tette az Ukrajna ellenőrzéséért folyó versengés, a Kremlnek a nyugati szervezetek által támogatott oroszországi ellenzéki csoportok elleni intézkedései, a kémbotrányok, amelyekben elsősorban Nagy-Britannia volt érintett. Hozzá az USA erőteljesen dolgozott azon is, hogy a saját befolyási területeként kezelt Koszovót véglegesen kiszakítsa az Oroszországgal szövetséges Szerbiából.

Grúziával estek kútba a remények

De mindezen valahogy túlléptek. A viszony akkor vált igazán hűvössé, miután 2007 elején napvilágot látott, hogy a Bush-adminisztráció hozzáfog az amerikai rakétavédelmi rendszer európai kiterjesztéséhez. Ekkor jelentették be a csehországi radarállomás és a lengyelországi rakétaelhárító bázis telepítését – úgymond az iráni fenyegetés ellen. (Az idén, amikor az USA-val együtt sikerült tető alá hozni a megállapodást Iránnal, nem is állta meg a verseket is író Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, hogy feltegye a költői kérdést: akkor most mi lesz a lehetséges perzsa támadás ellen Európába telepített, amerikai rakétákkal.)

Mentendő a még menthetőt, 2007 nyarán a két elnök az amerikai Maine állambeli Kennebunkportban, a Bush-család nyaralójában kedélyeskedett egy sort. De aztán minden korábbi törekvést zátonyra futtatott a grúziai helyzet. Itt, az egyébként is forrongó Kaukázusban, ebben az Oroszországgal határos országban, 2003-ban a félig-meddig már szenilis Eduard Sevarnadze elnök – egyébként a Szovjetunió utolsó külügyminisztere – helyét az USA-ból exportált Miheil Szaakasvili vette át a rózsás forradalomnak nevezett zavargásokat követően. Aztán hamarosan megjelentek az amerikai hadsereg kiképzői is a grúz laktanyákban.

Oroszország megpróbált jó képet vágni a dologhoz. Arról azonban hallani sem akart, hogy az időközben Grúziából kivált, orosz ellenőrzés alatt maradt Abházia és Dél-Oszétia feladja a függetlenségét. (Mindmáig Koszovó erre a hivatkozási alap, csakúgy, mint a Krím Oroszországhoz csatlakozása. Ha Koszovónak a lakosság által támogatott önállósítása jogszerű volt, akkor ugyan miért nem az Abháziáé, Dél-Oszétiáé és a Krímé?)

A konfliktus 2008 augusztusában mérgesedett el teljesen, amikor kiderült, hogy a forró fejű Miheil Szaakasvilit Washington sem képes kordában tartani. Ő ugyanis fejébe vette, hogy visszafoglalja a szakadár területeket. Az akkori amerikai külügyminiszter Condoleezza Rice, illetve a védelmi miniszter Colin Power sem tudta megértetni a fiatal grúz elnökkel, hogy az USA nem fog atomháborút kockáztatni Oroszországgal. Nicolas Sarkozy francia elnököt, aki Moszkva és Tbiliszi között közvetített, egyenesen átverte a 2012-es bukása után Grúziából távozni kényszerült, másfél éve már elfogatóparanccsal is körözött, most épp Ukrajnát boldogító Szaakasvili.

Így aztán  2008 augusztusában, idővel már nem csak szórványos fegyveres összecsapásokra került sor a grúz csapatok és az úgymond békefenntartóként az országban tartózkodó orosz erők között. Az időközben államfővé választott Dmitrij Medvegyev parancsára mind nagyobb számban vonultak be az országba az orosz csapatok megvédendő saját békefenntartóikat, illetve az oszétokat. A fő cél azonban nyilvánvalóan az volt, hogy a bombázásokkal példát statuáljanak; megértessék a világgal, hogy Oroszországgal a saját érdekszférájában nem lehet packázni többé.  (Ezzel együtt, az Európai Unió Heidi Tagliavini svájci diplomata által vezetett vizsgálóbizottsága 2009. szeptember 30-án kiadott hivatalos jelentése azt állapította meg: a háborút Grúzia kezdte, a grúz állítások az előzetes orosz támadásról hamisak.)

A Kreml Amerika-politikájának sarokpontjai

A Kreml vezetőinek a Nyugattal való együttműködésre való törekvésének e kudarcsorozatát betetőzte az USA tevékeny közreműködésével végrehajtott, 2014-es kijevi puccs. Az ezt követő polgárháború nyomán a jórészt orosz ajkúak által lakott Délkelet-Ukrajnában arra számíthatunk, hogy tartóssá válik a konfliktus. Ahhoz hasonlóan, ahogyan ez a Grúzia dél-oszétiai és abháziai területeivel kapcsolatban történik. Mindent egybe vetve, a csaknem másfél évtizedes folyamatot követően az Oroszországot 2000 óta irányító vezetők a következőkre juthattak:

1.) Az USA soha nem adja fel azt a célját, hogy Oroszországot politikai-gazdasági befolyása alá vonja, viszont azt csak a legvégső esetben kockáztatja meg, hogy közvetlen fegyveres összetűzésbe kerüljön az orosz haderővel.

2.) Az együttműködés lehetséges az Amerikai Egyesült Államokkal minden olyan esetben, amikor a kölcsönös érdekek ezt lehetővé teszik, de szövetséget, főleg katonait, nem lehet kötni az USA-val, mert ennek Oroszország alávetése lesz a vége.

3.) Az USA mindent elkövet azért, hogy képlékeny helyzetet teremtsen és tartson fenn az orosz határok mentén, például Ukrajnában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában, sőt újabban már Belorussziában, illetve abban a néhány távolabbi térségben, mint például Szíriában, ahol Oroszországnak befolyása van. Fontos célja az is, hogy éket verjen az Európai Unió és Oroszország közé. A cél Moszkva elszigetelése, az orosz állam erejének lekötése, felmorzsolása, s hogy aláássák a Kreml vezetőinek tekintélyét – többek között a nyugati pénzzel támogatott ellenzéki mozgalmak segítségével – odahaza, illetve – a jobbára a néhány nagy nyugati hírügynökség jelentéseire támaszkodó nyugati médiumok szelektált hírei révén – külföldön.

Putyin és körének válaszai a kihívásokra

Lehet a fenti helyzetértékelés fölött tamáskodni, de nincs sok értelme, mert attól még nem változik a Kreml vezetőinek felfogása, ami az alábbiak szerinti magatartásban nyilvánul meg:

– Folyamatosan kinyilvánítják, hogy mindig, minden kérdésben készek a konstruktív, egyenlő partnereket feltételező tárgyalásokra, s ennek érdekében kezdeményezések sorát indítják.

– Szorosan együttműködnek azokkal az országokkal, amelyek számára gazdasági kárral jár, esetleg regionális kihívást jelent az Amerikai Egyesült Államok túlhatalma.

– Erőltetett ütemben növelik a haderő ütőképességét, s ennek eredményeit látványosan prezentálják a világ számára, amint ezt a nagyszabású hadgyakorlatok, a demonstratív elemeket sem nélkülöző szíriai katonai fellépés, vagy éppen a védelmi miniszter mostani, terjedelmes, a fejlesztéseket, az eredményeket, a terveket számok tömegével érzékeltető beszéde is mutatja.

(Sajnos, terjedelmi okokból itt is lehetetlen felsorolni az Északi-sarkköri katonai bázisoktól a kaukázusi katonai vasútvonal-építésig, az elszállított katonai felszerelésektől és a katonai célú építkezések árutonnáinak millióitól a minden fegyvernemre kiterjedő hatalmas fejlesztésekig, a kadétokkal kezdődő és a felsőoktatással, a katonai tudományos kutatásokkal záruló oktatási-képzési feladatoktól a hadsereg és a flotta személyi állományának szociális ellátásáig számtalan elemet magába foglaló miniszteri jelentés részleteit. Holott ez már csak azért is hasznos lenne, mert ennek hiányában egyszerűen fel sem foghatja a „Védjük meg az országot!”-hoz hasonló jelszavakkal feltüzelt magyar olvasó, mit is jelent ma egy igazán ütőképes hadsereg működtetése.)

– Elérik, hogy egy-egy ügyben (például a terrorizmus elleni fellépés, a menekültkérdés megoldása, az űrhajózás) Oroszország nélkülözhetetlen legyen a nemzetközi közösség számára.

– Minél inkább saját tudományos, kutató-fejlesztő, továbbá ipari, élelmiszer-ipari, mezőgazdasági bázisra építik a nemzetgazdaságot, s ennek talaján mindenkinek kielégítő, egy eléggé széles rétegnek pedig kimagasló életkörülményeket teremtenek.

– Támaszkodnak a pravoszláv egyházra a nemzeti érzés minél magasabb hőfokra emelése és a tömegek lelki megerősítése érdekében. Jelentékeny anyagi segítséget nyújtanak azoknak az egyházaknak, felekezeteknek, nemzetiségi szervezeteknek, amelyek készek támogatni a putyini politikát, de legalábbis azzal nem szegülnek szembe.

– A politikai propagandát fiatalok százezreit megmozgató szervezetekre, illetve az anyagilag szilárd alapokra helyezett, nagy hatású, rendkívül magas színvonalon dolgozó állami és az állam vezetőivel jó kapcsolatokat ápoló tömegmédiumokra bízzák. Ezekben bőven adnak teret a nyugati véleményeknek. A vitaműsorokban gyakran szerepeltetnek nyugati újságírókat, aminek az az üzenete: lám, mi ezt is megengedhetjük magunknak. Ugyanakkor a nyugati véleményekre azon melegében reagálhatnak a rendkívül felkészült szakértők. (Jellemző, hogy magát az amerikai televíziós ikont, Larry Kinget szerződtette a Russia Today angol nyelvű orosz világtelevízió egy rendszeresen jelentkező beszélgető-show vezetésére.)

– A tömegmédia eszközeinek felhasználásával, a világ művészeti életében szinte pótolhatatlan oroszországi művészek segítségével keltik jó hírét Oroszországnak, mert ügyelnek arra, hogy a tejben-mézben fürdetett, kitüntetésekkel, intenzív közfigyelemmel elhalmozott, nem feltétlenül Putyin, hanem Oroszország iránt elkötelezett művészvilág, a nemzetközi csúcsokat megtestesítő értékeket hozzon létre.

Ahogy 2015 végén én látom, ezek azok a fő elemek, amelyek a tizenöt éves putyini politikát alakították és alakítják. Egyszersmind jelzik, hogy Oroszországnak a világhoz való viszonyát milyen hatások, meggondolások befolyásolják. Tetszik, nem tetszik, különösen a mi térségünkben, ezzel kell számolni. És míg el nem felejtem: amúgy a NATO, amit Oroszország immár ellenségének tekint, mi magunk is vagyunk, jelentsen ez a jövőben bármit is… #

Fotó: Szergej Sojgu jelentést tesz Putyin államfőnek az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériuma Kollégiumának 2015. december 11-ei, kibővített ülésén – Forrás orosz elnöki honlap