Néma és béna az ellenzék: csupán néhány tízezer pedagógus hallatja hangját az ország, a jövő generációk egyre inkább szolgalétre szorított többsége érdekében.

Sem béremelésre, sem munkateher-csökkentésre ne számítsanak a tanárok – foglalja össze a Magyar Távirati Iroda alapján (?) az ATV honlapja a saját Szabad szemmel című műsorának pénteki adásában elhangzott legfontosabb üzenetet. A hírrel Balog Zoltán emberi erőforrás-miniszter, az egyébként Jézus tanításainak hirdetésére felesküdött református lelkész kedveskedett a pedagógusoknak a mostani, felemás tárgyalások időszakában, egy kiterjedtre tervezett tanársztrájk előtt.

Az én értelmezésemben a miniszter valójában azt képviseli, hogy az állami iskolákban továbbra is frusztrált tanítók és tanárok foglalkozzanak a feledhető többség gyerekeivel. S ha most bárki azt hiszi, hogy ez a mondat a publicista leegyszerűsítő túlzása, azt kell mondanom: téved. Annak a szemléletnek, amit az Orbán-kormány, s annak oktatásügyi élharcosa testesít meg éppen ez a lényege. Eredetét a 19-20. századi magyar múltban kereshetjük. Abban a múltban, amelynek oktatási rendszeréről 1927-ben megjelent Halálfiai című regényében Babits Mihály ezt írta:

„A sóti gimnázium légköre a túlfeszített ambíció volt. Itt még a régi jezsuita tanodák szelleme élt. A jeles diákot tanították; a többit csak nevelték; azaz fegyelmezték. Holt tömeg volt, s szívesen engedték át az állami reálnak.

– Menjen a reálba! – ezt majdnem olyan megvetéssel mondták, mint azt, hogy: – Menjen inasnak! – Mindenben győzhetett az Állam: az iskolában az Egyház tartotta a pálmát. Bizonnyal ő oktatta a nemzet elitjét: s akié az iskola, azé, mondják, a jövő.”

Idéztem már ezt egy korábbi posztomban. Mint ahogyan azt is, hogy az 1937–1944 közötti kúriai, vagyis legfőbb bírósági elnök Töreky Géza a székfoglalójában többek között ezt mondta: „A törvényeket akként kell alkalmazni, hogy a vezetésre predesztinált rétegek védve legyenek a feltörekvő osztályokkal szemben”. Megkockáztatom, hogy aki e két idézetet nem képes összevetni a Magyarországon 2010 óta erőltetett ütemben zajló intézményi és társadalomszerkezeti átalakításokkal, s nem lát párhuzamokat, az vagy az új rendszer elvakult híve, vagy annyira megtörték-elbutították mostanra, hogy képtelen érzékelni: a saját és a gyerekei jövője forog itt kockán.

Mostanra, a Horn-kormánynak az egyházakkal kötött paktumára épülve, kialakult a Babits által jellemzett helyzet. Létrejöttek a majdani elit képzői, amelyek a valamennyi adófizető pénzéből keletkező költségvetésből aránylag többet kapnak, illetve a plebsz tömegiskolái, amelyeket anyagilag és szellemileg ellehetetlenítenek. Utóbbiak tanári karát központi direktívákkal regulázzák, ostoba egyen tankönyvek használatára, végletekig kizsigerelt munkára kényszerítik. A mára ilyen módon is tudatosan szegregált iskolarendszernek a jövő generációi ellen irányuló veszélyei láttán bontakozott ki a pedagógusok legfelelősebb tagjainak mozgalma. Azonban Balog tiszteletes vezetésével a kormányzat újból és újból azt sulykolta és sulykolja: a tanárok a saját érdekükben való zsaroláshoz használják fel a diákokat.

Az elmúlt hónapokban az oktatásügyre fordított összegek növekedéséről beszéltek a kormányzat emberei. A velük szemben itt-ott megszólaló szakértők még ezt is vitatták, de azt határozottan állították, hogy a GDP-hez viszonyítva, más európai országokhoz képest csökkentek a magyar oktatási kiadások. Azt azonban még ők is rejtve hagyták, hogy az oktatás egészén belül egyenetlenül alakulhattak a juttatások. Voltak és vannak intézmények, elsősorban az egyháziak – de a fenntartó egyházak mindenképp, ami persze nem biztos, hogy egy és ugyanaz –, amelyek a csökkentett forrásokból többet kasszíroztak az állami iskolák rovására.

Amit nem fogok fel: a magukat az Orbán-rezsim ellenzékének tekintő politikai erők miért nem mutatják be ezt a helyzetet. Miért nem foglalkoznak azzal, hogy 2016-ban mi a helyzet a több pénzzel finanszírozott egyházi iskolákban? Hogyhogy nem veti fel ezt a kérdést senki? Sem a szakszervezetek, sem az úgynevezett demokratikus pártok, sem a médiumok. Mindenki úgy beszél az oktatásügy, az iskolák helyzetéről, mintha itt egy egységes rendszerrel állnánk szemben. Kritikátlanul átvéve a kormányzat csúsztatásra épülő szóhasználatát, azt a látszatot keltik, hogy Magyarországon mindenkinek egyenlő esélyt kínáló, szociális különbségeket nem érvényesítő, egységes oktatási rendszer működik. Miközben erről már régen nincs szó.

Ehhez képest csupán néhány tízezer pedagógus hallatja a hangját az egyre inkább szolgalétre szorított többség érdekében. Mert ők már látják: az állami iskolák gyorsuló ütemben sodródnak abba a helyzetbe, hogy a legtehetségesebb diákjaikat sem vértezhetik fel versenyképes tudással. A tanárok már érzékelik: az állami iskolák nebulói olyan hendikeppel indulnak, hogy többségük ab ovo képtelen lesz eredményesen megmérkőzni az elitképzőkben végzettekkel. Persze, erről ilyen nyíltan maguk a pedagógusok nem szólhatnak, mert a politikai izgatás gyanújába kevernék magukat. Az erről való beszéd, az átütő kiállás a magát szociális ellenzéknek tekintő politikai szervezetek dolga lenne. Ám ez az ellenzék ebben az ügyben is néma és béna. #

Címkép forrása: balogzoltan.fidesz.hu