Nem rendült meg Putyin

Amikor külső veszély fenyeget, az oroszországi átlagember feltétel nélkül támogatja a Kreml vezetőit.

haboruesbekeszinpadkepmir.jpg

Na ezért, kellene az orosz operákat tanulmányozni!

Az Igor hercegben Borodin az 1100-as évek végének eseményeit idézi fel, amikor a hazájáért és hitéért való aggódás arra indítja az orosz fejedelmet, hogy szembeszálljon a betörésekkel fenyegető polovecekkel. Az Ivan Szuszanyinban Glinka az országra rontó lengyelekkel szembeni egyik népi felkelésnek, s egy idős parasztnak állít emléket, aki életének feláldozásával vezeti csapdába az ellenséges hadat. Muszorgszkij a Borisz Godunovban többek között azt mutatja meg, hogy mennyire kiszolgáltatottja lesz a Nyugatnak az ország és a nép, ha nemtelen eszközökkel él az uralkodó, aki történetesen a trónörökös gyermek meggyilkolásával jut hatalomra.

Ha a nyugati vezetők és a szövegeiket kritikátlanul átvevő újságírók ismerték, s főleg megértették volna e zeneművek üzenetét – hogy Eizenstein filmjéről A jégmezők lovagjáról, vagy Tolsztoj Háború és békéjéről már említést se tegyek –, akkor a minap aligha kellett volna a Die Welt című lapnak az Oroszországgal kapcsolatos mai helyzetet átértékelő cikket közreadnia. (Orosz nyelvű ismertető itt.) A főbb megállapítások: hatástalanok az Oroszország elleni szankciók és a katonai fenyegetés. Az életkörülmények romlása ellenére sem fordult a lakosság a hatalom gyakorlói ellen. Putyint minden eddiginél többen támogatják. Ahelyett, hogy a rendszer destabilizálódott volna, az oroszok eltökéltsége fokozódott. Életre kelt a régi beidegződés – olvasható a német lapban.

Amikor külső veszély fenyeget, az oroszországi átlagember feltétel nélkül támogatja az ország vezetését.

Putyin arra használta fel a nyugati nyomást, hogy azoknak a polgároknak a támogatását is megszerezze, akik még néhány éve is kizárólag negatív érzéseket tápláltak a hatalommal szemben. Az oroszok minden rétegéről kiderült, hogy a lázadás és a tiltakozás helyett a passzivitást választják. Mi több, a munkásosztály és a középosztály egyaránt kerüli az aktív politizálást a gazdasági nyomás közepette. Minél erőteljesebbek lesznek a nyugati szankciók, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy Oroszországban belpolitikai változások mennének végbe.

A különös az, hogy a Kreml vezetői – főleg az államfő Vlagyimir Putyin és Szergej Lavrov külügyminiszter folyamatosan figyelmeztettek erre az utóbbi két-három évben, hogy a Nyugaton általában figyelmen kívül hagyott oroszországi publicisták naponta ismétlődő intelmeiről már említést se tegyek. Nevezettek minden alkalmat megragadnak arra, hogy jelezzék: Oroszország gazdasági ellehetetlenítése, politikai karanténba zárása, a határai közelében zajló fegyvercsörtetés helyett vissza kellene térni a kívülről erőltetett ukrajnai fordulat előtti együttműködés időszakához. Persze immár a Krím elcsatolásának tehertételével, amire viszont aligha került volna sor, ha nem fenyegeti az amerikai nyomásra történő kiebrudalás veszélye az ott szerződés alapján állomásozó Fekete-tengeri orosz flottát.

De nem csak a közéleti szereplők óvtak és óvnak a meggondolatlan lépésektől.

Sok művész is felemelte és felemeli szavát a feszültséget élezők ellen.

Az Ukrajnából hirtelen kitiltott énekesek, filmrendezők, írók és persze újságírók egész sora és korábbi műveik ukrajnai betiltása (!) mutatja, hogy megbolondult a világ. Az észre térítésében aztán olyanok is szerepet vállalnak, mint a kijevi születésű, 1991 óta az USA-ban élő, világhírű zongoraművésznő Valentyina Liszica. Többször is koncertezett a kelet-ukrajnai felkelők által ellenőrzött területen, hogy kifejezze egyet nem értését azzal a móddal, ahogyan a Nyugat által hatalomra segített kijevi vezetés a polgárháborús helyzetet kezeli.

Ennél is határozottabb az a kiállás, amit Valerij Gergijev, a mai komolyzenei világ talán legelismertebb karmestere tanúsít. Ő a szentpétervári Mariinszkij Színház művészeti vezetője, főzeneigazgatója, a müncheni szimfonikusok vezető karmestere, 2007 és 2015 között a londoni szimfonikusok főkarnagya, akire Solti György testálta az általa alapított Világzenekar a Békéért Alapítvány irányítását. Szóval, nem akárki. A Putyin feltétlen híveként sok politikai támadásnak kitett muzsikus az általa irányított színházban, saját dirigálásában ismét műsorra tűzte Prokofjev operáját, a Tolsztoj regényéből 1941 és 1952 között írt Háború és békét, amit a Mezzo zenei csatorna április 27-én este mutatott be az angol Graham Vick rendezésében.

Nyilván megismétlik még néhányszor. Aki nem ért az oroszországi politikusok megnyilatkozásaiból, az legalább ebből a darabból szűrjön le némi tanulságot, s gondoljon bele a külön is hangsúlyt kapott üzenetekbe! Az egyik, hogy a mai oroszországi aranyifjúság tobzódása, amit a darab kendőzetlenül mutat be, senkit ne tévesszen meg! Többségük adott esetben ugyanúgy védeni fogja hazáját, ahogyan a Napóleon idejében élők tették. Egy másik üzenet: az elithez tartozó lányok éljenek bár kicsapongó életet, legyen gondolkodásuk gyerekes, mint Natasáé, de amikor kell, származásra, társadalmi helyzetre tekintet nélkül jelentkeznek majd a sebesültek ápolására, vagy más feladatokra.

Egy esetleges végveszélyben most is, mint az orosz történelemben mindig, a legfelső és a legalsó osztályok tagjai rá fognak eszmélni egymásra utaltságukra

– sugallják a művek. Mi több, adott esetben a felsőbbség magáévá teszi majd az alsóbb rétegekben élők tapasztalaton alapuló bölcsességét. Ahogyan ezt Bezuhov gróf és Platon esetével példázta Tolsztoj, az író és a komponálás mellett a librettó szövegezésében is közreműködött Prokofjev, a zeneszerző. A sok tanulság közül itt van még egy: a hadsereget vezető Kutuzov által említett idővel és türelemmel, mint az oroszok két legfőbb szövetségesével, a jövőben is számolnia kell annak, aki – ahogyan az operában Napóleon kegyesen kifejti – a civilizációval akarja megajándékozni ezt a Nyugat által barbárnak tekintett népet.

Sokadszorra írom már le ebben blogtérben, hogy mindezt nem a ruszofilia mondatja velem, csupán az ésszerűség. Csak szeretnék rávilágítani arra: az oroszországi helyzet megítélésekor – már amennyiben megítélni és nem ab ovo elítélni akarjuk mindazt, ami ott történik – ne azokat a sémákat kövessük, amelyeket a saját politikai-gazdasági hatalmi érdekek miatt a tömegekben elvakult gyűlöletet ébreszteni akarók sulykolnak belénk. Meggyőződésem, hogy a legszemélyesebb érdekünk ez, és független az oroszoktól, akiknek életébe – no nem egyedüliként ebben a világban – a maga fensőbbségétől elvakult Nyugat predesztinálva érzi magát a beleszólásra.

Ehhez képest talán nem lenne érdektelen számunkra, ha mondjuk, minél többen gondolkodnának el azon: a Háború és béke tegnap látott opera-feldolgozásában miért jelent meg csupán a МИР (béke) felirat. Akkor is csak ez – és a война (háború) szó akkor sem –, amikor a Napóleoni támadás kivédésére készültek a színen. Sok más háborús jelenet mellett akkor is a béke kifejezés uralta a színpadot, amikor a megfordított, vagyis egyfajta időutazást jelző filmbejátszáson a hitleri csapatok elleni küzdelemre indultak az önkéntesek az 1941-es Moszkvából.

Persze, ha ezek a szempontok valakit nem elégítenek ki, akkor talán elég annyit mondanom: azért próbálok visszatérően is a mostani fősodortól eltérő szempontokat kínálni az oroszországi helyzet megítéléséhez, hogy ne kelljen olyan cikkeket megjelentetni, mint amilyet most a Die Welt is közzétett. Hogy megkíméljem magunkat attól a kínos helyzettől, amikor annyi politikusnak, szakértőnek, újságírónak és kommentelőnek be kell majd ismernie: a rutinszerű, egyoldalú putyinozással éveken át maga is hozzájárult ahhoz, hogy bizonytalanságban, feszültségben sőt a háborútól való rettegésben élt, s él ma is a fél világ. #

Címkép: Jelenet az előadásból – a béke nem azt jelenti, hogy elfogadnák az idegen hódítók, a franciák, vagy bármely más nyugati hatalom uralmát

karomkodnitilos142x142szovegesfekvoxxxx.JPG