Ukrajna után a baráti Belaruszt akarja maga ellen fordítani az orosz vezetés – sugalmazzák belorusz ellenzékiek.

Adolf Hitlernek tulajdonítják a mondást, amely szerint a Szovjetuniót akkor lehet majd legyőzni, ha az ukránokkal és a beloruszokkal elhitetik, hogy ők nem oroszok. A mai Ukrajna nyugati területein élőkkel ez sok tekintetben sikerült is, mert hol Lengyelország, hol a Habsburg Birodalom részeként és a katolikus egyház révén gyakran voltak kitéve más befolyásoknak, s körükben a sok évszázados nyelvi átalakulás is az oroszétól eltérő hatások alatt zajlott. Ennek is szerepe volt abban, hogy a II. világháborús náci megszállás alatt az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) százezret meghaladó számú banderistájára is támaszkodhattak a németek.

Belaruszban, azaz Fehéroroszországban azonban nem volt talaja a nagy mértékű kollaborálásnak, amelynek hatékonyságát – Ukrajnában is – nagyban korlátozta, hogy a megszállt területeken a németek azonnal hozzákezdtek a lakosság leigázásához. Ez Hitlernek abból az elgondolásából következett, hogy a megszűnésre szánt kelet-európai országokban, köztük Magyarországon, a rabszolgák szellemi színvonalára leszorított bennszülötteknek kell ki- és megtermelniük az alapanyagokat, az élelmiszert Németország számára az ideterelt norvégek, svédek, dánok, hollandok irányításával. (V.ö.: Ormos Mária: Hitler, T-Twins, 1994., 415. o.)

Nagyjában-egészében civilizáltabb formában, de mintha hasonló elgondolás munkálna az Oroszország elleni mai fellépések mögött.

Mintha az ukránok és a beloruszok orosz ellenességének felszítására építenének azok a külső erők, amelyek lassan három évtizede elszántan küzdenek a hatalmas terület erőforrásai feletti ellenőrzés megszerzéséért. A Gorbacsov által megnyitott oroszországi terepen olyan viszonyok kialakítása a cél, amire már volt példa Jelcin alatt: a ’90-es években gyakorlatilag ellenőrzés nélkül áramolhatott az arany, a gyémánt, a földgáz, a kőolaj, a gabona, vagy annak ellenértéke – egyáltalán minden – Nyugatra, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokba. Ennek újbóli eléréséhez Ukrajna, s újabban Fehéroroszország, csupán ugródeszka. Hozzá a hívószavak: demokrácia, szólás- és sajtószabadság, meg szabad utazás, munkavállalás Nyugaton, jóllehet ezek tekintetében Ukrajnában a helyzet inkább rosszabb ma, mint a 2014-es februári puccs előtt.

Persze, erre a levezetésre azt is lehet mondani: akár Putyin sajtófőnöke diktálta volna. De ostobaság ilyet mondani addig, amíg nem bizonyítékokat, vagy legalább ellenérveket állít a gondolatmenetemmel szemben a bírálóm. Én inkább egy bloggernek a múltbeli tényekre a tévedés kockázatával alapozott nyilvános gondolkodásának nevezném ezt a posztot is, amit egyébként minden újságírótól elvárnék. Ehhez képest a kételynek a szikráját sem fedezem fel Poór Csaba május 5-i, Népszabadságbeli Feszült a viszony a szövetségesnek tartott Oroszországgal felcímmel megjelent  cikkében, amelynek illusztrációjaként két fiatal ember néz rám. A minszki Stratégiai és Külpolitikai Kutatások Központ igazgatója, Arszenyij Szivickij filozófus (27) a felügyelőbizottság vezetője Jurij Carik jogász (31) azt állítja:

„Az ukrajnai orosz beavatkozás forgatókönyve megismétlődhet más szovjet utódállamokban, Belaruszban is.”

Oroszországnak ugyanis az a célja – mondják –, hogy az utódállamok az érdekövezetében maradjanak, s ezt Ukrajnában már keményebb eszközökkel is megpróbálta elérni. Az új, az immár a Keletről érkező fenyegetésekkel és kockázatokkal is számoló belorusz katonai doktrína szerint megtörténhet, hogy külföldről támogatott fegyveres konfliktust szíthatnak az országban. Minthogy a belorusz közvélemény még mindig baráti államként tekint Oroszországra, s mert Belaruszban nincsenek radikális nacionalista erők, a két – a Népszabadság által szakértőként aposztrofált – fiatalember azt is elképzelhetőnek tartja, hogy orosz közreműködéssel létrehozzanak ilyeneket, s tevékenységükkel aztán magyarázni lehetne egy beavatkozást.

Lehet, lehet… Semmi bajom nincs azzal, hogy két belorusz ellenzéki víziókat ad elő, akár a Népszabadságban. A gondom a cikk írójának módszerével van. Azzal, hogy minden ellenvetés, minden kétely nélkül ad helyet csúsztatásokra épülő feltételezéseknek. Ugyanis a nyilatkozók úgy vonnak párhuzamot a belorusz és az ukrajnai helyzet között, hogy még utalásszerűen sem derül ki belőle: az Amerikai Egyesült Államoknak is volt és van némi szerepe abban, ami ott történt és történik.

Nem vitás, Oroszország nem fogja egyhamar megemészteni, hogy a történelmileg kialakult érdekszférájában nyugati gazdasági és katonai befolyás érvényesül. Lehet ezt nem szeretni, de akkor azt a kérdést is illik feltenni: miért ügyködik azon az USA kormányzata, diplomáciája, hadserege, a washingtoni–New York-i politikai és üzleti körökkel kapcsolatban álló megannyi alapítvány és intézet, hogy az ország határaitól sok ezer kilométerre tovább növelje az amerikai befolyási övezetet. Azazhogy nagyon is tudható, hogy miért. A 2014-i februári kijevi puccs után néhány héttel már gázkitermelési koncessziót kapott egy brit és egy amerikai cég, amelyben többek között Joe Biden amerikai alelnök fiának is részesedése van…

Egy magát minőséginek tekintő lapban, mint a Népszabadság, legalább utalni illene az ilyen összefüggésekre. Még kevésbé lehetne szó nélkül hagyni például a két minszki fiatalembernek azt a feltételezését, hogy

„az ukrajnai orosz akciókra ürügyet szolgáltató Jobboldali Szektor is részben Oroszországból ösztönzött szervezet lehet”.

„És a bizonyíték?”– kérdezné ilyenkor egy újságíró gyakornok. Mert már egy újdondász is érzékelné, hogy ez az ellentmondás következik az állításból: az oroszokat zsigerből gyűlölő ukrán újfasiszták százezres tömegeit Moszkvából mozgatták és mozgatják, sőt fegyverezték és fegyverzik fel annak érdekében, hogy az ukrajnai kormány minden meghatározó posztjára korábban amerikai érdekeltségekben, kormányhivatalokban ténykedőket ültessenek segítségükkel. Az következik az ifjú tudósok feltételezéséből, hogy maga a Kreml akarta előidézni azokat a kolosszális veszteségeket, amelyeket az ukrajnai repülőgép- és hadiiparral való kooperáció megszűnése miatt könyvelt el az orosz gazdaság. Sőt, maga Putyin dolgozta ki azt a koncepciót, hogyan válhatnak az Oroszország nyugati határain túli térségek az ellenük irányuló amerikai katonai felvonulás terepévé.

Ám legyen! Van, aki így gondolja. De szó nélkül elfogadni ezt a feltétezett levezetést, nem egyszerű felületesség, hanem maga a propaganda. Sőt, annak minősített esete akkor, ha szinte biztosak lehetünk abban, hogy az orosz ügyekben általában tájékozott újságíró maga is tisztában van azzal, hogy a kijevi erőszakos hatalomváltást megelőzően az amerikai kormány különleges megbízottja, Viktoria Nuland számolt be arról: az USA számára kedvező ukrajnai fordulat érdekében 5 milliárd dollárt használtak fel. És okkal feltételezhető, hogy Poór Csaba arról is értesült, aminek a nemzetközi sajtó egy része korábban azért helyet adott, hogy milyen szerepet játszottak az ukrajnai banderista rohamosztagok, majd a Kelet-Ukrajnába vezényelt büntető zászlóaljak kiképzésében az amerikai kormánynak dolgozó zsoldoskiképző, zsoldoskölcsönző üzleti vállalkozások. Szóval az itt a legnagyobb baj, hogy

alapjaiban sérül a tisztességes újságírásnak az a szabálya, hogy egy adat nem adat, egy információforrás nem forrás.

Az állításokat több oldalról kell igazolni, mert a közönségnek erre nincs módja, ideje, ezért idővel téveszmék fogságába kerül, elveszíti természetes érzékenységét, s már kétkedés nélkül fogad bármilyen sugalmazást. Ebben az esetben akár azt az elsőre rejtve maradó további következtetést is, hogy a belorusz fiatalemberek logikája alapján maga Putyin cserélte le a kétségtelenül kétkulacsos, de mégis inkább Moszkvához húzó Janukovicsot a Kremllel látványosan konfrontálódó Porosenkora, hogy aztán magára húzza az egész nyugati világ haragját, felmérhetetlen veszteségeket okozzon országának és így tovább.

E sugalmazásokhoz képest látszólag szóra sem érdemes, hogy az újságíró elfelejtette megkérdezni: ugyan milyen forrásból finanszírozzák az interjúalanyok által irányított minszki Stratégiai és Külpolitikai Kutatások Központját, a kiterjedt kutatásokat és az utazásokat. Erre ugyanis semmilyen utalás nincs ennek a magát kormánytól független, nonprofit szervezetként meghatározó úgynevezett „gondolatgyár”-nak a honlapján. Márpedig még egy ilyen jelentéktelen blog, mint a Bekiáltás sem lenne képes működni, ha nem egy nagy médium – jelesül az Index – köldökzsinórján lógna. Ehhez képest – legalább a gyakran fennen hangoztatott átláthatóság követelménye jegyében – minden magát civilnek nevező szervezetről szóló cikkben utalni kellene arra is, hogy ki fizeti a révészt. Kivéve azt az esetet, ha valaki hitet tesz amellett, mint ahogyan ezt most magam is megteszem, hogy a felületes, vagy épp kifejezett manipulációs szándékkal működtetett médiumok hatásainak kivédésére, azaz saját elhülyülésem lehetőség szerinti megakadályozására írtam ezt a posztot is – sajnos, saját kontómra. #

CÍMKÉP: Pillanatkép a 2016-os győzelem napi minszki katonai parádéról – Fotó: Vagyim Zamirovszkij, TUT.BY