Moszkva és Washington nyílt ütközésének színterévé tette Magyarországot Orbán Viktor, amelyben a szemben állók hazai csoportjainak csak statisztaszerepet osztanak.

A gyűlöletkeltés lett a magyarországi politikai küzdelmek fő eszköze. A kommunistázás, az illiberálisozás, a migránsozás, a brüsszelezés, a sorosozás, a putyinozás, az oroszozás az egymással szemben állók hatalmi játszmáit szolgálja. Ezt szolgálták a korábbi békemenetek, amelyek élén a cigányozásáról, zsidózásáról elhíresült publicista is helyet kapott, s mögötte a keresztény úri középosztály maradéka. Ezt szolgálták a minapi, és szolgálják a már beharangozott, újabb felvonulások is, amelyekben az egykori moszkoviták és utódaik – a Rákosi és a Kádár-rendszer kifejezett nyertesei – vitték és viszik a prímet, miközben bőszen ruszkiztak és ruszkizni fognak. És ezekre is jön majd a válasz a sorosozók, a brüsszelezők oldaláról.

Gyűlöletkeltés ez minden oldalon, akárminek is mondják.

A szembenállás demonstrálása április 26-án, a határon kívül is bekövetkezett. Magyarok tüntettek egymás ellen Brüsszelben. Az egyik oldalon a Soros György által, a posztszovjet térségben létrehozott, úgynevezett nyílt társadalom-hálózat budapesti egyeteme, a CEU képviselői, velük szemben az Orbán Viktor kormányfő híveit tömöríteni hivatott Civil Összefogás Fórum (CÖF) harcosai. Amúgy mindkét fél civilnek mondja magát, bár egyiknek tagjai sem saját pénzüket fordítják a mozgalom céljaira. Ellenkezőleg, így vagy úgy, részben vagy egészben a mozgalomból élnek.

Megbízóik most azért utaztatták ki őket, mert a magyar miniszterelnök beszédet mondott az Európai Parlament plenáris ülésének a magyarországi alapjogok helyzetéről folytatott vitájában. Ahogy Rajcsányi Gellért írta a Mandiner.hu-n: „Az egyik csapat a kormány ellen, a másik a kormány mellett, egymástól harm

inc méterre. Koppányosok és istvánosok, kurucok és labancok, népiek és urbánusok évszázadai lepárolva. Hazánk állapota 2017 tavaszán, az európai közösség fóruma előtt”.

A Rajcsányi által felvázolt erős kép azonban bizonyos szempontból félrevezető. Azt sugallja, hogy egyenlő erejű, szervezettségű, hatékonyságú felek állnak egymással szemben. Azonban ez ma már nincs így. A CÖF-tábor hanyatlóban, a CEU-s feljövőben. Jóllehet a Fidesz kétmilliós szavazótáborát még szilárdnak láttatják a közvélemény-kutatások, nagy kérdés, mire lenne elég a támogatottság egy valódi összecsapásban. Például van-e olyan erős bennük a vezérük iránt érzett hűség, hogy ha úgy fordul a kocka, mondjuk, nyilvánosan kiálljanak annak oroszbarát politikája mellett.

Márpedig erre hamarosan felkérhetik őket. Talán még nem vették észre, ideje hát, hogy figyelmeztessünk: már jó ideje nem arról van szó, hogy név nélkül bedobnak egy cédulát a szavazóurnába, amelyen Orbán Viktor útmutatása szerint ikszeltek, s ezzel a dolog le volt tudva. A szétzilált ellenzéki oldal fölötti győzelemhez ez bőven elég volt. Mára azonban az általuk magasztalt vezető abba a helyzetbe lavírozta az országot, hogy az nem egyszerűen a belső politikai ellenzék és a kormányerők küzdelmének színtere, hanem – geopolitikai okokból is – Kelet és Nyugat összeütközésének terepe lett.

Olyan konfliktusba kerültünk, amelynek következményei beláthatatlanok.

A Bekiáltás-blog szerzőjeként nem kell bizonygatnom, hogy az elmúlt években hány száz cikkben szólaltam fel a kettős mércével szemben, aminek jegyében a nyugati politikusok és a médiumok, akarva- akaratlanul a multinacionális tőke újabb piac- és erőforrásszerzését szolgálva, rendre úgy törtek pálcát főként főként Oroszország fölött, hogy figyelmen kívül hagyták annak történelmi, kulturális, gazdasági sajátosságait. Az engem ezért támadók előtt gyakran hangsúlyoztam: a Kárpát-medencei ütközőzónában az képviseli az ország érdekét, aki érzékenyen figyel minden irányban, s szüntelenül kompromisszumokat keres. Keleten és Nyugaton is, a háttérben minél csendesebben munkálkodva, megértve minden fél indítékait, s ennek alapján kompromisszumokra törekedve.

Ehhez képest Orbán Viktor első nyilvános fellépése óta a tegnapi brüsszeli szerepléséig konfrontációt konfrontációra halmozott. Idehaza a tapasztalt szakembereket kiebrudalta az állami intézményekből, a közigazgatásból, sőt az iskolákból, s a neki hűségesekkel tömte tele azokat, mindenekelőtt a vezetői posztokat. Kiürítette az érdemi érdekegyeztetés fórumait. Hívekre és ellenségekre osztva Magyarország lakosságát, egymás ellen fordította őket. A káoszt, amit így teremtett, a sérelmi politizálás, a nacionalizmus felfűtésével próbálta elfedni – nem is sikertelenül. Ami a külföldet illeti, harcot hirdetett, hol Moszkva ellen, hol Moszkva mellett. Eleinte nagy hangon ágált Brüsszel mellett, aztán vele szemben.

Az aktuális útmutatásaira hagyatkozó, az anyagi előnyökért, vagy a családi örökségként ápolt zsigeri gyűlölködés miatt személyiségüket feladók tábora minden további nélkül követte őt a pálfordulásokban. És a tartalomtól függetlenül, mindig nagyon tetszett neki a vezéri harcos retorika. Elhitték neki, hogy ezt így kell ezen a tájon, s ezt meggyőződéssel bizonygatták családban, munkahelyen, templomban, médiumokban. Az évszázadok óta követett gondolkodásmód rabjaként nem tették fel maguknak azt az egyszerű kérdést, hogy ugyan mikor és miért volt sikeres Magyarország azt követően, hogy 1526 után megszűnt, egyébként addig is kétséges önállósága.

A nagyobb baj, hogy a vezér maga sem jutott el e kérdés megfogalmazásáig.

Mert ha eljutott volna, akkor két név, legfeljebb még egy eszébe ötlött volna. Bethlen Gáboré, a 17. század első részének erdélyi fejedeleméé és Kádár Jánosé, a Magyar Szocialista Munkáspárt 1956 utáni vezetőjéé, esetleg a Habsburgokkal a kiegyezést 1867-ben tető alá hozó Deák Ferencé. Mindhárman a kompromisszumos politizálás mesterei voltak. Bethlent kötéltáncosnak mondja Hankiss Ágnes emlékezetes művében, amit annak idején úgy olvastunk, hogy valójában Kádár tevékenysége lebegett szemünk előtt. Ők ketten, az adott történelmi körülmények között, sajátjaik ellen is véres cselekedetekre kényszerülve, úgy szolgálták országuk népének boldogulását, hogy a keleti és a nyugati hatalmasoknak egyaránt gesztusokat tettek. Persze mindig csak akkor, amikor éppen a viszonyok kedveztek ehhez, és minél kevesebb zajjal.

Például Bethlen több levele arról tanúskodik, mennyire nem táplált illúziókat a törökkel kapcsolatban, de a portánál lévő korai pártfogóját még fejedelem korában is apámnak szólította. A török vezetők dicséretének örült, s nem hagyta, hogy korholásuk nyomán megalázást érezzen. Tudta, hogy hatalmának kényes építményét egy óvatlanságból elkövetett hiba halomra döntheti. Mindennek következtében köszönthetett be Erdély aranykora. Kádárt bizonyára hasonló meggondolások vezették, s így lehetett képes arra, hogy Hruscsov után, az iránta kezdetben bizalmatlan Brezsnyevvel is kiegyezzen. Így kerülhetett sor Magyarországon a belső fékek fokozatos lazítására, majd arra az óvatos, bizonyára Moszkvával is egyeztetett nyugati nyitásra, amely aztán a békés rendszerváltozásba torkollott.

De nem így Orbán. 1989. június 16-án, környezetének tanácsára sem hallgatva, fennhangon küldte haza az orosz csapatokat, miközben azok már hónapok óta fokozatosan vonultak ki Magyarországról. Idővel éles kirohanásokat intézett a Nyugat címére. Kihívóan szembe fordult mentorával, Soros Györggyel, aki persze van annyira kétes figura, hogy bírálható, sőt vádakkal illethető legyen, de ha valakinek, akkor Orbánnak e vádak megfogalmazása biztosan nem áll jól. Ám ő még az e miatti arcvesztést is kockáztatta, hogy hatalmának növelése, majd megtartása érdekében összekacsinthasson itthoni híveivel. Közben persze a nyugati körök minden olyan feltételét teljesítette, amelyek hosszú távon az ország egészének szellemi és erkölcsi alapjait rombolják, emberi erőforrásait építik le. Ez persze azt is megmagyarázza, hogy Orbánt miért nem tanítja móresre a Nyugat, ami a nyugati intézményekkel kapcsolatban illúziókat tápláló liberális értelmiségünk leghőbb vágya.

Orván Viktor a nyilvánosság előtt sosem elemezte érdemben az új nyugati függőségek valódi természetét.

Talán ráérzett, hogy a szabadság, a demokrácia lózungjai alatt valójában újgyarmatosítás folyik, s esetleg azt gondolhatta: a mindent maga alá gyűrő nyugati törekvések ellenében a Keletet kell segítségül hívnia. De, hogy nem ez, vagyis nem az ország egészének sorsa, csupán a sajátjáé és famulusaié izgatta, arra kirekesztő, szegregáló, megosztó, az esélyegyenlőségek maradékát is felszámoló kormányzási gyakorlata a bizonyíték. Mindenesetre bármi volt is az indítéka, részletes indoklás, megbeszélés helyett külpolitikájának vezérlő elvét is csupán a szokásos képes beszéddel adta az ország tudtára, amikor előállt a pávatánc metaforával. Hozzá a zenét a szónoklatainak csinnadrattája szolgáltatta, ahelyett, hogy a háttérben egyezkedett volna.

Csakhogy mára ennek az lett a következménye, hogy Magyarországot Moszkva és Washington nyílt ütközésének színterévé tette. Ez az ütközés holnap, vagy holnapután akár őt, magát is elsodorhatja. Ám ha valaki azt gondolja, hogy ezzel vége lesz a megpróbáltatásoknak, alighanem téved: a tüntetéseken statisztáló csoportok felhasználásával, valójában fölöttünk és nem a mi érdekeink szem előtt tartásával folyó küzdelem nyilvánvalóan erősödni fog a jövőben. #

CÍMKÉP: CEU-s és CÖF-ös tüntetés Brüsszelben. A Mandiner.hu montázsa