A magyar értelmiség befolyásos csoportjai nem foglalkoznak azzal, hogy az orbáni rendszer a kapitalizmus mai formájának televényéből nőtt ki, s azt az illúziót keltik, hogy a vezér eltávolítása-eltűnése minden bajunkat orvosolni fogja.

Főleg liberális ismerőseim megnyilatkozásaiban gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy Magyarországon egészen jól mennének a dolgok, ha Orbán Viktor és köre ezt nem akadályozná. Ugyanis – vallják még mindig ennek a felfogásnak a hirdetői – csupán lehetővé kellene tenni az úgymond szabad versenyes kapitalizmus korlátlan érvényesülését, ezen belül még nagyobb teret nyitni a multinacionális vállalatok előtt, s az így létrejövő árubőség lényegében mindenki számára meghozná a belőle való részesedés lehetőségét. Mindehhez társulhatna az egyéneknek és a kisközösségeknek legföljebb a méltányos és igazságos törvények által korlátozott szabadsága, s már elő is állna a Kánaán – sugalmazzák e próféták.

Csakhogy – mint állítják – Orbán (és persze Putyin, de rá most nem vesztegetnék szót) mindent keresztbe ver.

Távol álljon tőlem Orbán Viktor és a ma már talán általa is kontrollálhatatlan szabadcsapatai grasszálásának védelme, ám a fönt vázolt felfogással több baj is van. Mindenekelőtt az, hogy azt sugallja: a hivatkozási alapnak tekintett polgári demokratikus, fejlett tőkés országokban gyakorlatilag mindenki részesül a fogyasztói társadalom áldásaiból, s hogy ott a jognak asztalához is könnyű a hozzáférés. Csakhogy jó ideje már ezekkel ellentétes jelentéseket publikálnak például az Amerikai Egyesült Államok intézetei, társadalomkutatói. Hozzá az elégedetlen tömegeknek a választásokon, no és az utcákon, megnyilvánuló, egyre több dühöt sejtető, sőt erőszakos megmozdulásait sem lehet teljes egészében az orosz hackerek számlájára írni. Ami egyrészt azt mutatja, hogy fentebbi ígéretemmel ellentétben Putyint mégsem tudom egészen kikerülni, másrészt azt, hogy a glóbuszt mindeddig uraló körök – a hozzájuk kapcsolódó társadalommagyarázókon, újságírókon keresztül – az oroszok, s főként az orosz államfő már-már világuralmat sejtető hatalmáról értekezve próbálják elterelni a figyelmet arról, hogy ez a világ talán mégsem minden világok legjobbika.

A mai világrend bizony súlyos ellentmondásokkal terhes. Ez közhely. Viszont attól válik félelmetessé, hogy egyre inkább az a benyomása az embernek, hogy leglényegének ellentmondásai mintha nem lennének felszámolhatók. Ebből természetesen nem következik, hogy már holnaptól összeomlana, mondjuk, az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Franciaország és a többi fejlett ország. Az azonban, szerintem, az értelmiségnek kutya kötelessége lenne, hogy ne ringassa illúziókban sem magát, sem azokat, akik megnyilatkozásait olvassák vagy hallgatják. Ezt persze már Julien Benda kifejtette 1927-ben, Párizsban megjelent „Az írástudók árulása” című esszéjében. Ám a periféria egy olyan országában, mint Magyarország, különösen fontos, hogy erre időről időre figyelmeztessünk.

Legalább a magukat demokratikus elkötelezettségű értelmiséginek tartók nézzenek szembe azzal, hogy az „Öt év alatt, tíz év alatt, no, egye fene, tizenöt év alatt utolérjük Ausztriát” sugallata semmiben nem különbözött és különbözik attól az ábrándtól, amit Lenin nyomán, Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára melegített fel az 1950-es évek közepén: „Néhány év alatt utol kell érni és el kell hagyni az Egyesült Államokat az egy főre jutó termelésben, mindenekelőtt a tej- és hústermelés területén!” Legalább ők ne szórják tele – ma már gyakran bárdolatlanul és uszító hangnemben is – az egyre fogyatkozó ellenzéki lapokat, rádiókat és közéleti televíziós műsorokat, az internetes véleményoldalakat azzal az ámítással, hogy elég Orbánt úgymond eltakarítani, aztán már Hawaii!

Az ilyen áltatás mindenekelőtt azt hagyja figyelmen kívül, hogy a fogyasztói társadalmak – több mint ezer évre visszanyúló folyamatok következtében – döntő többségükben* azokban az országokban alakultak ki a második világháború után, amelyek a megelőző évszázadokban a leggátlástalanabbul raboltak ki másokat. Minél távolabb volt egy ország az ily módon megerősödött centrum-országoktól, a mindenkori világuralmat megtestesítők annál inkább érvényesíthették velük szemben az anyagi-pénzügyi érdekeiket, használták ki az ott élők, illetve az onnan elhurcoltak, vagy a később önkéntesen távozók fizikai erejét, manapság pedig a fizikai képességek mellett egyre inkább a külföldről magukhoz vonzott, a periféria országaiban élő családok, az ottani társadalmak erőfeszítései révén kiképzettek tudását. Ahogyan ezt a huszadik század népvándorlásszerű társadalmi mozgásai, még inkább a posztszovjet térségben a rendszerváltozások utáni helyzet oly érzékletesen példázza.

E térségben, amelybe Magyarország is beletartozik, hosszú távon legfeljebb a komprádor elitnek és kiszolgálóiknak lesz esélyük a fogyasztói társadalom előnyeinek élvezetére.

Ugyanis, ha nem így lenne, az már nem kapitalizmus lenne, amelynek talán legfontosabb jellemzője a win-lose szituáció, vagyis az, hogy végső soron csak ott lehet nyertes, ahol vesztes is van; az egyik helyen felhalmozott nyereség forrása a javaknak egy másik helyről való elvonása. Mert szép szép a win-win, azaz a mindenki győztes teóriája, de amondó vagyok, ha a folyamatok a mostani mederben alakulnak – globális méretekben – legfeljebb a társadalom húsz-huszonöt százaléka, a legszerencsésebb országokban esetleg egyharmada kerülhet a győztesek csoportjába. Főleg, ha az elérhető javak közé soroljuk a színvonalas közoktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz, a művelődési lehetőségekhez való hozzáférést. Tehát mindazt, amiről mostanság egyre népesebb társadalmi csoportok kényszerülnek lemondani nálunk.

És ezt az sem fogja módosítani, ha a jövőben a mainstream mai nyugati érdekcsoportjainak egy részét kínai, vagy uram bocsá’ az amerikaiakkal, a németekkel, a franciákkal, a kínaiakkal már ma is egyeztetve ténykedő oroszországi kapitalisták váltják fel. Mert a lényeg a struktúrákban rejlik. Márpedig ezek a struktúrák továbbra is arra fogják késztetni a perifériák egyénileg talán nem minden esetben, de összességében szükségszerűen önző komprádor elitjét és az azt kiszolgáló középosztályt, hogy közreműködjék az újgyarmatosítóknak – a munkaerő- és agyelszívóknak – abban a törekvésében, hogy minél kedvezőbbek legyenek itt számukra a termelési peremfeltételek. A komprádorok társadalmi csoportként, rétegként, netán osztályként egyszerűen nem tehetnek mást, mert egyébként az adott viszonyok között másként nem biztosíthatják maguknak és családtagjaiknak a javak és szolgáltatások általuk a maguk számára méltányosnak tartott többletét.

E törvényszerűségnek voltunk elszenvedői, s voltak kevesek a nyertesei, a rendszerváltozás hajnalán, a ránk omló világról való életszerű tudás hiánya miatti kiszolgáltatottságunk közepette, amikor a tűzhöz addig is közel ülők, vagyis az éppen ezért mindenkinél gyorsabb váltásra képes régi-új elit oly készségesen közreműködött a nyugatiak piacszerzésében, a visszaélésekkel terhes privatizációban, s vele egész iparágak megsemmisítésében, milliónyi foglalkoztatott munkanélkülivé tételében. És még gazembernek sem kellett lenni ehhez. Elég volt hozzá a gyanútlanság. Az az akkor már évek óta belénk táplált meggyőződés, hogy a korlátozásokkal – bár egyre érzékelhetetlenebb korlátozásokkal – terhes, szocializmusnak nevezett államkapitalizmus után a mindenkinek még nagyobb esélyt nyújtó szabad verseny, sőt a szabadság világa köszönt ránk.

Emiatt például 1990 tájékán, amikor egy üzleti napilapnál dolgoztam, a Magyar Távirati Iroda egyik vezetőjének közbenjárására, a főszerkesztő engedélyével, egy kollégámmal együtt magam is közreműködtem a magyar nagyvállalatokról és a közéleti szereplőkről általam újságíróként összegyűjtött adatok sajátos szempontok szerinti rendszerezésében és fillérekért való átadásában egy nyugati információs cég számára. Csupán évekkel később tudatosult bennem, hogy milyen folyamatok részeként használtak engem is a számomra ismeretlen nyugatiak, akik egész csapatokat foglalkoztattak Budapesten az ország legaprólékosabb feltérképezésére. E csapatok ideküldött tagjai luxus szállodában éltek, s maguk is akkorát kaszálhattak a megbízáson, hogy bennünket az órára és percre pontosan angolra fordított, az általuk megadott, napi négy-öt témánként legfeljebb egy gépelt oldalas, lényegre törő összeállításokért azonnal és zsebből fizettek.

Szóval így ment ez akkor. Telve jóhiszeműséggel és bizalommal. És ma is így megy ez, csupán a bizalmat és a jóhiszeműséget a könyörtelen érdekek váltották fel.

A legnagyobb, leghatalmasabb, az országok sorsát befolyásoló tőkésvállalatok, s a nyugati államok velük összefonódó nyugati pénzügyi, jogi, politikai, intézményi rendszerei a nyomásgyakorlás szinte átláthatatlan szövevényének segítségével érik el az olyan perifériákon, mint Magyarország is a munkabérek gyalázatosan alacsonyan tartását, a munkavállalók jogfosztását, a közszolgáltatások minőségének szisztematikus rontását. És ebbeli törekvésükben mindig megtalálták és megtalálják azokat a helyi erőket, amelyek mindenekelőtt őket szolgálták és szolgálják. Legfeljebb kilencvenes évek elejei önmagunkkal ellentétben ők már pontosan tudják, mihez asszisztálnak.

Ne legyenek illúzióink! Liberális ismerőseimnek se legyenek! Persze az Orbán-kormány tagjai és holdudvara tényleg felgyorsította az alávettetés folyamatait. Cserébe, elődjeikhez hasonlóan ők is megkapták azt a lehetőséget, hogy saját zsebükbe is csorgassanak valamennyit az EU-pénzekből, amelyek nagy része az igazán nagy beruházások nyugati kivitelezőin keresztül végül visszajut Nyugatra. De mindent egybe vetve legfeljebb a gátlástalanság nyílt színi vállalásával hoztak újat a magyar valóságba a korábbi két évtizedhez képest. Másban nem. Sem a gazdaságban, sem a közszolgáltatások terén. Mi több, a politikai intézményrendszer védekező, önkorlátozó, kontrolláló mechanizmusainak mostani látványos meggyengülése már azokban a megállapodásokban kódolva volt, amelyeket a régi nomenklatúrával hozott tető alá a bizonyára jóhiszemű és jó akarattal teli, új közéleti elit az 1989-es nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon.

Szerintem, amíg ezt nem látja be és tisztázó vitákban nem tárja a nyilvánosság elé a magyar értelmiség nagyobbik része, addig – jó szándék ide, jó szándék oda – a társadalom további kasztosodását segíti elő akár a kormánypárti, vagy az ellenzéki jobboldalhoz, akár az ellenzéki demokratákhoz sorolja magát. Amíg a folyamatok valódi, a gazdaság mélyében rejlő természetével nem néz szembe ez az értelmiség, tetszik, nem teszik, annak a helyzetnek a tartósítását mozdítja elő, amelyben tulajdonképpen proletárrá válik – vagyis napi megélhetési gondokkal küzd, a társadalmi felemelkedés lehetőségében már a gyerekein keresztül sem reménykedhet – a kiszolgáltatott pedagógus, a mentős, a közhivatalnok. Hogy a még kiszolgáltatottabb gyári bérrabszolgák millióit, a közmunkások, a külföldre kényszerültek-kényszerítettek százezreit ne is említsük!

Vagyis, ha valaki Orbán Viktort és rendszerét nem csupán azért akarja bírálni, hogy a helyébe ő üljön be, miközben a rendszer gazdasági-társadalmi alapjait változatlanul képzeli hagyni, akkor az, legenyhébben is szólva, pótcselekvés. Ezt az uralmat is – amelynek eredői messze túlnyúlnak az országhatáron – strukturális oldalról, a társadalmi osztályok egymáshoz való viszonya, illetve a kizsákmányolás mai természete felől célszerű megközelíteni. Táncsics Mihálytól József Attiláig számos példa mutatja: az nem érdemi ellenvetés erre, hogy egy magyar értelmiségi nem befolyásolhatja a globális viszonyokat.

Az embernek ott kell mondania a magáét, ahova sorsa helyezte! Ahogyan például ezt teszi Ungváry Rudolf is, amikor A láthatatlan valóság című, revelatív erejű elemzésében az orbáni rendszer fasisztoid jellegét leleplezi.

Más kérdés, hogy e rendszernek a bemutatása – amelynek sajátja a kimondatlan vezérelv, a hűségelv, a szervezett káoszra, a teljesen megszállt állami intézményekre, a kirekesztendő célcsoportok kijelölésére építés, a nemzeti sérelmi politizálás, a transzcendens legitimáció – csupán a politika szférát veszi célba. Ez nem kevés, de rejtve hagyja azt a televényt, amelyből végső soron kinőtt – a kapitalista viszonyok közepette immár két vállra fektetett tömegek passzivitása miatt is kinőhetett – az orbáni rendszer, ez a politikai torzszülemény. Márpedig, ha ezt nem kíséreljük meg feltárni, nem érthetjük meg azt sem, hogy az elmúlt negyedszázad összefüggő vonulatában miért és hogyan épült egymásra az egyes kormányok tevékenysége. Az viszont kétségtelen, hogy ha a jelenségeket ebből a szemszögből közelítjük meg, végül a multinacionális cégek által uralt világrend mechanizmusainál kötünk ki. Ami persze hidegzuhanyként érhet egyeseket…

Persze az is igaz, hogy e tekintetben Orbán Viktor és környezete az összes eddigi, rendszerváltozás utáni politikai elitet megelőzi a multik kiszolgálásában. Propagandája ellenére. De ez nem változtat azon, hogy ez is csupán részletkérdés a kapitalizmus mai természetének megismeréséhez, megértéséhez képest. E megértésre törekvés nélkül úgy fogunk tévelyegni tanácstalanul a világban, ezen belül saját országunkban, ahogyan most tévelyeg többségünk, akiket nem elégít ki a vezérbe vetett hit – hívják a vezért Orbánnak, avagy Gyurcsánynak, esetleg bárki másnak. Az erre irányuló elemzések nélkül a mindenkori vezér eltűnése-eltüntetése a közéletből – akár egy végzetes esemény, akár külső erők mesterkedései következtében kerül rá a sor, akár az elégedetlen tömegek megmozdulásai kényszerítik ki –, csupán a fennálló rendszer kisebb módosulását hozhatja, lényegét azonban konzerválni fogja. Márpedig így mindig fenyegetni fog annak a veszélye, hogy a sokak által ma annyira utált politikai rendszer egy másik vezérrel az élén újra életre kel. Amire egyébként időről időre Nyugaton is akad példa.#

*Megjegyzés a csillaggal jelölt részhez: Mondjuk, Finnország példáját az gyengíti, hogy amikor ott fél évszázada elkezdték a társadalomépítő programot még egészen mások voltak a nemzetközi gazdasági és geopolitikai feltételek. A korábbi évszázadokban önálló állammal nem rendelkezett, svéd, s főleg porosz alávetettségben élt és e kultúrák kedvező hatásait is magukénak mondható észtek eredményeinek méltatásával a magam részéről már csak azért is várnék, mert ott igen erős az orosz kisebbség elleni társadalmi kirekesztés, s jelentősnek tűnnek fel a nácizmussal rokonszenvező csoportok is. Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy az ilyen államok példáját követve mégiscsak kezdeni kellene valamit magunkkal nekünk is ahelyett, hogy vagy a nagymagyar ábrándokat kergetjük és / vagy azt várjuk, hogy kívülről – németek, amerikaiak, Brüsszel, vagy éppen az oroszok – majd csak rendbe teszik a dolgainkat helyettünk. ##

CÍMKÉP: Orbán Viktor egy budapesti régiós tanácskozáson – A lényegen nem fog változtatni, ha a jövőben a mainstream mai nyugati érdekcsoportjainak egy részét kínai, vagy uram bocsá’ az amerikaiakkal, a németekkel, a franciákkal, a kínaiakkal már ma is szorosan együttműködő oroszországi kapitalisták váltják fel.