Orbán–Vona párharc

Orbán Brüsszelnek ment neki, Vona viszont Orbánnak

2017-10-23orbantapsol.jpg

Orbán Viktor miniszterelnöknek az 56-os forradalomra emlékező tavalyi ünnepi beszédében már nem szerepelt az „orosz” kifejezés. A „szovjet” szó önállóan vagy összetételben tízszer. Amikor ezt a feljegyzést írni kezdem, körülbelül két órával az idei szónoklat elhangzása után, a Miniszterelnöki Kabinetiroda még nem tette közzé a kormányfő papírról felolvasott, tehát egyébként rendelkezésre álló, teljes szövegét. Így csak a hozzáférhető videó-felvételt újrahallgatva, illetve az ugyanitt olvasható MTI-jelentést átnézve állíthatom, hogy az „orosz” kifejezés az idén is tabu volt. A korábbi korokat idéző „muszkák” viszont előjött a „labancok, németek, szovjetek” szavakkal együtt. Utóbbi ezen kívül még kétszer. Egyszer, amikor (az 1945 utáni) „szovjet uralomról” szólt, amely úgymond egy történelem nélküli térbe taszított bennünket. És még egyszer abban a mondatban, amikor Orbán Viktor felidézte 1989-et, amikor „hazaküldtük a szovjeteket”.

Persze abban az 1989. június 16-ai beszédében, amely köré már legendák szövődnek, s amelynek emlékezetünkbe idézését most sem állta meg a pártvezér, még „orosz megszállásról”, „Orosz Birodalomról, orosz csapatokról” szólt. Tegyük hozzá, meglehetősen történelmietlenül, amit nyilván ő maga is tudott. Döntse el az olvasó, hogy van-e ennek jelentősége! Én csupán a tényeket rögzítem. Mindenesetre megemlítem, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke sem oroszozott, s főleg nem ruszkizott, ami talán mégiscsak jelzi az idők, netalán a geopolitikai körülmények változását.

Orbán és Vona a jövőre esedékes parlamenti választásokra figyelve tüzelte népét. Ám más és más célt jelöltek meg.

Orbán – nem kis részben autóbuszokkal vidékről Budapestre szállított – így is csupán tízezres hallgatóságának figyelmét a külső veszélyekre irányította. A hatmilliárd forintnyit felemésztő plakátkampány után talán meglepő, hogy ezek között Soros György neve nem hangzott el. Szó volt viszont a globalizmusról, az ezt megtestesítő gyors, erős és brutális pénzügyi hatalmakról, médiumokról, tízezer szám megvásárolt embereikről, kiterjedt hálózataikról, s a szokásoshoz képest visszafogottabban, a migránsokról. És mindenekelőtt Brüsszelről.

A beszédről kiadott MTI-jelentésben hatszor fordul elő a szó kizárólag negatív szövegkörnyezetben. Nyugaton, kvázi Brüsszelben, már ’56-ban sem értettek, s ma sem értenek bennünket. Brüsszel az, ahol „azon dolgoznak, hogy magyarok helyett homo brüsszelicusokká gyúrjanak bennünket”, Brüsszel az, amelynek gazdaságpolitikája „ingoványba” vezeti, sőt „vakvágányra” futtatja Európát, minthogy a miniszterelnök szerint, „a pénzügyi spekuláns birodalom ejtette foglyul Brüsszelt és jó néhány tagállamot is”. Aligha téved valaki, ha mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a korábban oroszként, később szovjetként, majd ismét oroszként vizionált veszély az orbáni szövegekben mára szögesen ellentétes irányt vett.

Mindent egybe vetve Vlagyimir Putyin sem mondhatta volna jobban.

Persze az orosz államfő kissé visszafogottabb, amikor a globális tőkéről, az Oroszországban is beruházó multinacionális cégekről nyilatkozik. Viszont azt bizonyára egyáltalán nem kifogásolná, ha Orbán képes lenne felsorakoztatni a Brüsszel elleni küzdelemhez, pontosabban az Európai Unióval való orosz kapcsolatok normalizálása érdekében Lengyelország, Csehország és Szlovákia mellé Romániát is. Én persze az utóbbira aligha mernék fogadni nagy tétekben. Ám tény, hogy a magyar miniszterelnök az október 23-ai beszédében felvetette ennek lehetőségét, ami olyannyira meglephette az Index tudósítóját, hogy először bele sem írta a szövegbe Románia nevét.

Csakhogy az a kérdés, elérnek-e az üzenetek az átlagos magyar választóhoz, akinek Orbán Viktor azt a kiemelt, ám a jelenlegi körülmények között nehezen konkretizálható feladatot adta, hogy küzdeni kell a szabadságunkért. Érteni vélem én ezt a gondolatmenetet, de vajon mit szól hozzá az autóbusszal Pestre hozott kisgazda, amikor azt is mérlegre teszi: vajon nem kerül-e veszélybe a Brüsszelből érkező földalapú támogatás, ami lehetővé tette az elmúlt években, hogy minimum megduplázza a mezőgazdasági termelésből elérhető hasznát, már ha nem eleve veszteséges volt a gazdálkodása. És akkor még nem beszéltem a Romániával remélt együttműködésről, ami már a Trianonnal jelzett, évszázada sanda politikai szándékoktól is szított sérelmeket érinti... Mindenesetre, ha ezeken a nyomokon indulok el, oda lyukadok ki, hogy ebben az Orbán által is választásiként tálalt beszédben egy szó nem sok, annyi sem esett azokról a hétköznapi gondokról, amelyek az ország lakosságának nagy részét nyomasztják.

Ehhez képest életszerűbb volt Vona Gábor fejből elmondott szövege.

A Jobbik elnöke mindenekelőtt saját felfogásának változására igyekezett magyarázatot adni. 1956-ig visszanyúlva ecsetelte, miért képviseli azt a nézetet, hogy a Fideszen kívül minden politikai erővel ki kell egyezni. Megemlítette ugyan a külső veszélyeket is, de szerinte amiként Magyarországon mindig, úgy most is fel kell lépni „a belső hatalmaskodók elnyomása ellen”. Meg is nevezte ezeket, amikor azt mondta: „A jelenlegi magyar kormány, élén Orbán Viktorral, a szabadság legádázabb ellenfele a mai Magyarországon”. Majd feltette a kérdést: „Vajon a Soros-terv elől menekülnek-e a fiatalok, vagy Orbán elől?” A válasza szerint „Ha a Soros-terv szimbóluma a bevándorlásnak, akkor az Orbán-terv a szimbóluma a fiatalok kivándorlásának”. Ezek helyett a saját, az úgymond Vona-tervet ajánlotta, amely szerint az előző két tervet meg kell semmisíteni, illetve „Magyarországot felemelkedő, felzárkózó pályára kell állítani”.

A két politikushoz képest az október 23-ai ünnep más megszólalói sem nem osztottak, sem nem szoroztak. Az eső áztatta külső helyszíneken tartott közös koszorúzásokat a „Legyünk túl rajta mielőbb!” hangulata hatotta át. Volt olyan politikai párt is, amelynek miniszterelnök-jelöltje egy hivatali tárgyalóban mondta el beszédét. De persze a legnagyobb fiaskó az volt, hogy a Közös Ország Mozgalom lemondta a Parlament elé tervezett nagy ellenzéki demonstrációt a rossz időjárás miatt. Kisebb csetepatékat leszámítva, hál’ istennek távol maradtak azok a zavargó tömegek is, amelyekkel a kormányzó pártok vezetői riogattak bennünket az elmúlt hetekben. No de akkor honnan vették a jóslataikat? Tán csak nem arról van szó, hogy az Országos Meteorológiai Szolgálat piros figyelmeztető jelzése, s az időközben tényleg megérkezett eső is elég volt ahhoz, hogy vele kordában tartsák a népet?

A médiában, így a közösségi médiában, ezúttal is menetrendszerűen kirobbantak a viták.

Azt jelezték: egy olyan országban, ahol évszázadokra visszamenően áthághatatlan falakat és árkokat húzott az egyének, a családok, a társadalmi rétegek közé a szociális, a kulturális, a nemzetiségi, az ideológiai, a vallási meghatározottság, egy olyan országban, ahol oly sok idő múltán a nagy többség számára szociális biztonságot jelentő helyzet a megszállók által kiválasztott, és a kezdeti véres megtorláshoz nevét adó politikus irányításával jött létre, a békétlenség nem csitulhat. Legalábbis nem csitulhat addig, amíg a hatalomra törő maiak nem az események mélyén rejlő legkisebb azonosságot keresik meg és mutatják fel az embereknek, hanem egymás elleni uszításukra alapozzák törekvéseiket, amit persze ők maguk az igazság kereséseként és érvényesítéseként jelenítenek meg. Csak nehogy belepusztuljon, végképp megsemmisüljön az ország ezeknek a nagy egyéni igazságoknak a keresésébe! #

Címkép: Orbán a beszéde végén tapssal is biztatja közönségét (Fotó: Botár Gergely/kormany.hu)