Orbán a lenini úton menne?

A fő irány itt a nyugati, és ezt ő tudja legjobban.

soros-osztondijasokfidesz.jpg

Eddig még csak putyinoztak a New York-i és washingtoni megmondó emberek hazai szócsövei, amikor az általam is sokszor bírált Orbán-rendszer gyökereiről értekeztek. Most azonban száz évet ment vissza az időben Széky János, az Élet és Irodalom (ÉS) legújabb, január 19-ei számában. Többek között azt írja Az őrség elfáradt című cikkében:

»Pontosan száz éve, 1918. január 19-én született meg Petrográdban, azaz Szentpéterváron a világ első totalitárius diktatúrája. Az Összoroszországi Alkotmányozó Gyűlés az első és utolsó ülését tartotta a petrográdi Tavricseszkij-palotában, amikor is hajnali négy óra húszkor Zseleznyak matróz, a fegyveres őrség parancsnoka ráförmedt Viktor Csernovra, a testület elnökére: „Karaul usztal, (Az őrség elfáradt)”, hagyják a locsogást, tessék elhagyni a termet.»

Az anekdota után a publicista jelzi azért, hogy picit bonyolultabb volt ennél a helyzet. De én most nem ezen akarok lovagolni. Annál kevésbé, mert épp a héten írtam a Le Monde diplomatique kiadásában magyarul megjelent, 1917 című könyvről. Ebben francia, cseh, német, svájci, magyar történészek, jeles egyetemek tanárai, kutatók, újságírók bírálják az 1917-től napjainkig tartó orosz-szovjet folyamatok leegyszerűsítő megközelítését. Azt a módszert, ami Széky János írását is jellemzi.

Hogy mást ne mondjak: Széky (is) egyszerűn figyelmen kívül hagyja az akkori, ilyen-olyan felfogású, pártállású Oroszország irányításával próbálkozók mozgásterét meghatározó külső és belső körülményeket. Például azt, hogy előbb a cár és környezete, majd 1917 februárját követően a polgári erők képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten. Vagyis az események, a tömegek megmozdulásai már akkor öntörvényűen zajlottak, amikor a bolsevikok még a fasorban sem voltak. Végül maga Lenin is csupán környezetének több napon át tartó unszolására hozta meg a döntést: a bolsevikok nem halogathatják tovább a folyamatokba való bekapcsolódást, noha nem sokkal azelőtt még azt írta le, hogy ő maga valószínűleg nem éri meg az oroszországi szocialista forradalom kitörését.

Ezzel kapcsolatban hangzott el az említett, 1917 című könyv bemutatóján: ha akkor nem lépnek a bolsevikok, a féktelen szélsőjobb nyer teret, s akkor talán ma a fasizmus, a nácizmus helyett, valamilyen orosz szóval illetné a világ az ezekkel a kifejezésekkel leírt rémtetteket. Aki e tekintetben kételkedik, esetleg lapozzon bele Mihail Bulgakov: Fehér gárdájába! Ismerkedjék kicsit azzal, mennyire rettegtek a polgárháborús Kijevben például  a Turbin-család tagjai a nacionalista Petljura hadseregétől, a pár évtizeddel később a német náci ukrajnai vérengzéseit támogató, sőt azokat végrehajtó banderisták elődeitől! Amúgy utódaikat nemrégiben amerikai segédlettel támasztották fel, és vetették be a törvényes – persze a mostanihoz hasonlóan korrupt, oligarchák által uralt – ukrán kormány megdöntésére a 2014-es februári államcsíny során, majd az úgynevezett büntető zászlóaljak tagjaiként az autonómiát követelő Donyeck és Luganszk ellen, meg a szervezett élve elégetésekkel kísért, 2014. május 2-ai, odesszai pogromban.

De ezt csak közbevetőleg jegyzem meg. Most inkább az ÉS jeles szerzőjének végkövetkeztetésére irányítanám a figyelmet:

«Az orosz Alkotmányozó Gyűlés vértelen szétkergetésével kezdődött az a korszak a világtörténelemben, amikor ki lehetett mondani, hogy a politika csakis a hatalomról szól. A hatalom megszerzése és megtartása önmagában a siker, és a győztesnek van igaza. Az ára nem számít. Aki azt hiszi, ez a szemlélet valami letűnt bolsevik dolog, nézzen bele a mai magyar kormánypárt „politikai gondolkodóinak” írásaiba. Minő meglepő hasonlóság!»

Szóval Putyin után, most már LeninTrockij, Dzserszinkij, Sztálin – a hibás mindazért, amit Orbán tesz. Persze miért ne? A lényeg, hogy Oroszország. Aztán azzal meg ne törődjünk, hogy a felsorolt 1918-asok között csupán Lenin volt orosz, jóllehet ennek normális esetben nem lenne jelentősége. Csak hát itt is arról van szó, hogy a russzofóbiás megközelítés után már nem kell előadni észérveket. A figyelem ezennel el van terelve. A szerző megtette, amit ennek érdekében meg kellett tennie. Mehet a pénztárhoz, hiszen ismét sikerült elodázni annak a kérdésnek a megválaszolását:

Milyen mélyebb okokra vezethető vissza, hogy az országban – történetesen Magyarországon, amely az úgynevezett fejlett demokráciák szövetségese, az Európai Unió és a NATO tagja – éveken át zavartalanul folytathatja egy erre magát lázálmai által predesztináltnak érző vezető az épp csak kiépült fékek és ellensúlyok intézményes rendszerének lebontását? Akit persze saját és bandájának féktelen vagyongyűjtő szenvedélye is hajt...

Miután az olvasó letudta a fent kiemelt szöveg értelmezését, arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy az „Orbán a putyini példát követi” állítás több okból sem állja meg a helyét. Talán a legfontosabb: a két ország erőforrásai, világpolitikai helyzete, belső problémái, szocio-kulturális jellegzetességei merőben eltérőek. Emellett tisztesség ne essék szólván, a két személy kvalitásai között is ég és föld a különbség. Ja, hogy a Kreml, ha éppen szüksége van rá, felhasználja geopolitikai játszmáiban Orbán Viktort? Igen. Pontosan úgy, mint anno Gyurcsány Ferencet… És pontosan úgy, ahogyan a nyugatiak is felhasználták és használják az ilyen kis országok vezetőit. Vagyis a gyermekded megközelítéseken túl kellene végre lépni! Akkor is, ha ez kínos következtetésekkel járhat. Amíg azonban még csak nem is a fő irányban tapogatózunk, remény sincs a bennünket rágó betegség helyes diagnózisára.

Márpedig itt a fő irány a nyugati! A rendszerünk a nyugati hatalmi központokban meghatározott érdekek képviseletére, a liberálisnak mondott piacgazdaság világcégeinek közvetlen beavatkozására épül. Ez utóbbi  szerves része az állam irányítóinak akár zsarolással való befolyásolása, monopolhelyzetükből eredően a társadalmi problémákra érzéketlen magatartás, szükség esetén az erős bázisországok fegyveres erejének céljaik szolgálatába állítása.

No, mármost, ha Magyarország momentán egy ilyen rendszernek a része, s azt érzékeli valaki, hogy szerinte itt alapvető bajok vannak, akkor nem a három évtizeden át szentként emlegetett liberális piacgazdaság működésében és annak mozgatóiban kell-e keresni ezek fő okait? Különös tekintettel arra is, hogy az USA-tól Franciaországon, Németországon, Nagy-Britannián át Ausztriáig szaporodnak a magyarországiakhoz hasonló jelenségek?

A válság felszíni társadalmi következményeit a tömeglapokban, a tömegfogyasztásra szánt televíziós és rádiós hírműsorokban jobbratolódásként szokták nevesíteni. A bennfentesek számára elérhető szaklapokban, illetve fórumokon kerül csupán szóba, hogy mindezek – az olykori, átmeneti fellendülésektől eltekintve – immár trendszerűen tartós, az emberi világ létét fenyegető gazdasági-társadalmi viszonyokat tükrözik.

Kétségtelen, hogy a Nyugat által a nyolcvanas évek végétől hirtelen lerohant Kelet-Európában szembetűnőbben, kiélezettebben jelentkeznek a válságtünetek. Ám, minthogy annak a rendszernek a részei vagyunk, könnyen belátható, hogy az okok egy tőről fakadnak. Helyzetünket az határozza meg, hogy – a csupán a hasonló ellenerők által korlátozható tőke természetéből eredően – az utóbbi három évtizedben a nyugati pénzügyi-gazdasági érdekeltségek soha nem látott mértékben növelték a szegény, illetve a gazdag országok, a szegény és a gazdag emberek közötti szakadékot. Méghozzá úgy, hogy a szegény országokban szintén a szuper gazdagok magasságába emelték a tőkeérdekeket szolgáló kiváltságos keveseket. A folyamat része az önálló helyi ipar felszámolása, a monokultúrás, környezetszennyező mezőgazdálkodásra való átállítás, a helyi természeti erőforrások kitermelésének, kihasználásának saját hatáskörbe vonása.

Eközben a rendszer folyamatosan elzárja a feltörekvő rétegek előbbre jutását az oktatás és a média ellenőrzésén keresztül érvényesülő információmonopólium révén. Hozzá a tömegek számára eddig elérhető egészségügyi szolgáltatások megrendítésével, jelentős számarányú rétegek jövedelmének létminimum alá szorításával, a munkaképes korúak szüntelen bizonytalanságban tartásával, a nyugdíjkorhatár folyamatos emelésével kegyetlen szelekció valósul meg.

Ezek már-már közhelyek. Mint ahogy közhely, hogy ezen belül persze a nyugati országok nagyobb immunitást mutatnak. De már hogyne mutatnának, amikor a korábbi századokban – a kereszténység terjesztésének égisze alatt – más országok nem, vagy alig palástolt kirablásával biztosították a tőke náluk való felhalmozását. Manapság pedig – a demokrácia egyébként gyönyörű eszméjének mákonyával elkábítva a tömegeket, egyszersmind a választási rendszerrel érve el, hogy csak az elit kerüljön igazán hatalmi helyzetbe – a kevésbé átlátható pénzügyi mozgásokkal érik el ugyanezt. A dollár-világpénzben számolt tranzakcióknak az USA, az euróban zajló műveleteknek Németország a lefölözője, bár lassan-lassan – a lakosság eddigi kíméletlen belső kizsákmányolásával megteremtett erőforrások birtokában – a kommunista (!) Kína is helyet kér magának a tejeskannánál.

A versenyben a nyugati életmódra törekvő kelet-európai országok akkora hendikeppel vesznek részt, ami eleve esélytelenségre kárhoztatja őket. Éppen ezért a nyugati érdekeket három évtizede mindenütt kiszolgáló komprádor réteg meg sem kísérli a lakosság negyedét-harmadát a társadalom peremére szorító liberális piagazdasági kényszereknek való érdemi ellenállást. Már csak azért sem, mert a sokak kizsákmányolásának maga is nyertese. Emellett kormányzó pozícióba kerülve maga is átlátja, hogy a gazdaság és a társadalom – a lakosság egészére vetített – összességében romló trendje, az adott külső kiszolgáltatottság mellett, gyakorlatilag megfordíthatatlan. Senkinek ne legyen illúziója: Magyarországon, a kádári, viszonylagos jóléti rendszer folyamatos, kabineteken átívelő, töretlen erővel folyó fellazítása, hovatovább megsemmisítése mutatja, hogy minden eddigi kormányzó párt tudta ezt!

Számos jel utal arra, hogy a rendszerváltás utáni kormányaink egytől egyig tisztában voltak azzal, hogy a fejletlenebb helyzetből való indulás lehetetlenné tette és teszi a kíméletlen nemzetközi versenybe való eredményes bekapcsolódást. A burkolt újgyarmatosítás olyan jelenségei közepette pedig, mint a totális piacszerzés, a munkaerő- és az agyelszívás csúcsra járatása, a nyugati cégek részvételével is folyó mértéktelen korrupció, a gazdasági, a munkaügyi törvényalkotást is befolyásoló céges lobbizás, legfeljebb lassítható a társadalom és a gazdaság erodálódásának folyamata, de általános felemelkedésre nincs esély. Én legalábbis még nem láttam, hallottam olyan programról, amely ezt meggyőzően bemutatta volna.

Viszont nincs hiány ígérgetésből, a megszépített múltra támaszkodó hagymázas jövőképek csillogtatásából. Az Orbán-kormány különösen jól teljesít az egyre beszorítottabb tömegek manipulálása terén. Igazán nem panaszkodhatnak a tőkések:

le van itt már törve minden erőteljesebb ellenállás. Az addig sem acélos szakszervezetek megbénítva. Az ellenzéki pártok megosztva, jelentéktelenné téve. A kormányt bírálni merészelő civil egyesületek rémületben tartva. Az egyházak kilóra, vagy tán azon felül is  megvéve. A hatalmat ellenőrző, a kormánytól független hatalmi ágakhoz tartozó intézmények többsége, a települési önkormányzatok, az oktatási intézmények, a média döntő hányada megszállva.

Ez így helyes! – konstatálják a legnagyobb ipari és pénzügyi befektetők. Javulnak is szépen azok a mutatók, amelyeket a világ nagy pénzügyi központjaiban székelő auditáló cégek tesznek közzé, hogy arról tájékoztassák megbízóikat, a tőke a világ mely helyi gazdaságaiba hatolhat be leginkább akadálytalanul, és működhet a legkevesebb kockázattal. Mert semmi nem tesz rosszabbat a zavartalan üzletmenetnek, mint ha egy kormány nem áll a helyzet magaslatán, s nem képes féken tartani a lázongásra hajlamos tömegeket! És ők tudják, miről beszélnek. Sok évszázados afrikai, indiai, ázsiai, közép- és dél-amerikai tapasztalatok alapján már rég felmérték, és tudják, hogy Orbán az ő emberük.

Annak idején nagyon is jól választották ki, mert lám azt teszi, amit tennie kell a multinacionális tőke akadálytalan behatolása, anyagi támogatásokkal, adókedvezményekkel kistafírozott működtetése érdekében. Az a kis bakafántoskodás pedig, amivel a népe előtt kuruckodik, ebbe bőven belefér. Végtére is valamivel a plebszet is etetni kell, hogy veszteg maradjon! Azt pedig még tán mulatságosnak is tartják a nyugati világ nagy pénzügyi-gazdasági központjaiban, ha egy messziről, Európa hátsó szegletéből jött ember elmeséli: oly sikeres az ámítás ezen az isten háta mögötti helyen, hogy a sajtó nagy része és a kormány ellenzéke is mindenért Oroszországot hibáztatja, és szóba sem kerül a multinacionális tőkének az ország leépülésében való szerepe. Mi több, már nem is Putyint kiáltják ki bűnbaknak, hanem egyenesen Lenint, amint az Széky Jánosnak az e heti ÉS-ben megjelent cikkében írva vagyon. Hogy mik vannak!? Ha-ha-ha! #

CÍMKÉP: Az egykori Soros-ösztöndíjasok szinte kivétel nélkül ma is a legbelsőbb köreihez tartoznak (Fotó forrása)

karomkodnitilos142x142szovegesfekvoxxxx.JPG

CSÖPPET SEM ELHANYAGOLHATÓ KIEGÉSZÍTÉSEK: A cikket, illetve annak egy részét több Facebook-oldal is átvette. Az egyik site-on különösen szembetűnő volt, hogy az oroszországi, illetve a magyarországi belső viszonyokról több kommentelő gondolja, hogy azok fedik egymást. Úgy vélem, hogy ez a nyugati sugalmazások nyomán a magyarországi ellenzék által is felkapott felszínes, sőt hamis állítások következménye. Az „Orbán a putyini példát követi” hiedelem bírálatát a posztban már érintettem. Az ott mondottakat azzal a következőkkel egészítem ki:

(1) Nálunk az oroszországival ellentétes folyamatok zajlanak. Míg ott a társadalom anyagi, szellemi és erkölcsi megerősítése folyik, itt gyengítése. Folyik a szellemi erő felmorzsolása az oktatás leépítésével. Zajlik az állami egészségügyi rendszer immár véglegessé vált tönkretétele annak érdekében, hogy a magánellátásba befektetőket hozzák előnyös helyzetbe. Az előző kormányok gyakorlatát folytatva végleg magára hagyták a végeket (Dél-Dunántúl, főként Dél-Baranya, Nógrád, Borsod-Abaúj, Szabolcs-Szatmár, a bihari-békési tájegység, illetve újabban a Kiskunság déli része. Ezekben a régiókban tüntetik el a társadalom szeme elől a legelesettebbeket. De ennek a felfogásnak a legújabb, látványos megnyilvánulása az is hogy a civil szervezetektől megtagadják, illetve mérhetetlenül megdrágítják a köztereken való ételosztást. Mindez, összességben kb. 3 millió magyart érint. Ám ez is az automatizálásra készülő multinacionális cégek távlati érdekeit (is) szolgálja, hiszen a hatalmas, képzetlen, funkcionális analfabéta munkaerő-fölösleg magyarországi kezelése majdan más országok számára is modell lehet. És akkor még nem beszéltem a közpénzek gátlástalan fosztogatásának erkölcsi hatásáról stb. A folyamatok pillanatnyi nyertesei is könnyen beláthatnák, ha nem áltatnák magukat, hogy mindezt az ország egésze évtizedek alatt sem fogja kiheverni.

(2) A Fidesz, korábban masszívan Oroszország ellenes támogatóinak körében elterjedt illúzió, hogy „egy szorosabb orosz-magyar együttműködés” megmenti Magyarországot a Nyugat ellenében. Először is, szembe kellene nézni azzal, hogy két nagy nyugati szövetségi rendszernek is része vagyunk. Akkor vagy az ezekből való kilépést kellene követelni, vagy mindent megtenni azért, hogy ezeknek a szövetségeknek szerves tagjai legyünk és maradjunk. Amint az esszében is érintem, másutt és máskor pedig már részletesen kifejtettem: Oroszország, természetesen pragmatikus geopolitikai érdekeket követ Magyarországgal összefüggésben is. Nagy összeborulásról szó sincs. Csak nem gondolja komolyan valaki, hogy azt a sorozatos köpönyegforgatást, amit Magyarország – és maga Orbán Viktor – az oroszokkal kapcsolatban csak az utóbbi három évtizedben bemutatott, a Kremlben valaha is elfelednék? Hadd utaljak itt Orbán nevezetes 1989-es beszédére, amelyben hangsúlyozottan az orosz csapatok kivonását követelte, miközben arról már jó fél éve lényegében megállapodás volt, sőt a szovjet hadsereg egységeinek hazaszállítása már hónapok óta folyt. Ezzel párhuzamosan folyt a teljesen fölösleges, „Tovariscsi konyec” plakátkampány, amivel elértük, hogy tíz évre leállították a magyar mezőgazdasági és egyéb exportot.

Lehet, hogy az Orbán-hívők szeretnének erről megfeledkezni, de nem hiszem, hogy a moszkvai elit tagjai amnéziában szenvednének. A Fidesz vezetői bizony keményen ruszkiztak korábban, amikor attól vártak politikai nyereséget. Nem mellesleg, talán elkerülte a hozzászólók figyelmét, ezért most szólok: Orbán Viktort még egyszer sem fogadták Moszkvában az igazán kitüntetett figyelemben részesülőknek járó külsőségek közepette. De ha valaki nem hisz nekem, akkor legalább Szíjjártó Péter külügyér szavait vegye komolyan. Nyilatkozata a hétvégén jelent meg a Politicoban, amelyben többek között ez áll:

you have to understand that if there’s a country of 10 million people located a couple hundred kilometers from Russia buying 85 percent of its gas from Russia because of lack of infrastructure for anything else, you need to have a dialogue with them. A dialogue, period. Nothing more. A dialogue.” (Önnek is meg kell értenie, hogy ha egy 10 milliós ország, amely néhány száz kilométerre fekszik Oroszországtól, és gázszükségletének 85 százalékát Oroszországból szerzi be, amit mással nem tud pótolni, akkor önnek időnként párbeszédet kell folytatnia vele. Dialógust. Semmi többet. Párbeszédet.)

Kétségtelen, hogy Veres Péter – mások Németh Lászlóhoz kötik, mert mindkettőjük szövegei között megtalálható – ezt írta egyszer: „A magyar paraszt hátán szántani is lehet, ha az ekét piros-fehér-zöldre festik”. Orbánék csupán ezt a felismerést használják fel itthoni propagandájukban, hogy elfedjék mindazt, amivel rombolják belül az országot, kétkulacsosságukkal pedig hosszabb távon aláássák annak nemzetközi tekintélyét. Hiábavaló remény, hogy a világ nagy hatalmi központjaiban ne látnának át a szitán. Ahogyan annak idején Savoyai Jenő (valójában Eugène-François de Savoie-Carignano) sem válogatott be a török elleni felszabadító háborúba jelentősebb számú magyar egységeket, mert attól tartott elárulják őt. Jó Magyarjaim! Ez a realitás. A többi pedig önbecsapás! #

VAKKANTÁS néven új rovatot indítottam a bekialtas.blog.hu bal oldali hasábjában. Benne egy-egy friss hírhez fűzök észrevételt.