Pedig az amerikaiak titkos küldetése óta az oroszországi választások nyugati mintákat követnek.

Se szeri, se száma az Oroszországért aggódó nyilatkozatoknak, cikkeknek a magyar médiában azt követően, hogy Vlagyimir Putyint újraválasztották elnöki tisztségében. A választásra jogosult 111 millió polgár 68 százaléka járult az urnákhoz. A szavazók csaknem 77 százaléka támogatta az eddigi államfőt. De a magyarországi elemzők, publicisták többsége kesereg.

„Marad tehát minden a régiben” – írta Radnóti András, a HVG szerzője, aki szerint Putyin számára az érdektelenség legyőzése és a fiatalok mozgósítása az igazi kihívás. A cikk a szavazás napján, vasárnap 10:52-kor került fel a netre, ám jóval előtte már a magyar és a külföldi hírekben is szerepelt, hogy ezúttal időarányosan sokkal többen járultak az urnákhoz, mint hat évvel ezelőtt. Az oroszországi tizenegy időzónát is figyelembe véve, már délelőtt tudni lehetett, hogy az első célt vélhetően eléri az addigi államfő. Ami pedig a fiatalokat illeti: az orosz állami tévé vasárnap éjszakai műsorában, a képernyő alján futó, a szavazással kapcsolatos hírek között újból és újból feltűnt a Központi Választási Bizottság közleménye. „Az ifjúság aktívan részt vett a szavazásban”. Igaz, a papír – hogy ne mondjam, a képernyő, meg az éter – mindent elvisel.

A brit kormányfő besegített Putyinnak

Radnótihoz hasonlóan járt az oroszországi ügyekben tájékozott, s azokról általában kiegyensúlyozottan beszámoló Stier Gábor is. Ezúttal Moszkvából tudósította a Magyar Nemzet hétfői számát „Hurráoptimizmus nélkül”, illetve „Kirobbanó lelkesedés nélkül” címek alatt. Feltehetően az itthoni lapzárta kényszerétől hajtva nem várhatta meg a végső adatokat, ezért az egyik, utólag használhatatlannak bizonyult exit poll adataira hivatkozó, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő híradást küldött Budapestre. Ebben többek között arról volt szó, hogy a 2012-eshez képest sokkal kevesebben mennek el szavazni. Valójában Moszkvában és Szentpéterváron is jóval nagyobb volt az aktivitás, mint korábban, s ezekben a metropoliszokban is nőtt Putyin támogatottsága. Az eredmények egyáltalán nem támasztották alá azt a kedvetlenséget és érdektelenséget, amit a riport „utca embere” típusú interjútöredékei is közvetítettek. (Az interneten lévő szövegeket hétfőn délután úgymond frissítette is szerkesztőség, ezért a nyomtatott és a neten elérhető cikkek több részlete nem egyezik.)

Hétfőn reggel Sz. Bíró Zoltán hangjára ébredtem. A Klubrádióban Oroszország szakértőként gyakran megszólaltatott történész baljós képet festett az orosz gazdaság lényegében stagnáló állapotáról, a csapnivaló orosz életszínvonalról, a nyugati szankciók drámai következményeiről, ami ugye Putyin politikájának következménye. Viszont a Magyar Nemzet harmadik, szintén hétfői, Stier által jegyzett cikkében ennek nagyrészt az ellenkezőjéről olvastam. „Ütésállóvá vált a gazdaság, így nincs reformkényszer” – hirdeti már a cím is. A szövegben szó van a Standard & Poor’s nemzetközi hitelminősítő múlt pénteki döntéséről, amellyel visszaemelte Oroszország államadósság-besorolását a befektetésre ajánlott kategóriába. Ennek nyomán a vezető orosz tőzsdeindex megugrott, szárnyra kapott a rubel. Ezt pedig már én teszem hozzá: az orosz állam múlt héten kibocsátott kötvényeit elsősorban USA-beli és nagy-britanniai befektetők vásárolták meg...

...szankciók ide, szankciók oda. Nem beszélve a Novicsok-ügyről, amelynek kivizsgálására ezen a hétfőn további két hetet kértek a brit hatóságok, de Theresa May brit kormányfő a volt kettős ügynök és szerencsétlen, orosz állampolgár, Moszkva és Anglia között ingázó lánya március 5-ei meggyilkolását (ha egyáltalán az volt, s nem ők próbáltak valamit ügyködni a szerrel) már aznap a Kremlnek rótta fel. Nyilván maga sem gondolta, hogy ezzel nagy szolgálatot tett Vlagyimir Putyinnak, mert a brit kormányfő ultimátuma több százalékkal növelhette az elnök híveinek arányát, amint erre már március 15-ei, Méregkeverők című posztomban utaltam.

Nem mindenki azért üldöznek, amit állít

Akkor most kinek higgyek? Azoknak, akik szerint „érzékenyen érintik az orosz gazdaságot a nyugati szankciók” vagy azoknak, akik „digitalizációs ugrásról” beszélnek Oroszországgal kapcsolatban? Azoknak az adatoknak, miszerint az egymás utáni két évben immár „11-12 százalékkal nő az oroszországi autóeladások száma”; s egyes ágazatok, „kiváltképp a mezőgazdaság, az importkiváltás kényszerétől hajtva szárnyalnak, miközben az infláció visszaesett két százalékra”, vagy annak a szakértőnek, aki szerint „a termelékenység minden évben lassabban nőtt, mint a bérek, így aligha csökkenthető a lemaradás a Nyugattól”.

Alighanem együtt igaz mindez, amivel persze nem tudnak mit kezdeni azok, akik csak feketében, vagy csak fehérben mutatják meg az (oroszországi) világot. És persze ez a megközelítés uralja az ottani közállapotokról véleményformálókat is. A K-blogban MerényM azt írja az államfő-választás apropóján: „Oroszország 2010 óta nyíltan nem a nyugati demokratikus modellt követi. A szabadabb versengés fenyegetést jelentene az erősen központosított, informális hatalmi eszközöket is igénybe vevő uralmi rendszer számára. (…) A liberalizálás, a középosztály megerősítése veszélyeztetné a rendszert, ezért Putyin továbbra is a vidéki, szegény oroszokra támaszkodik, akiket a központosított hatalommal képes maga mellé állítani”.

A szegény, vidéki oroszokra való hivatkozás, mint fentebb már jeleztem, a mostani választásokkal kapcsolatban tételesen sem igaz, minthogy az államfő jelentősen növelte támogatottságát Moszkvában és Szentpéterváron is. A szerző, korántsem egyedüliként az elmúlt napokban, néhány oroszországi korrupciós ügy ismertetésével szintén előhozakodott, hogy elrettentse a putyini rendszertől a magyar olvasót. Ezekben még lehet is némi igazság. Például magam szintén hajlamos vagyok elgondolkodni a 2013-as moszkvai polgármesteri címért küzdő, s ennek során nem jelentéktelen támogatottságra szert tevő, a putyini garnitúra korrupciós ügyleteinek leleplezésével kampányoló Alekszej Navalnij néhány állításán. Azt sem merném kijelenteni, hogy nem koncepciós pereket indítottak ellene, amelyek következtében nem szállhatott ringbe a mostani államfőválasztáson. Vele ellentétben, az amerikai tévékben rendszeresen nagy összegeket kasszírozó, jól menedzselt, provokatív Pussy Riot feminista punk-rockbanda szerintem csak a pénzszerzés miatt csinál úgy, mintha oroszországi társadalmi-politikai problémákra akarná felhívni a figyelmet. De mint ilyen, persze, hogy washingtoni kormánykörök támogatására is számíthat.

Ennek a magyar ésszel felfoghatatlanul bonyolult, pozitív és negatív szélsőségekkel, a hétköznapokban is megtapasztalható nemes érzelmekkel, ugyanakkor a mélyben opricsnyiki vadsággal és brutalitással telített társadalomnak egy másik szintjén az úgymond ellenzékiek egy része – tisztelet a kivételeknek – orosz, ukrán, meg a jó ég tudja hányféle alvilággal is kapcsolatba került pénzember, szerencselovag, oligarcha. Nekik épp elég ellenségük lehet az Amerika hőskorához hasonló, életre-halálra menő, néha a törzsiséget idéző, a piacokért, az állami források megcsapolásáért folyó háborúban. Közülük néhányan azért öltenek ellenzéki álarcot, hogy egyes nyugati kormányok figyelmét magukra irányítva, nemzetközi médiahírverésben részesülve, megússzák a bűntettek miatti felelősségre vonást, vagy hamarabb szabadulhassanak.

Volt-e ilyen motivációja a putyini rendszer másik bírálójának, a jelcini időszak nyizsegorodszkiji kormányzójának, majd kőolaj- és energetikai miniszterének, miniszterelnök-helyettesének, több mozgalom és párt alapítójának Borisz Nyemcovnak, nehéz tisztán látni. Ki ezt mondja, ki amazt állítja. Emberi jogvédőként az Európai Unióhoz és az Egyesült Államok kongresszusához is fordult, támadást intézve Putyin személye és a környezetében lévők ellen. Moszkvában több megmozdulást szervezett. Tudnia kellett, hogy sokak útjában áll, hiszen állandóan fenyegették őt. Ennek ellenére 2015 februárjában, éjszaka fél tizenkettőkor úgy sétált barátnőjével a Moszkvoreckij-hídon, mintha érinthetetlen lenne.

Azok a csecsenek, akiket a meggyilkolása miatt elítéltek, mindvégig azt állították, nem ők voltak a tettesek. Nekem viszont az nem fér a fejembe azóta sem, miért hívta ki maga ellen a sorsot ennyire óvatlanul. Olyan rejtély ez is, amit budapesti gondolkodással az ember fel nem foghat, még ha nem is ismeri ugyanerről a cári diplomata, a francia költőket jóval megelőzően szimbolista képeket használó Fjodor Tyutcsev versét – amelynek felidézését némely orosz ki nem állhatja –, s amely Szabó Lőrinc fordításában így hangzik: „Oroszországot, ész, el nem éred; méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet - Oroszországban hinni kell!”  

A nyugati vezetők sem éppen Grál-lovagok

A viszonyok tehát fölöttébb zavarosak. Egyszerűen nincsenek megbízható információk arról, ami Oroszországban történik. Amit Nyugaton nagy dérrel-dúrral beharangoznak, s napirenden tartanak, annak is propaganda szaga van. Ritka kivételtől eltekintve feltételezésekre, csúsztatásokra épülnek az állítások. Ráadásul, mióta olvastam Michael D’Antonionak Trumpról és a felmenőiről szóló Soha nem elég című könyvét (Trivium Kiadó, 2016), az Oroszországgal kapcsolatos, egyoldalú példázatok enyhén szólva mosolygásra indítanak. Hozzá alig van nyugati politikus az ismét őrizetbe vett Nicolas Sarkozytől Silvio Berlusconin, Robert Ficon, Orbán Viktoron át Benjámín Netanjáhúig, aki hivatali idejének nagy részét ne korrupciós ügyeinek szervezésével, eltussolásával, a magánvagyonává tett közpénzek strómanoknál, offshore lovagoknál, családtagoknál való elhelyezésével, s mandátumának lejárta után, nagy ritkán, ne bíróságokra járkálással töltené idejét.

Ezért aztán előttem már nincs sok hitelük az olyan soroknak, amelyeket például a Mandineren szörnyülködve írogat Oroszországról Illés Gergő, aki most épp az államfőválasztással kapcsolatban tartotta fontosnak megjegyezni: „a választás alig ért véget, máris tömegével keringenek a közösségi- és videómegosztó oldalakon a súlyos választási csalásokról szóló bizonyítékok, felvételek. Oroszországban ezen lassan már meg sem kell lepődni, azt pedig sajnos megtippelni sem lehet, mennyit adnak hozzá a valós eredményhez az elcsalt szavazatok”.

Lehet, hogy így van. Csakhogy a cikkből linkkel elérhető felvétel azon kamerák egyikének a képsorait tartalmazza, amelyeket minden választási helyiségben maga az országos választási bizottság helyeztetett el, s kapcsolta be az internetbe, hogy ezek segítségével bárki bejelentést tegyen, ha visszaélést tapasztal. Ráadásul a Mandiner szerzője által hivatkozott képsorokat nyilvánvaló manipulálás – újravágás, egyes részek kinagyítása – után helyezték el a YouTube-on. Úgyhogy az úgynevezett „bizonyíték” igencsak ingatag lábakon áll. Ezzel együtt, a helyi túlteljesítők biztosan szervezték ott is a buszoztatást, szavazatvásárlási céllal az étel- és élelmiszerosztást, akárcsak nálunk. Bizonyára előfordultak visszaélések a szavazólapokkal is. Az ezekkel kapcsolatos bejelentések kivizsgálása folyik, a végeredményt azonban nyilván nem befolyásolják érdemben.

Az amerikaiak Moszkvában kampányoltak

Még ha csak a média kavarna! Ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy az oroszországi választásokat megfigyelő, százkilenc országból érkezett, a helyszínt saját maga által kiválasztott ezerötszáz külföldi ellenőr közül kinek higgyen. Azoknak az olaszoknak, franciáknak, németeknek, kínaiaknak, akik el voltak ragadtatva a látottaktól, s nem érzékeltek visszaéléseket, s akiket az orosz híradóban hallottam, illetve akiknek megnyilatkozásait orosz újságokban olvastam. Vagy annak az EBESZ-jelentéstevőnek, aki a választás napján nem volt hajlandó nyilatkozni egyetlen médiumnak sem, de akit egy nappal később a moszkvai ügyeket általában feltűnően egyoldalúan tálaló magyar Hír TV idézett a választási rendellenességekről.

Szóval, lehetetlen tisztán látni. A nyugati – s az ezt nagyrészt szolgai módon követő magyarországi – értékeléseknek ugyanis nagyrészt az az alapjuk, hogy Oroszország ab ovo borzalmas hely, ahol a demokráciát felszámolták. Ezzel szemben az a helyzet, hogy a Szovjetunió utáni orosz állam, már Borisz Jelcin elnöksége alatt, mindent megtett azért, hogy meghonosítsa a nyugati jellegű választási rendszert. Persze, egy kis amerikai rásegítéssel. Az akkor már masszív alkoholista – vagyis a korábbi pártnomenklatúra tagjaival összebútorozott nyugati cégek szabad rablásának gátat vetni végképp nem képes – Jelcin 1996-os újraválasztása érdekében titokban Moszkvába települt a három akkori legjobb amerikai választási szakértő. Tevékenységüket amerikai-orosz milliárdosok finanszírozták. (Az akció végén a Time Magazin számolt be minderről, néhány évvel később pedig Spinning Boris címmel Hollywood is feldolgozta. Persze, ne gondoljon senki rosszra! Ez nem külföldi állami beavatkozás volt, hiszen minden magán cégeken keresztül volt lepapírozva!) Akárhogy is, az orosz választási kampányok azóta nyugati eljárásokra épülnek, s velük együtt maga az egész szavazási rendszer.

Az elnökválasztáson, Putyinnal együtt, nyolc jelölt indult. Kétségtelen, hogy a hatalomban lévő államfőnek összehasonlíthatatlanul több lehetősége volt a szereplésre az elmúlt években, illetve a választási kampány ideje alatt. Az azonban nem felel meg a valóságnak, amit valamelyik magyar nyelvű csatornán hallottam, hogy a többi jelölt nem kapott szót a nagy nézettségű állami médiumokban. Ellenkezőleg. A napi híradók beszámoltak mindegyikük programjairól, látogatásairól, kampánygyűléseiről. Két héten át, hétfőtől csütörtökig csak számukra szervezett vitaműsorokon ismertethették programjukat, bírálhatták, szidhatták akár a putyini rendszert, amit meg is tettek. Igaz, Putyin nem vett részt ezekben a vitákban. Az indoklás szerint számos állami programja miatt. Ezt egyesek visszásnak tartották, ám a többség helyénvalónak látta, hogy a hivatalban lévő, elképesztő népszerűségnek örvendő elnök nem telepszik rá a többiekre. Amúgy az élőben közvetített stúdióviták kétszer tettlegességbe torkolltak.

A választás kétfordulós lett volna, ha az első nem zárul Putyin fölényével. Folyamatos volt az adatok feldolgozása, nyilvánosságra hozása. Az utolsó szavazó helyiségek zárása után néhány órával már csaknem végeredményt közöltek, bár a külföldön, a korábbiakhoz képest kétszer annyian szavazók voksát ekkor még nyilvánvalóan nem dolgozhatták fel. (Az ukrán kormány egyébként a legtöbb helyen megakadályozta, hogy a területén élő orosz állampolgárok a szavazóhelyiségekbe bejussanak.) A hétfő esti orosz tévéhíradóban elismeréssel szólt az Oroszországban tapasztaltakról féltucatnyi megfigyelő: „Nálunk sem csinálják jobban” – mondta például egy dán ellenőr.

Az oroszoknak nincs megbocsátás

És ebben igaza is lehet, bár talán maga sem gondolta, hogy mennyire. Jó ideje újból és újból leírom: a nyugati demokrácia mai formája – amely kizárólag szavazásra, nem pedig nagyrészt sorsolásra épül, ahogyan eredetileg, az ókori Athénban, s még az itáliai városállamokban is jó sokáig – Nyugaton és Keleten egyaránt azt szolgálja, hogy megakadályozza a plebszet a politikai-gazdasági hatalom sáncainak bevételében. Vagyis az egyik kutya, másik eb. Bagoly mondja verébnek. Akár a nyugati fővárosokból mutogatnak a keletiekre, akár ezekből visszafelé – valójában azonos cél mozgatja az eliteket: a hatalomnak a felső osztályon belül tartása, amelynek egymással versengő, kisebb csoportjai abban mindenképpen egyetértenek, hogy a kapitalizmus mai formájával szembeni alternatíváknak nincs helyük. (A baj mindig akkor keletkezik, amikor az egyik csoport olyan helyzetbe kerül, hogy úgy érzi, kijátszhatja az elit más részeit. Így történt ez a Jelcin alatti Oroszország rablóoligarchák által uralt világában, de ez következett be Magyarországon is az orbánisták parlamenti kétharmados helyzetbe jutásával.)

Noha elsősorban Nyugaton nagy erőfeszítések történnek annak érdekében, hogy saját fensőbb rendű viszonyaikat állítsák példaként a világ elé, valójában lényegüket tekintve ma már alig különböznek egymástól a társadalmak. Az egyik helyen lévő jó nagyjából-egészében megvan a másikon is, s ugyanígy a rossz. A korrupciót, a gyilkosságokat illetően olyan nagyon az USA és szövetségesei sem döngethetik a mellüket. Ha a nyugati civilizáció és a demokrácia terjesztésének zászlaja alatt – valójában nyers gazdasági érdekek miatt – a külföldön elkövetett mészárlásokat, bombázásokat, más államok területének bekebelezését nézzük, az USA egyáltalán nem marad le a korábbi európai hatalmaktól.

Utóbbiak, gyarmataikkal együtt, 1914-ben már a szárazföldek 84 százalékát foglalták el. Washington – a Fülöp-szigetek 1899-es lerohanása óta folyamatosan annektált területeket, s főleg a II. világháborút követően hatalmas térségekre kényszerítette akaratát. Amiként Oliver Stone és Peter Kuznick: Amerika elhallgatott történelme című könyvének előszavában is olvasható: „támaszpont-birodalmat épít, ami napjainkban a gyarmatosítást helyettesíti. A Pentagon számai azt mutatják, hogy az Egyesült Államok katonái az ENSZ 193 tagállamából 132-ben vannak jelen valamilyen módon”. (Kossuth, 2014, 14. oldal) S ahogy a II. világháború, majd a hidegháború vége óta látjuk: az USA maga is mindig talál magyarázatot arra, miért kell kiirtani a Föld különböző pontjain egy-két millió embert, és földönfutóvá tenni tízmilliókat. Aki ezt tagadja, minimum kettős mércével mér, de talán más nemtelenségekre is képes.

Akárhogy is nézem, az immár kapitalista Oroszország és a mi viszonyaink között – ha valóban a dolgok lényegét tekintjük – nem sok különbség fedezhető fel. De akkor vajon mi az oka annak, hogy évszázadok óta nem tud megbékülni az oroszokkal a Nyugat? Igen, elsősorban az oroszokkal. Mert, amint érzékeljük, a kommunista, az államkapitalizmust a magánkapitalizmussal elegyítő, az egyes nemzetiségek, ellenzéki személyek és csoportok szabadságjogaihoz enyhén szólva sem a nyugatinak mondott értékrend alapján közelítő, egyszemélyi vezetésre építő Kínát – Oroszországhoz képest – szinte alig állítják pellengérre a nyugati politikusok és médiumok. Ha van is néha egy kis morgás vele kapcsolatban, az manapság gyorsan elhal. Ennek az ellentmondásnak a magyarázatára a keleti-szlávok, köztük elsősorban az oroszok több mint ezer éves történetének a hazai közvélemény előtt gyakorlatilag ismeretlen elemeinek felvillantásával e cikk folytatásában teszek kísérletet. A posztot egy-két napon belül helyezem el a Bekiáltás blogon. #

CÍMKÉP: A megfigyelők a választási központban elhelyezett, egész nap működő kamerák képein is próbálták tetten érni az esetleges visszaéléseket (Fotó: Izvesztyija – Artyom Korotajev)

KEMÉNY LÁSZLÓ KIEGÉSZÍTÉSE A FACEBOOKON: Ismét nagyon alapos és lényegre törekvő feldolgozást olvashatunk a Bekiáltás blogban. Itt az ideje, hogy a magyar közvélemény hozzájuthasson ehhez a szemlélethez, és háttérbe szoruljanak a russzofóbiát az antikommunizmussal ötvöző lélekmérgező „véleményformálók"! Mindössze egy gondolatot tartok fontosnak hozzátenni. Az oroszországi elnökválasztásnak most először volt sarkalatos kérdése a nemzetközi elismerés nézőpontjából, hogy a KRÍM és Szevasztopol is szavazott. Ezt sokan sajátos „népszavazásként" kívánták beállítani. Szobcsak elnökjelölt meg is jegyezte: „Ez lesz az igazi, s nem az, ami 2014-ben volt. Nos, a krímiek, a szevasztopoliak mindent elsöprő fölénnyel álltak ki az Oroszországhoz tartozásuk mellett! A másik kérdés pedig a legitimitást érintette. Az utóbbi évek szembenállásának mércéjeként akarták az oroszországi elnökválasztás legitimitásának elismerését ráerőszakolni a világra. Porosenko ukrán elnök be is jelentette, hogy nem lehet legitim az a választás, amelyen a Krím és Szevasztopol is részt vesz! Elvárta a Nyugat vezetőitől, hogy nem tekintik Putyin győzelmét legitimnek, és nem üdvözlik a megválasztását. Megtört a jég! Bejelenthetjük, hogy 2018. március 20-án Donald Trump amerikai elnök felhívta Vlagyimir Putyint és gratulált a győzelméhez, fontosnak tartotta az együttműködést a világ sorsát érintő meghatározó ügyekben. Ezzel de facto kiiktatódott az ukrajnai „kártya" a feszültség fenntartásának folyamatából.##

...a nick névre is vonatkozik, mert ne itt éld ki beteges hajlamaidat! Emellett pedig kérem, hogy legalább tisztességes hangvétellel értékeld a befektetett munkámat! Mindenekelőtt pedig ne szemeteld tele a hazát öncélú trágársággal! Ha pedig azt hiszed, hogy ez a szólásszabadság korlátozása - tévedsz. Egyetlen újság, egyetlen műsor, egyetlen blog sem kötelezhető arra, hogy a tartalomért felelős szerkesztők ellenében bárki bármit közölhessen abban a médiumban. Indíts saját blogot, s ott azt csinálsz, amit akarsz, amíg teheted az első bírósági tárgyalásig, ahol a névtelen kommentelők vétkéért is rád szabják ki a büntetést! ###