Próbára teszik az oroszországi vezetés idegeit.

Nézem ezt a fotót, és kényszeredetten-cinikusan arra gondolok, hogy a brit kormánynak nincs szerencséje a mérgekkel. 2002-ben Tony Blair miniszterelnök beszélt arról, hogy az Irakban felhalmozott tömegpusztító fegyverek nem csupán a régiót, hanem az egész világot fenyegetik. 2003-ban erre hivatkozva támadta meg az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország hadereje az országot, akasztatták fel a vezetőjét – akinek persze volt elég a rovásán: tízezrek – kurdok, ellenzékiek – halála száradt a lelkén. Az eltávolítására indított háború következményeként viszont minimális becslés szerint meghalt több mint egymillió ember, a sok millió sebesültről, nyomorékról, földönfutóvá lett tömegekről nem is beszélve, a demokrácia pedig csak nem akar beköszönteni.

Tony Blair talán azért is lehetett oly nagyon biztos a dolgában, mert azokat az üzemeket, laboratóriumokat, amelyekben korábban vegyi fegyvereket gyártottak, a britek építették. Ám a háború megindítása után hamar kiderült, hogy tömegpusztító fegyvereknek nyoma sincs. Vagyis a kivégeztetett diktátor, Szaddam Husszein igazat mondott, amikor azt állította: végrehajtották az ezzel kapcsolatos ENSZ-határozatot, megsemmisítették a tiltott eszközöket. Az akkori brit kormányfő azonban 2015-ig várt arra, hogy elismerje: nem valós információk alapján érvelt a háború mellett a nyilvánosság előtt. Viszont ma már az is nyilvánvaló, hogy a washingtoni kormányzattal együtt folytatott, nagyon is tudatos előkészítés előzte meg a hamis casus bellit. Az akció céljáról pedig sokat elárul, hogy az amerikai-brit érdekeltségek hamarosan átvették az iraki olajkincs kitermelésének irányítását.

Nézem ezt a képet, és eszembe jutnak azok a kétes figurák, akiket az elmúlt években Nagy-Britanniában öltek meg. Egyik közös jellemzőjük, hogy oroszok voltak. Vagy hírszerzők, akik az orosz titkosszolgálatoknál kezdték dicstelen véget ért karrierjüket, és/vagy az oroszországi rendszerváltozás poklának nyerészkedőiként tettek szert mesés vagyonra. Közülük a legismertebb kettő:

– Alekszandr Litvinyenko az oroszországi Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) alezredeseként 2000-ben dezertált Londonba. 2006 novemberében a szervezetébe juttatott polónium 210-es sugárzó izotóppal ölték meg. Tíz évvel később egy londoni bíró azt állította: „valószínűleg” Vlagyimir Putyin orosz elnök hagyta jóvá a megölését.

– Borisz Berezovszkij vagyonát hárommilliárd dollárra becsülték a kilencvenes évek végén. Oroszországban kezében tartotta a média javát, eközben ő volt a nemzetbiztonsági tanács helyettes vezetője (!), a Független Államok Közössége végrehajtó bizottsági titkára. Nagyban hozzájárult Borisz Jelcin elnök 1996-os újraválasztásához és Vlagyimir Putyin hatalomra juttatásához. Számtalan cég mellett érdekkörébe tartozott az Aeroflot légitársaság és a Szibnyefty olajvállalat. 2001-ben kért és kapott menedékjogot Nagy Britanniában. Volt felesége házában találtak rá felakasztva, ami azért is különös, mert előtte azt rebesgették, hogy vissza akart térni Oroszországba. De persze vele kapcsolatban is felmerült, hogy Putyin akarata is lehet a háttérben.

És itt az újabb eset. 2018. március 4-én, az angliai Salisbury-ben az orosz-brit állampolgár Szergej Szkripal korábbi orosz kettős, sőt hármas ügynök – mert két brit titkosszolgálatnak is dolgozott az orosz mellett –, illetve orosz állampolgár 33 éves lánya, Julia szenvedett mérgezést valamifajta idegméregtől, továbbá járókelők és rendőrök. Olyan vegyi anyagot, amivel ilyen jellegű merényletet lehet elkövetni, legalább tíz országban gyártanak vagy tárolnak. Feltehetően a közeli brit katonai laboratóriumban és üzemben is. Viszont Theresa May kormányfő nyomban kijelentette: „nagyon valószínűnek” tartja, hogy a Szkripalék elleni támadás mögött Oroszország áll. Rex Tillerson amerikai külügyminiszter szerint „világos, hogy Oroszországból jött” az idegméreg.

Borisz Johnson brit külügyminiszter ezt azzal toldotta meg, hogy a gyilkossági kísérlet „felelősségi láncolata” Oroszországig, az orosz kormányzati rendszer legmagasabb rangú tagjaiig vezet. Különféle, olykor egymásnak is ellentmondó interjúinak egyikében azt állította, hogy információi a legjobb brit szakértőktől származnak. Ám a szer vizsgálatát végző brit laboratórium vezetője egy hónnapal az eset után, április 3-án jelentette ki: ők csupán a vegyi anyag összetételét tudják megállapítani, származási helyét természetesen nem. Persze, kit érdekel ez, ha az üggyel először is sikerült elérni, hogy majd harminc ország Nagy-Britannia mellett vállaljon szolidaritást, s diplomatákat küldjön haza orosz nagykövetségéről. Másodszor a brit kormánynak időlegesen sikerült elterelnie a közvélemény figyelmét a nyomasztó belpolitikai gondokról, köztük az Európai Unióból kilépés beláthatatlan következményeiről. (Annak idején Tony Blair kabinetjének is voltak ehhez hasonló belpolitikai indítékai.)

 Ma már egyértelmű, hogy a brit kormány a vegyi fegyverekkel kapcsolatos nemzetközi szerződések több pontját megsértette az eset kezelésekor. Például nem vonta be az általa vélelmezett orosz félt az orosz állampolgárokat is érintő ügy vizsgálatába, bár ezt Moszkva többször és nyomatékosan kezdeményezte. De persze a dolgok lényegét illetően ennek, és azoknak a különféle tálalgatásoknak sincs jelentőségük, amelyeket magam is közreadtam itt korábban. Hiszen látható, hogy a cél – a nyugati közvéleménynek Oroszország és Putyin elleni hangolása – érdekében minden megengedett. Ugyanúgy, mint korábban például Irak esetében. Hogy aztán most mikor következik be a „The Point of Departure” – amely kifejezést az Irak elleni támadás előtti megbeszélések egyikén rögzítette jegyzeteiben Robin Cook akkori brit külügyminiszter – nem lehet tudni. Reméljük, nem lesz ilyen, bár elég nyugtalanító, hogy egy napja Donald Trump amerikai elnök Washingtonba rendelte a baltikumi országok vezetőit, két napja pedig Ukrajna foglalt le egy orosz halászhajót az Azovi-tengeren, s legénységének a szabadon  bocsátás feltételéül azt szabta, hogy vallják magukat ukrán állampolgárnak. Szerencsére Moszkva nem rabolta vissza fegyveresen a halászhajót - legalábbis a cikkem írásáig -, hiszen annak beláthatatlan következményei lennének.

Ám nyilvánvaló, hogy folyamatos előkészületek folynak valamifajta casus bellire Oroszországgal kapcsolatban, s csak döntés kérdése, hogy adott pillanatban mit tekint majd a támadásra készülő fél háborús oknak. Természetesen magam is bízom benne, hogy egyetlen esetet sem használnak erre, de elvben mindegyik alkalmas. És persze mindez – egyelőre – mellékszál a tulajdonképpeni tárgyunk, a fényképhez képest.

Mert nézem ezt a március 7-én az angliai Salisbury-ban készült képet, amelyen űrruhára emlékeztető védőfelszerelésbe öltözött lények keresik egy vegyi fegyverbe kifejlesztett (!) szer nyomait, amellyel állítólag a Szkripal és a lánya elleni merényletet elkövették. Az indoklás szerint az elővigyázatosság oka: a szerből még a milligramm töredékének belégzése is halálos. Csakhogy ezen a képen mások is vannak. A háttérben három tűzoltó fedezhető fel – minden vegyi védőfelszerelés nélkül. Egy másik felvételen pedig, amit alább mutatok meg, s ami egy szintén orosz férfinak a mostani esettel összefüggésbe hozott, szintén angliai halálával kapcsolatban végzett, a Szkripal-vizsgálattal egyidejű, temetői exhumálásról készült, az űrlények mellett egy rendőrnő, s két köznapi öltözékű férfi. Több feltételezésem is van: 1.) az ő életük nem számít, 2.) nekik már nem jutott védőfelszerelés, 3.) csak a látványos felhajtás fontos, és a részleteket nem tervezték meg, s abban bíztak, hogy az átlagember figyelmét a gázálarcos alakok keltik fel, s a többiek jelenléte el sem jut a tudatáig.

De a felhajtás kitervelői akár azt is gondolhatták: az ilyen meggondolásoknak nincs is jelentősége. Háborús ürügy előkészítésekor, főként háborúban, az ilyenfajta akadékoskodásnak egyszerűen nincs helye.#

CÍMKÉP: A Reuters fotójának képaláírása az Indexen – Védőruhában vizsgálják a padot, ahol Szergej Szkripalt és lányát, Júliát megtalálták Salisbury központjában (A cikk végén látható, temetői fotó magyarázata a posztban)