Nincs igényünk arra, hogy az elcsatolt országrészeken kívüli világról is információink legyenek. De az elcsatolt területeken élőkről tudásunk sincs köszönő viszonyban a valósággal, mert a politikusok arra használják Trianont lassan egy évszázada, hogy elfedjék vele önző játszmáikat. 

„TRIANON: akinek ez nem tetszik, az ne kezdjen háborút! Ha mégis, a vereség után semmiképp se kezdje el hisztérikusan üvölteni, hogy ez nem igazság.”

A blogger, akinek posztjából átvettem ezt a gondolatot, június 4-re, az I. világháborút Magyarország részéről lezáró trianoni békefeltételek 1920-as aláírásának napjára, vagyis mára időzítette cikkét. Egyetértek vele, mondandóját azonban azzal tágítanám tovább, hogy e naptól kezdve vert gyökeret a közbeszédben az a bonmot, hogy „Magyarország olyan állam, amely önmagával határos”. Erre utalva jegyeztem meg valakinek a minap: a szállóigévé vált mondat még azt is meggátolja, hogy a bennünket ténylegesen körbevevő országokat igazán meg akarjuk ismerni. Hiszen, ha magunk vesszük körbe magunkat, akkor mi szükség a környezetünk ismeretére – vésődik be öntudatlanul a gondolkodásunkba.

Ez is oka lehet annak, hogy az átlag magyar alig tud valamit arról, valójában milyen folyamatok zajlanak Ukrajnában, Szlovákiában, Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Szerbiában, Romániában, hogy a még távolabbi országokról említést se tegyünk. Pedig ezzel egy lépést tehetnénk annak érdekében, hogy a hazai, bántóan beszűkült, provinciális, gyakran száz–kétszáz évre visszavezethető beidegződésekre épülő szemlélet helyett más, valóságosabb, nemzetközi dimenziók táruljanak fel előttünk azokhoz képest, mint amilyeneket a hatalmi elit érdekeit szolgáló évszázados sugalmazásokra ma is dédelgetünk.

Ha a rendszerváltozás előtti Magyarország című hetilapnak a világ minden valamire való eseményét tárgyszerű elemző cikkeire, A Hét, a Panoráma című, a nyugati világban is jegyzett és piacképes televíziós riportjaira, egyáltalán az akkori napilapok – kétségtelenül a hatalmi elit értékrendjét is tükröző – külpolitikai rovataira gondolok – fényévnyire van egymástól a magyar lakosság korábbi és mai nemzetközi tájékozódási lehetősége. És nem a mai helyzet javára, dacára az internetnek, a nemzetközi tévécsatornákhoz való hozzáférhetőségnek.

Az események speciálisan magyarországi nézőpontból való feldolgozása egyszerűen nem várható el azoktól, akiknek napi munkája, egyéb elfoglaltságai mellett erre nem marad idejük. Magától értetődő, hogy a legtöbben még idegen nyelvtudás birtokában sem képesek naponta órákat tölteni azzal, hogy kiválogassák, összehasonlítsák egymással a médiatérben kavargó ellentmondó információk tömegét. Ez újságírói-szerkesztőségi feladat, amit a megismerésre vágyó egyén erőfeszítései nem pótolhatnak.

Csakhogy a magyarországi médiarendszer romokban. A rendszerváltozást közvetlenül megelőző és követő, felszabadító időszakot leszámítva, az azóta zajló folyamatok betetőződéseként a Fidesz gond nélkül padlóra küldhette a Népszabadságot, a Magyar Nemzetet. Az állampárt szolgálatát nyíltan felvállaló Mészáros Lőrinc (Médiaworks Hungary Zrt.), Andy Vajna (Lapcom Zrt.) és Heinrich Pecina (Inform Média Lapkiadó Kft.) érdekeltségébe kerültek a megyei lapok és a Dunaújvárosi Hírlap. A médiatörténész Zöldi László közlése szerint összes példányszámuk körülbelül 400 ezer, ami mintegy 1,5 millió olvasót jelent. Az újságok lényegében a provinciális, az országos és nemzetközi bulvár lerakatai lettek mára, s révükön – legalábbis a most lezajlott választások időszakára időzítve – általuk is terjeszthetővé váltak az egyen cikkek pártközpontban meghatározott propagandaüzenetei. Aztán mehetnek a levesbe, esetleg még arra lesznek jók, hogy a révükön állami pénzeket mossanak át a párt holdudvarához tartozóknak, s rajtuk keresztül talán az állampártnak. Ha hozzájuk vesszük a köztévé csatornáinak, a közrádiónak és a vidéki rádióknak az állampártosítását, amelyekből lényegében szintén hiányzanak a sokoldalú, a propagandaszempontokon túlra is tekintő, pártatlan nemzetközi elemzések – hogy a hazaiakról már említést se tegyünk –, akkor érthető, miért köröz egy helyben a magyarországi lakosság mind nagyobb része, amikor a nemzetközi, illetve a hazai viszonyokról, folyamatokról formál véleményt. Már ha egyáltalán…

A leginkább kétségbe ejtőnek azt tartom, hogy tapasztalataim szerint a magukat értelmiséginek tekintők többségének sincs igényük arra, hogy az önmagával határos országnak a trianoni döntéssel elcsatolt országrészein kívüli világáról is érdemi információik legyenek. Nem mintha olyan sokat tudnánk a határon túli magyarság életéről a csillogó mázzal bevont kliséken kívül... Mert ezek egymást erősítő negatív folyamatok. A hiteles elemzések hiánya lassan, de annál biztosabban csökkenti az irántuk való igényt, a megcsappant igények pedig egyre szűkítik az ilyen elemzésekre képes közírók, újságírók publikálási lehetőségeit, s emiatt óhatatlanul csökkenni fog az ilyen személyek száma. Ebben a lefelé mozgó spirálban mára odáig jutottunk, hogy benyomásom szerint a korábbinak töredékére csökkent az értelmiségi-polgári módon gondolkodni akaró és képes réteg aránya a lakosság egészén belül. Ez persze nemzetközi trendekkel is összefüggésbe hozható, de például a környező országokkal ellentétben a magyar értelmiség, uram bocsá’ polgárság, ma már egyetlen közéleti napilapot sem képes eltartani. Ismét beköszöntött tehát az a Márai Sándor által 1944 körül rögzített állapot, hogy a magyar magas kultúrát néhány tízezer ember tartja fenn.

A helyzet azóta annyiban változott, hogy az 1948–1949-es kommunista fordulat óta, a rendszerváltozáson átívelően, a pártállamok – amelyek közé ma már az Orbán-rendszer is sorolható – döntő részt vállaltak a finanszírozásból. Persze, nem önzetlenül. Elsősorban azt pénzelték, ami az uralkodó réteg ideológiai felfogásának, a politikai hatalom megtartásához fűződő érdekének megfelelt. Ahogyan ma is történik. Természetesen mindig a nép, a haza, a nemzet érdekeire hivatkozva, s mindig megszerezve ehhez egy kellően nagy létszámú, elvakult tömeg lelkes támogatását. Ilyen viszonyok között azonban lehetetlen az egészséges önreflexió, a valóságos helyzetünkkel való szembenézés. Lehetetlen használható képet alkotni a nemzetközi folyamatokról, ezekkel összevetve Magyarország mai, s leendő sorsáról, így aztán marad a pótcselekvés, a sérelmi politizálás, a sérelmi gondolkodás fenntartása. Nagy tétekben mernék fogadni arra, hogy az idei nyári kulturális évad egyik csúcseseménye szintén a nagynemzeti romantika továbbéltetésének ágyaz meg.

A hónap végén, a budapesti Hősök terén Koltay Gábor rendezésében kerül színpadra – s bizonyára majdan a televíziókban is milliókhoz jut el – a két év múlva esedékes centenáriumra tekintő Trianon rockopera. Bár egyik nyilatkozatában a rendező azt mondta: „nem a határok átrajzolására, hanem sokkal inkább a határok feletti nemzetegyesítésre kell törekednie Magyarországnak, kihasználva az egységesülő Európa adta lehetőségeket”, illetve „a traumák feloldására”, de egy másikban meg arra utalt, hogy azért a korábbi hasonló, az Itt élned, halnod kell című produkció nyomdokában is maradnak. Akárhogy nézem, ebből az következik, hogy a tizenöt énekessel, a húsz színésszel, a kétszáz táncossal, a száz statisztával, a harminc lovassal, a negyven artistával, a műfüstökkel, a fényjátékokkal, a felkavaró dallamokkal operáló grandiózus, június végi show annak az álomvilágnak a fenntartását szolgálja majd, amelyben Magyarország immár 1867 óta vergődik. Ráadásul a HVG szerint a produkció előzményei egy 1985-ös, az április 4-ei felszabadulás ünnepére készült (!), szintén Koltay által rendezett darabhoz kötődnek. Aligha tévedek, ha azt gondolom, a Kádár-rendszerben is a társadalom indulatainak levezetését szolgáló, először 1983-ban bemutatott István a király utánérzései azóta is a mákony szerepét töltik be. Egyúttal jelzik, mekkora torzulásai vannak az egyéni és a közösségi tudatnak, amit a jegyzetem elején idézett bloggerrel szólva az „Ez nem igazság!” hisztérikus üvöltése ural a józan belátás és az ebből következő cselekvés helyett.#

AZ UTCA EMBERE A TRIANONI BÉKEFELTÉTELEKRŐL: Echo TV

MEGJEGYZÉS: Itt és a Facebookon azonnal lelketlenséggel, már-már hazafiatlansággal vádolt meg néhány hozzászóló. Mielőtt újabb, személyeskedő, ezért törlésre kerülő beszólásra ragadtatná magát néhány névtelen klaviatúra-bajnok, kérem, vegye figyelembe a következőket:
1.) Hogy megelőzzem az újabb hasonló kérdést: rokonom nincs egyik elcsatolt terülten sem, noha őseim egy része feltehetően Erdélyből, más része biztosan a mai Szerbia, illetve a mostani Németország területéről iparosként települt be. De ez nem rokoni kérdés. Amúgy pedig én azt látom, hogy azok a rokonok, akik már jórészt áttelepültek, gyakorlatilag elfoglalták a magyar közigazgatást, a médiát és a diplomáciai kirendeltségeket. Tudom, miről beszélek, mert a rendszerváltozás után számos erdélyi, illetve partiumi fiatalnak segítettem, anyagi és egyéb támogatást is nyújtottam. (A Partiumról vagy mondjuk, a Bácska egy részéhez tartozó Vajdaságról a magyarországiak többsége azt sem tudja, hogy eszik vagy isszák.) Írd és mondd egy, azaz egy ment vissza oda, ahonnan jött, a többiek többsége idővel kitúrta a magyarországi kollégáját a már itt lévő határon túliak segítségével.)

2.) Trianon örve alatt az egyik felvidéki településen jó egy éve egy visszaélésbe akartak belerángatni. A feladat az lett volna, hogy a nevemet adjam valamihez, amivel le lehetne húzni a magyar költségvetést. Más példa: a választások után az orosz tévében egy erdélyi gazda mutatta büszkén a traktorát az orosz riporternek: ezt ingyen kaptam a magyar kormánytól és még tízet várok. (Nyilván továbbadja, üzletel vele.) Nem folytatom azoknak a határon túlra folyó milliárdoknak a felsorolását, amelyeknek feltehetően borzasztóan örülnek az utódállamok, mert a magyar költségvetés végez el helyettük a mi pénzünkből egy csomó fejlesztést, amiből aztán az utódállam egésze profitál. Az itt kifizetett nyugdíjakról, az egészségügyi ellátásról, a már az átkosban megkezdett, gyakorlatilag azonnali lakásjuttatásról a kiváltságos áttelepülőknek már nem is beszélek. Valójában beszélni kellene végre egyszer ezekről nyíltan, és nem fű alatt intézni.

3.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a nacionalista érzés hiábavaló felszításával és tüzének táplálásával terelik el a figyelmet a belső feszültségekről, a pártállami rendszer visszaállításáról. Engem az nem vigasztal, hogy a vezért most nem Rákosinak hívják, ha egyébként hovatovább olyan intézkedéseket vezet be például a sajtó területén, vagy a politikai ellenfelek leszalámizásával (Ugye ismerős a kifejezés?), amilyet anno népünk bölcs vezére, miközben ugyanolyan személyi kultuszt épül ki körülötte - lásd a beosztottak által érte mondott ima -, hogy a vagyonok hasonlóan gátlástalan lenyúlásáról már ne is beszéljek. Előbbi mentségére: ő legalább nem a családjának, a rokonainak osztotta szét. A Fidesznek nem parírozó közalkalmazottak elbocsátása főleg vidéken egyébként már mindennapos. És ezt is átélték már néhányan az ötvenes években, mert a Kádár-rendszerben épp az ellenkezője történt. Például a téeszekben kisebb-nagyobb pozícióba kerültek a hozzáértő úgynevezett kulákok, a gyerekeiket pedig főiskolákra küldték. Észre kellene végre térni, s felfogni, mi is folyik itt valójában, még ha kínos is a NER-ben hívőknek.

4.) Egyébként a bőszen trianozóktól én rendre azt tapasztalom, hogy valójában fogalmuk sincs, hogyan élnek az elcsatolt országrészeken. Az pedig egyenesen fölháborított, amikor egy közelmúltbeli, a csángókról készült dokumentumfilmben azt láttam, hogy amikor a Csíksomlyói búcsúban áhítattal, s lássuk be, némileg pogány módon, de szent szövegeket énekelve várta a napfelkeltét egy lánycsapat, a szintén búcsúra érkezett, láthatóan érzéketlen, dilettáns és képmutató magyarországiak kamerákkal, fényképezőgépekkel rohanták meg őket, mintha csupán otthon mutogatható látványosság lennének. A filmben egyébként mondta is néhány képzettebb fiatal: Magyarország nem vett róluk tudomást vagy száz éven át, s most is jobbára azt hiszik: ők ott kékre festett falú házakban, muskátlis ablakok mögött ártatlan természetességben élik az életüket, holott még nemzetfogalma sincs a többségnek, mert e tekintetben (is) megrekedtek a középkorias felfogásban. A szeretetet például nem jézusi értelemben fogják fel, hanem istent haragvó, büntető istenként látják. És így tovább és így tovább.

5.) Ezeket a problémákat a giccses show-műsorok inkább elfödik, semmint megoldásukat segítik. A cikk erre akarja felhívni a figyelmet. Minden más értelmezés rosszindulatú belemagyarázás. #