A kattintás-vadász oldalakon a cím ígérete gyakran oly messze van a cikk tartalmától, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.

Az interneten gyakran kapok linket egy-egy olyan cikkhez, ami kapcsolódik saját írásomhoz. Most is ez történt. A jó szándékú, fényképen ugyan nem azonosítható, valóságos név nélküli levelező, egyébként talán maga is blogger, vagy valamiféle értelmezhetetlen blogger közösség, azzal a megjegyzéssel küldte a svédországi választásokhoz kapcsolódó üzenetet, hogy jelezze: az írásból megismerhetem véleményét az általam körbejárt témával, Orbán Viktor január 10-i sajtótájékoztatójával kapcsolatban. Ehhez persze rá kellett kattintanom egy harmadik személy, vagy nem lehet tudni kicsoda-micsoda szövegére. Ezt tettem, így be is sétáltam a csapdába

Ne az elolvasást erőltesd!

Ha ismerős, számomra mértékadó ajánlóról van szó, akkor szinte biztos lehetek benne, hogy nem rabolja az időmet. Ráadásul az ilyen személyek általában néhány mondatos indoklással is ellátják a küldeményt, orientálandó és könnyítendő az eligazodásomat. Másokkal azonban korántsem ez a helyzet. Az ajánlott poszt címe, bevezető összefoglalója (lead-je – már ha ilyen egyáltalán van) általában nem utal a szerző álláspontjára. Néha még a tényleges tartalomra is nehéz következtetni belőlük, nemhogy valamiféle véleményre.

A papíralapú újságírásban, a nyolcvanas évektől, nyugati minták alapján kezdtünk áttérni az informatív címadásra, illetve tanulgattuk az írás tartalmát összefoglaló lead szerkesztését az addigi, a szöveggel szerves egységet alkotó, inkább csak a tipográfiai változatosságot szolgáló kopf helyett. A sajtótörténeti vonatkozás mellett tartalmi különbség is meghúzódott a mögött, hogy a német megnevezést az angol váltotta fel. Tudtommal, az 1979-ben alapított, minden tekintetben újszerű Heti Világgazdaság – a mai hvg.hu elődje – honosította meg először és következetesen a lead-írás gyakorlatát Magyarországon.

Amikor többször is abba a helyzetbe kerültem, hogy kisebb-nagyobb újságokat szerkesztettem, magam is azt az elvet vallottam: az egyre több információval bombázó média világában már nem az a cél, hogy az újságok minden cikkét elolvastassuk, hanem az, hogy segítsük a közönséget a válogatásban. Annak eldöntésében, mit is szeretne leginkább elolvasni, akár azért, mert úgy véli hasznos információkhoz, fontos véleményhez juthat belőle, vagy csak egyszerűen szórakoztatni fogja a tartalom.

Tudatom az álláspontom

Amikor a „Bekiáltás” blogban címet adok, lead-et írok egy-egy viszonylag hosszú elemzés elé, ugyanez a meggondolás vezet. Támpontot szeretnék adni az érdeklődőnek, hogy érdemes-e egyáltalán átböngésznie a cikkemet. Ha úgy dönt, hogy belevág, akkor annak örülök. Ha nem, az is rendben van. Mindenesetre, aki velem tart, alcímekkel, szövegközi kiemelésekkel, keretes elhatárolásokkal igyekszem segíteni, hogy ne legyen neki túl fárasztó az olvasás, s hogy rávezessem arra: az esetemben talán megéri változtatni az internet miatt kialakult kapkodó olvasási szokáson, s végigkövetni a néha bonyolult gondolatmenetet.

Itt van az utóbbi néhány posztom címe és lead-je, amelyek reményeim szerint figyelmet felkeltők, következtetni lehet belőlük a tartalomra, az álláspontomra, s talán az értékrendemre is. Ezek első látásra történő azonosítását, értelmezését szándékom szerint tovább segíti a blogtérben a címkép.

Magától értetődő, hogy ezekben is lehet kifogást találni. Most például már az első bekezdés óta agyalok valami tartalmas, de a figyelmet is felkeltő címen ez elé az írás elé, de nem ugrik be semmi használható. A végén persze, meg kell alkudnom, ha nyilvánosságra akarom hozni ezt a szöveget. Az azért talán kiderül az elmondottakból, hogy törekszem a megfelelő megoldásra. Facebook-oldalamon, illetve a „Kabai Domokos – Bekiáltás” ajánló felületén például a lead-nél hosszabb, a tartalmat röviden összefoglaló ismertetést is felkínálok, címképet illesztek hozzá képaláírással, sőt a poszt témájához a blogtérben kapcsolódó szavazás kérdését is megjelenítem ott. Mindezt azért, hogy ne áruljak zsákbamacskát. Az ismert nevek címben szerepeltetése szintén segít az orientálásban, ráadásul általában felkelti az érdeklődést.

Jó is lehet, meg nem is a kérdés

De mi a helyzet a címbeli kérdő mondattal? Erről néhány évtizede, főnökként azt mondtam a szerkesztőségekben: egy ilyet sem akarok látni, Az olvasó nem a kérdéseinkre kíváncsi, hanem a válaszokra, a lényeges információkra, amit már a címben megkap tőlünk. Az előzményhez hozzátartozik: más-más újságnál kétszer is előfordult a praxisomban, hogy minden cikk címe kérdő mondat volt. Azt tapasztaltam, hogy csak ezek kategorikus megtiltásával lehet elérni, hogy ne kezdjenek számról-számra újból szaporodni a címbeli kérdő mondatok.

Csakhogy ma más idők járnak. Főleg az internet miatt. Kollégám, a nagy tapasztalatú szerkesztő újabban átállt a blogjában a kérdő mondatos címadásra. Ugyanis azt vette észre, hogy rövid írásai iránt nagyobb az érdeklődés, ha a kérdés–felelet formát használja. A siker feltétele azonban ez esetben is az, hogy a kérdésre valóban választ kapjon, ezért újból és újból visszatérjen az oldalra az olvasó. Ne pedig az történjék, mint az a kattintás-vadász szájtokon gyakran megtörténik, hogy a cím ígérete olyan messze van annak tartalmától, mint Makó Jeruzsálemtől. Ilyenkor aztán az ember nem lát a pipától. Én igyekszem megjegyezni az ilyen oldalak nevét, s a továbbiakban távol tartom tőlük magam. Persze, tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Ők pedig továbbra is kaszálnak az átveréssel.

Visszatérve a kiindulópontra, természetesen, megértem, ha valaki ezeket az időrabló, fejtörést kívánó műveleteket nem végzi el a saját blogjában, vagy mások írásának továbbításakor. Ám ez esetben ne vegye rossz néven, ha a címzett, jelen esetben én, nem akar nyomozásba kezdeni azzal kapcsolatban, mi is annak az írásnak a tényleges mondanivalója, s hogy vajon az általam dekódolt üzenet tényleg az-e, amire ő gondolt, amikor véleménye helyett egy harmadik személy írásának linkjét velem megosztotta.

Egyébként a jegyzetem elején vázolt történet számomra keserű vége: miután átböngésztem az ajánlott, hosszú, számokkal teletűzdelt elemzést a svédországi választásokról, visszaírtam, hogy nem értem, mi a köze mindennek a cikkem témájához. Néhány órával később érkezett meg a válasz: tévedésből nem a megfelelő írás elérhetőségét osztotta meg velem. Mindez ugyebár elkerülhető lett volna, ha a kommentelő a link helyett három mondatban kifejtette volna saját véleményét. Többek között arra gondolva, hogy aki más idejével szórakozik, az... De fejezze be a mondatot ki-ki úgy, ahogy jónak látja!  # 

CÍMKÉP: Keresztesek lovasrohama – A monda szerint II. András királynak volt egy Makó nevű keresztes vitéze, aki kapatossága miatti mély álmából felriadva azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig csak a dalmáciai Spalató templomait látta a hadfiakat szállító hajó fedélzetéről. Ekkor, azaz 1217 körül születhetett a napjainkban is használatos szólás: Messze van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Nem hallgathatom el, hogy ez csupán egy, az érdeklődést remélhetőleg felcsigázó illusztráció, amit a lead-be illesztett beszédfordulat tett lehetővé...

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!