Nyugodjék békében a katona!

„Azt mondják, hogy az ütközet után megöregedtem és megőszültem. Ez képtelenség.”

01cimkep2019-10-14vlagyimirvjunyikartyomsutykokaba_23_x.jpg

A Bekiáltásban szokatlan műfajban, riportban számolok be egy Ukrajnából érkezett üzenet nyomán felidéződött, 1944 októberéig visszanyúló történetről. A szülőfalumban, Kabán elesett katona, akkor kétéves, most 77 esztendős fia a közelmúltban először láthatta a helyet, ahol apját, akit sosem ismerhetett, közös sírba temették. A Kabai Hírmondó kérésére írt, s ott megjelent riport első részében a számomra 1974-ben kezdődött események fordulatain át vezetem az olvasót. A másodikban, a „Várj reám, hamarosan megjövök!” cím alatt a kétségtelen írói vénával megáldott katonának a frontról a családnak írt levelei egy részéből közlök szemelvényeket. Nekem összeszorult tőlük a szívem. Az első részhez az idén októberi kabai látogatáson készült képeket csatoltam. A másodikat a faluban a harcok alatt és után készült, archív fotók egészítik ki.

CÍMKÉP: A kabai II. világháborús emlékmű előtt, az 1944 októberében elesett apja emlékének adózik a most 77 éves fia. A háttérben az első világháborús emlékmű. Az előtérben az egyik nagy kijevi televíziós csatorna operatőre a győzelem 75. év fordulójára készülő dokumentumfilmhez forgat vágóképet (Fotó: KDL)

Alig akartam hinni a szememnek. 2019. október 1-jén megjelent a Facebook-üzeneteim között egy boríték beszkennelt képe, amit még 1974. március 29-én adtam föl a Hajdú-bihari Naplónál. A címzett, a kijevi illetőségű Volodimir Vjunyik, a Kabán elhunyt katona fia. A borítékot és annak tartalmát, akkori, oroszul írt levelem másolatát és egy korabeli magyar nyelvű újságfelhívás kópiáját a dédunoka Artyom Sutyko küldte, annak bizonyságaként, hogy 45 éve eleget tettem egy kérésnek. Közzétettem nagyapja felhívását a Naplóban, amelyben a kabai vasútállomáshoz közeli harcokban, 1944. október 14-én meghalt édesapjának sorsa felől érdeklődött. Arról is értesítettem, hogy jelentkeztek tanúk, akiknek leírásából, elmondásából kibontakoztak az akkori viszonyok.

Az egyik visszaemlékezés szerzője a debreceni Dudás Mihály. Gépírásos levelében arról számolt be, hogy húszévesen, 1944 őszén, a Szabolcs megyei Balkányban érte a Románia felől nyugati irányban támadó szovjet hadsereg előnyomulása. Önként csatlakozott a csapatok utánpótlását biztosító egységhez. A frontot követve, a szovjet főerők mögött még mindig zajló, szórványos harcok miatt mindenütt a települések szélén haladtak, Debrecent, majd Hajdúszoboszlót is kikerülve. A kabai vasútállomástól nyugati irányban, a sínekhez és a főúthoz egyaránt közel lévő kubikhajlásban három holttestre lettek figyelmesek. Részlet a levélből:

„Egy szovjet katona, teljes hadifelszereléssel (fegyverzet, hátizsák), feküdt mozdulatlanul, félarcra borulva a zöld füvön. Mellette ellenkező irányú fejfekvéssel egy német egyenruhát viselő katona, úgyszintén teljes hadifelszereléssel. A szovjet katonától balra kb.6-8 méterre szintén egy német egyenruhát viselő katona, hanyatt fekve. Ő is teljes hadifelszereléssel. Az egységünkkel lévő egyik szovjet katona leugrott a lováról és odament a hősi halált halt szovjet katonához. Lehajolt hozzá, majd fölegyenesedve a fején lévő kozák sapkáját levette, és pár másodpercig csendben állva nyilvánította részvétét.”

Mint a magyar szemtanú írja: a szovjet trén tagjai úgy gondolták, hogy katonatársuk kézitusában vesztette életét. A Tisza vonalát elérve megtorpant a támadás, mert a folyó túloldalán a németek állásokat építettek ki. Ezért négy-öt nappal azt követően, hogy Kabát elhagyták, az utánpótlást szállító konvoj parancsnoka azt mondta a magyar fiatalembernek: menjen haza az édesanyjához, majd írást adott neki, nehogy bántódása essék útközben. Így indult el ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttek. Kaba alá érve a holttestek még mindig ott voltak, de a németeket egymás mellé fektették. Már nem volt rajtuk zubbony, a felszerelésüket is elvitték, a szovjet katona viszont ugyanott és ugyanúgy feküdt, egy sátorlappal letakarva.

Hogy ő volt-e a néhai szovjet-ukrán katona Vjunik Pilip Trofimovics, nem merném bizonyossággal állítani. Annál kevésbé, mert fia, a későbbi újságíró, Volodimir Vjunyik – akinek 1974-ben az említett levelet küldtem a Hajdú-bihari Naplótól – a Vremja című harkovi újságban többek között azt írta 2015-ben: a háborút túlélt bajtársak szerint akkor hunyhatott el apja, amikor a Debrecen környékét bombázó német légierő egyik gépe megtámadta alegységét. A „környék” kifejezésen ne akadjon fel senki! A hadszíntér mérete miatt ebbe bőven belefért a város akár száz kilométeres körzete, tehát a negyven kilométernyire lévő Kaba bőven.

02vlagyimirvjunyikartyomsutykokaba_24_x.jpg2. kép: Volodimir Vjunyik az életben sosem látott apja nevével szemben a kabai emlékmű előtt (Fotó: KDL)

A Hajdú-bihari Naplóban megjelent felhívásra reagáló Biri József (Kaba, Bacsó Béla út 10.) az 1944. október 8-tól 19-ig tartó összecsapások más részleteit idézte fel. 1974-ben, hetvenhárom évesen, kockás iskolai füzetlapokon, kézírással rögzítette az emlékeit. Sorai most, 2019 október elején Kijevből jutottak vissza Magyarországra, s landoltak másolatban a számítógépemen, az internet segítségével. Levelében szólt az erdélyi magyar katonákról, akik a németekkel együtt a környékükön voltak elszállásolva, s akik azt követően, hogy 8-án megjelentek a szovjet előőrsök, megkezdték a visszavonulást az állomás irányába. Ennek közelharc lett a vége, amelynek során tizenhat német, két magyar, egy szovjet katona vesztette életét.

Mindezt azért tudja, mert október 15-én a községi halottkém, bizonyos Bodnár vagy Kanász (?) József, mert nem tudtam kibetűzni a kézírást, megjelent a lakásán, s közölte: a törvénybíró (hivatalos címén: községi bíró – KDL) elrendelte a temetést. Attól tartott ugyanis, ha visszatérnek a németek, szembesülnek a saját áldozatok nagy számával, s az egész falut elpusztítják. Az előző kivonuláskor ugyanis már felégettek egy utcát. A község másik részén pedig összeszedtek néhány férfit és legényt a falubeliek közül, akiket falhoz állítottak. Négyen azonnal meghaltak a géppisztoly-sorozattól, hármójukat súlyos sebesüléssel vitték haza hozzátartozóik.

Az elöljáróság tehát kirendelte Biri Jószefet, Bodnár (?) Józsefet, Szabó Kálmánt, Sári Lajost és Sári Józsefet az állomás környékén lévő halottak elhantolására. Ágyúdörgés közepette, üggyel-bajjal elvégezték, amit kellett. Pontosabban majdnem elvégezték, mert a levélíró másnap ismét arra járt, és észrevette a fent említett, addig temetetlen szovjet katonát. Neki szintén sírt ásott. Megjegyzi: nála már nem voltak iratok. (Feltehetően bajtársai vették magukhoz, s továbbították a parancsnokságukra – KDL) Biri József mellett Sipos Lajos (Hámán Kató út 15.) szóban szolgáltatott adatokat. Hogy pontosan mit mondott, az ma már kideríthetetlen.

De talán nem is lényeges, hiszen önmagukban a történetek mindegyike igaz lehet. Miközben persze az emlékezet könnyen megcsalhatja az embert az adott körülmények között. Hiszen ezt követően még három napon át tartott a harc a községért. Ennek során az egyes falurészek többször is gazdát cseréltek. A „Kaba története” monográfia szerzője, Gonda Ferenc azt írta, hogy a legnagyobb helyi ütközet a vasúti fővonal, illetve a nádudvari mellékvonal szögletében lévő kukoricásokban, a Karakas-tanya környékén zajlott. Dede Kálmán volt igazgató-tanító emlékirata szerint csak kilőtt német és szovjet harckocsiból több mint százat számoltak össze a faluban és a határban.

A belövéseknek, az eltévedt lövedékeknek, a repeszeknek, az augusztus 28-ai amerikai légitámadás áldozatait is beleértve, hozzávetőleg harminc–negyven civil áldozata lehetett. Teljesen megbízható adatok nincsenek, hiszen az Erdélyből menekülők is eleshettek. Mindenesetre különös, hogy az összes hozzám eljutott visszaemlékezésben szinte mindig egy szovjet katona szerepel a többiek mellett. És az is tény, hogy hosszú idő elteltével gyászjelentést kapott a hadseregtől Vjunik Pilip Trofimovics felesége és annak unokanővére:

„Vjunyik P. T. 1944. október 14-én a bátrak halálával hunyt el Magyarországon Debrecen város körzetében”.

Bárhogy esett is a halála, azonosították, és felírták a kabai emlékoszlopra Vjunyik P. T. nevét. Egyébként később is igazolták hivatalos szervek, hogy Kabán esett el. Az szintén biztosan tudható, hogy Biri József visszaemlékezése szerint – vélhetően Bagdi Kálmán vezető jegyző rendelkezésére, dr. Ónody Jenő, a község orvosa, s bizonyos Ilisz János közreműködésével – 1945 tavaszán minden szovjet és német halott katona maradványát egyetlen közös sírba helyezték örök nyugalomra a község központjában. A katonai tiszteletadás mellett zajlott temetésről a könyvtár archívuma őrzi a korabeli fotókat.

Azóta hetvenöt év telt el. Az 1918-ban, a Dnyeper folyó középső vidéke mentén található Cserkaszi-területen lévő, ma már nem létező faluban, a család tizennegyedik, s egyúttal legkisebb gyerekeként született, katonaként Kabáig jutott Vjunyik P. T. dédunokája, a most 28 éves Artyom Sutyko azt kérdezte tőlem 2019. október 1-jén, a Facebookon: jelzi-e még valami, hogy őse 1944. október 14-én, Kabán hunyt el. Azért várja a feleletet, mert nagyapja, a nyugdíjas ukrán újságíró, aki mindössze kétéves volt az események idején, szeretné a végső tisztességet megadni apjának. Már a vonatjegy is megvan, szállást foglaltak Budapesten, meg Hajdúszoboszlón, de jó lenne tudni, mi fogadja őket, ha megérkeznek.

Boldogné Kiss Ágnes, a könyvtár vezetője nyugtatott meg:

 „Áll az emlékoszlop a templom közelében. Ráadásul a keresett név is megtalálható rajta, alatta pedig közös sírban a német és a szovjet katonák maradványai. Igaz, voltak viták a hely sorsáról, de többen azzal álltak ki mellette, hogy a halottakat már nem szabad háborgatni. Azóta is jönnek olykor a hozzátartozók a Szovjetunió utódállamaiból és Németországból a kegyeletüket leróni.”

03vlagyimirvjunyikartyomsutykokaba_33_mecses.jpg3. kép: Az elesett katona dédunokája Artyom Sutyko, a látogatás megszervezője és nagyapja Volodimir Vjunyik a kegyeleti áldozáshoz készülnek (Fotó: KDL)

És most eljött ide, apja sírjához Volodimir Vjunyik is az unokája, azaz a halott katona dédunokája kíséretében. 2019. október 14-én rótták le kegyeletüket, bár a most 77 éves férfi sokáig egészen másként képzelte el a találkozást. Már újságíróként vetette papírra, hogy

 „A háború után a faluban sok özvegy és félárva gyerek élt. Nem titkolt irigységgel néztem a barátaimat, akiknek volt apjuk, akár fél kézzel, fél lábbal, de volt. És azt reméltem, hogy apám katonatársai valamit nem jól értettek, valamit eltévesztettek. Hittem, hogy él, s arról álmodoztam, hogy találkozom még vele…”

04koszorumecsesetelfoto.jpg4. kép: Az emlékezés koszorúja és a kegyeleti ételáldozat kellékei a Kabán elhunyt szovjet-ukrán katona, Pilip Trofimovics Vjunik fényképével (Fotó: Artyom Sutyko)

Nos, nem egészen úgy történt mindez, ahogy annak idején az a kisgyerek elképzelte valahol, Ukrajnában. De végre apa és fia – ha képletesen is –, de találkoztak Kabán. Köszönet érte azoknak, akik kiálltak a síremlék megtartása mellett, mert megértették az örök parancsot, amit az emlékmű talapzatán elhelyezett koszorú szalagjára írtam, a hozzátartozók ukrán nyelvű sorai mellé: A halottakat ne háborgasd! Volt, ami volt, nyugodjék békében minden katona!” #

Várj reám, hamarosan megjövök!

 33402D számú tábori postacímről rendszeresen érkeztek a jellegzetes, háromszögletűre hajtogatott, néhány soros küldemények, amelyeket a szovjet-ukrán frontkatona, Vjunik Pilip Trofimovics küldött haza szeretteinek. A háborúról csak közvetve esik bennük szó. De talán éppen ezért olyan felkavaróak. Íme, néhány 1944-ből.

Levélrészlet, 1944. április 18. „Szeretteim, feleségecském Haritinka, Tanya mama, sólymocskáim Ványuska, Vologya és Anyiszim! Besszarábiából írok nektek. Űzzük a fasisztákat, a hátukban vagyunk. Lélegzetvételnyi pihenést sem hagyunk nekik. Drágáim, bosszút állunk a csúszó-mászóknak minden gaztettért, amit a falunkban elkövettek. Mindenért meg fognak fizetni. Az ütközet után találkoztam az egyik földimmel, Anton Nazarisinnel. Testvériesen megosztotta velem a dohányát. Rágyújtottunk, visszaemlékeztünk rátok, a komáinkra, és a szomszédokra. Esküdjetek meg, hogy nem aggódtok értem. Vigyázzatok magatokra!”

10kabaharcokutan1944nemettankok.jpg5. kép: Kilőtt csapatszállító járművek 1944 októberében, Kabán (Fotó: Kabai Könyvtár archívum)

Levélrészlet, 1944. május 10. „Mélyen tisztelt fiaimnak és neked Haritinka, és a Mamának. Ma egy falunkbelivel találkoztam, akit beszállásoltak hozzánk. Azt mondják, hogy az ütközet után megöregedtem és megőszültem. Ez képtelenség. A szívem tele boldogsággal attól, hogy a mi Vörös Hadseregünkben szolgálok, s hogy hamarosan kivívjuk a győzelmet. Viszont Mihail Spicsaknak ez volt az utolsó találkozása az ellenséggel. Minél kíméletesebben közöld ezt a családjával. A te Filjád.” 

11kabaharcokutan1944nemettank.jpg6. kép: A harcok után, 1944 októberében a Hangya Szövetkezet egykori kabai épülete előtt egy rohamlöveg (Fotó: Kabai Könyvtár archívum)

Levélrészlet, 1944. június 11. „Drága Nagynéném! Soha nem felejtem el a rólam való gondoskodást. Ön mindig a hálás szívemben van. Őrzöm a talizmánt is. Ma elolvastam a levelét, s elképzeltem, hogy a két kisfiam-sólymocskám körbeülte Önt, amikor nekem írt, a harmadik pedig ott csücsült a karján. Nagy frontharcos köszönet érte Anyácskám, hogy összetartja a családot. Hiszen az én oldalbordám, Haritinka a kolhozbeli munkával van elfoglalva, s nem jut elég ideje a háztartásra. Ha visszatérek, jobb gazdaságunk lesz, mint volt az 1938-39-es években. Esküszöm a jó zsíros földre Önnek, a Galambomnak és a Fiacskáimnak. Az Ön Filjája”

12kabaharcokkozben1944.jpg7. kép: 1944 augusztusában a debreceni állomás környékét támadó angolszász repülők egyike bombákat dobott a kabai faluszélre (Fotó: Kabai Könyvtár archívum)

Levélrészlet, 1944. június 14. „Kedveském, kiscicám, Haritinka! Azt kérdezed, hogy elég messze űztem-e már a fasisztákat, s hogy sokat megöltem-e már közülük. Bizony messze. Hamarosan náluk fogunk velük megütközni. De hogy mennyien feküdtek be az egyszemélyesbe – hát nem tudom. Ha a hozzájuk küldött lövedékeket nézem, valószínű, sokan. De te is értesíts róla rögvest, hogy s mint éltek. Kimérték-e nektek a zöldségeskertet, s mit ültettél a virágágyásba, előkészítetted-e a tüzelőt télire? Milyen állatotok van a gazdasági udvarban? A háborútól eltekintve magatokról nyugtalankodjatok, nekünk meg katonáknak, hát, ahogy az Isten adja. Persze azért ne feledkezzetek meg rólunk frontharcosokról! Higgyétek el, hogy az ellenség hamarosan szét lesz verve, a győzelem közel. Óvd magad és a fiacskáinkat. Ti vagytok nekem a vigaszom, a reménységem és az örömöm. Küldök a borítékban egy rózsaszín virágocskát, mint a hűségünk és a szerelmünk jelképét. A te Filippokod”

13kabaharcokutan1944nemettank2.jpg8. kép: Kilőtt rohamlöveg 1944 októberében, az egykori kabai könyvnyomda épülete előtt (Fotó: Kabai Könyvtár archívum)

Levélrészlet, 1944. szeptember 2–10. „Már Romániából űzzük ki a fasisztákat. A románok most szövetségeseink. Találkoztam és beszélgettem keveset Terentyijjel, aki mintha kedves apám lenne… Virágocskám, Haritinka! Bár nagy a távolság közöttünk, ne légy szomorú, ha nem írok majd gyakran. Mikor az ellenséget űzzük, nincs elég idő rá. Várj reám, hamarosan megjövök! Szívünkből a szerelem nem hunyhat ki.”

14kabaharcokutan1944.jpg9. kép: Kilőtt német páncélos 1944 őszén, a kabai kultúrház és iskola előtt (Fotó: Kabai Könyvtár archívum)

Levélrészlet, 1944. szeptember 26. „Magyarországról írok. Halacskám! Azt kérdezed, éhezem-e. Jól táplálnak bennünket. Mindig van fehér kenyér, hús, szalonna elég. Csak egy a baj – a levelek késéssel jönnek tőletek. Ez feltehetően azért van, mert állandóan mozgásban vagyunk, és nem érnek utol bennünket. Ne idegeskedj miattam, visszatérek és boldogan fogunk élni.”

15kaba1945katonaktemetese1.jpg10. kép: A Kabán és környékén elesett katonák exhumált holttestét 1945 nyarának elején helyezték közös sírba (Fotó: Kabai Könyvtár archívum)

Levélrészlet, 1944. október 5. „Jó estét neked szeretett Haritinka, és Tánya mamának, fiacskáimnak, Ványának, Vologyának, és Anyiszinnak. Erősen ölellek és csókollak mindannyiótokat. Magyarországon vagyunk. Fiad, férjed, és apátok, Filja”

Ez volt az utolsó, a legrövidebb levél. Már csak egy követte aztán, hosszú hallgatás után. A katonai parancsnokság értesítése Vjunik Pilip Trofimovics haláláról. #

16kaba1945katonaktemetese3.jpg11. kép: Az elesetteket utolsó útjukra viszik. A templom közelében leltek végső nyugalomra (Fotó: Kabai Könyvtár archívum)