A donyeckiek és a luganszkiak aligha borulnak boldogan Kijev keblére azok után, ami velük történt az elmúlt években.

Bár a téma a Donyec-medence helyzetének normalizálása, de megjósolható, hogy a december 9-i, hétfői párizsi, négyes csúcs legfőbb eredménye az lesz, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök és Volodimir Zelenszkij ukrán államfő először néz egymás szemébe. Kifejezetten meg lennék lepődve, ha nagyobb előrelépésről számolhatnának be a hírügynökségek. Ha így lesz, nem leszek rest helyesbíteni.

(UTÓLAGOS MEGJEGYZÉS: A tárgyalások utáni sajtótájékoztató alapján úgy látom, nincs szükség a helyesbítésre. Oroszország nem megy bele abba, hogy felrúgják a minszki megállapodást. Ebből többek között az következik, hogy továbbra is Moszkva barát fegyveresek ellenőrzik Ukrajnába mélyen benyúlva a határ egy jelentős, négyszáz kilométernyi szakaszát, ami ellen a négyes másik két tagja, Macron, Merkel nem protestált. Viszont talán december 31-ig megtörténik a teljes fogolycsere – bár ilyet máskor is mondtak már. Újabb találkozóban is megegyeztek, amire négy hónap múlva kerülne sor.) 

A hamvába holt Minszki megállapodás

A találkozó az úgynevezett normadiai formátum keretében zajlik (zajlott), amelynek létrejötte 2014-re nyúlik vissza. Franciaország, Németország, Oroszország és Ukrajna külügyminiszterei a II. világháború alatti normandiai partraszállás hetvenedik évfordulójáról való megemlékezés apropóján találkozva dolgozták ki, milyen feltételek mellett lehetne visszaterelni a két kelet-ukrajnai szakadár területet – az immár magát Donyecki, illetve Luganszki Népköztársaságnak (LDNR) nevező országrészeket – Kijev fennhatósága alá.

A rendezésbe esetenként Olaszország és az Egyesült Királyság is bekapcsolódott, továbbá Belorusszia, amelynek fővárosában szövegezték meg az úgynevezett második minszki egyezményt. A 2015. február 12-én aláírt megállapodás – amit az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2202 szám alatt ismert el, ezért sincs túl sok esélye fellazításának, amire esetenként az ukrán fél törekszik – tizenkét pontban foglalja össze a teendőket. Ezeket a cikkem az 1. sz. kiegészítésében mutatom be.

Közülük gyakorlatig semmi nem valósult meg az elmúlt öt évben. A két köztársaság döntően orosz ajkú, Moszkva barát lakossága, a Kreml támogatásával, immár teljesen önállóan éli csöppet sem irigylésre méltó életét. Jellemző, hogy 2016 óta tárgyalóasztalhoz is alig ültek le a felek. Hacsak azt nem említjük, hogy Vlagyimir Putyin az úgynevezett Steinmeir-formula írásban való elfogadásához kötötte részvételét a mostani csúcstalálkozón. Ezért a Frank-Walter Steinmeier német elnök, volt külügyminiszter által korábban előterjesztett javaslatot kézjegyükkel látták el az érintettek képviselői. Az indítvány lényege, hogy a magukat Ukrajnától függetlenné nyilvánított donyecki és luganszki területek különleges státust kapnának egy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) által ellenőrzött és elismert választások után, illetve folytatnák a fontvonalon a csapatszétválasztást.

Utóbbi el is kezdődött, jóllehet sok huzavonával zajlott. De bizonyosan nem volt teljes, amit az is jelez, hogy EBESZ helyszíni megfigyelőinek két nappal ezelőtti jelentése még mindig lövöldözésekről, tüzérségi lövedékek által okozott kráterekről, harcjárművek mozgásáról számolt be. Elsősorban a szakadár területeken lévő házakban, közművekben, iskolákban, kórházakban keletkeznek károk immár évek óta. Amiként a tizenháromezernyi halott nagy része ebből az országrészből került ki, jóllehet a kijevi forrásból származó nyugati (és budapesti) híradások gyakran összemossák az adatokat, s végeredményben úgy tüntetik fel, mintha a Kijevhez közelebbi oldalt érné a csapások nagy része.

Amerikai, illetve oroszországi katonai tanácsadók, kiképzők, esetleg önkéntes zsoldosok, továbbá fegyverek jelenlétét mindkét fél elismeri, de saját reguláris csapatokét egyik fél sem. Volt ugyan egy-két fogolycsere, de ez mindmáig nem teljes. Általános amnesztia szóba sem kerül. Gyakorlatilag semmilyen hivatalos kapcsolat nincs az eredetileg csupán autonómiát követelők és a kijevi központ között egészen odáig, hogy a nyugdíjakat öt éve nem folyósítja az ukrán kormány. Hivatalos okmányokat sem szerezhetnek be az ukrajnai közigazgatási intézményektől az LDNR fennhatósága alatt élők. Ezért egyre többen váltanak ki oroszországi útlevelet, vagyis válnak Oroszország polgáraivá. Különösen a főiskolákra, egyetemekre jelentkező fiatalok számára létkérdés ez, akik egyébként sem beszélnek ukránul. Márpedig az orosz – és minden más nemzetiség nyelvét, így a magyart is – nagy elánnal szorítja háttérbe a központi hatalom Ukrajna egész területén.

Kijevet a terület érdekli, nem az emberek sorsa

Kijev már a 2013-as februári puccs előtt is megnyirbálta a Krím és más területek jogait. Az amerikai segédlettel végrehajtott hatalomátvétel óta pedig mellébeszél, ha felvetődik, hogy valamely közösségnek részleges önállóságot kellene adni. Az pedig végképp lekerült a napirendről, hogy Ukrajna – amint azt egyesek valaha gondolták – autonóm köztársaságok szövetségévé váljék. A megállapodás 11. pontjának végrehajtására tehát ez idő tájt igen kevés az esély. Ha belegondolunk abba, hogy az elmúlt években több olyan választás is lezajlott Ukrajnában, amiből kimaradt a szakadár lakosság, s ha hozzávesszük ehhez, hogy az itteniek csupán Moszkva pénzügyi-gazdasági segítségére számíthatnak, vagy hogy Oroszország nélkül nyugdíjasok tömegei haltak volna éhen, továbbá már rég megszűnt volna az egészségügyi ellátás, nem lenne áram és így tovább, akkor aligha hihető, hogy a donyeciek és a luganszkiak boldogan borulnának Kijev keblére.

Ráadásul bármilyen engedményt tesz az új államfő, Volodimir Zelenszkij, elődje, Petro Pososenko a Moszkvával való lepaktálással, az ukrajnai érdekek elárulásával vádolja meg. Ezen túlmenően is, több mint beszédes, hogy a kijevi hivatalos megnyilatkozásokban mindig csak a terület visszaszerzésének fontosságáról beszélnek – amely nem mellesleg szénben és palagázban gazdag –, de arról nem, mi lesz azokkal az emberekkel, akiket immár fél évtizede sorsukra hagytak, s akiket – többségében ma még ukrán állampolgárokat – előbb neofasiszta szabadcsapatokkal, úgynevezett büntető zászlóaljakkal próbáltak megfélemlíteni, majd a hadsereg alakulataival lövettek. Mindennek tükrében talán érthető, miért vagyok szkeptikus a hétfői párizsi csúcstalálkozó lehetőségeivel kapcsolatban. Pesszimizmusomnak azonban a felsoroltaknál is fontosabb oka van.

Történetesen az, hogy ezen a tájon a Nyugat – idestova száz éve növekvő mértékben az USA – az Oroszország elleni geopolitikai céljainak alárendelve igyekszik alakítani az eseményeket. Megmutatkozott ez már az 1917-1922-es polgárháború utolsó időszakában, amikor több nyugati hadsereg, köztük az amerikai intézett sikertelen támadást Szovjet-Oroszország ellen. A II. világháború előestéjén, az 1938-as müncheni egyezménnyel bólintottak rá Hitler keleti terjeszkedési törekvéseire. A normandiai partszállás amerikai késleltetése mögött szintén szerepet játszhatott, hogy minél inkább kivérezzék a háború alatt jelentős katonai erőt kiépített Szovjetunió. Aztán jöttek a hidegháború évei, amikor a Pentagon megbízásából amerikai egyetemeken kidolgozták Ukrajna nacionalista alapon történő fellázításának, a Szovjetunióról való leválasztásának tervét. Ez aztán – a szovjet világ belső ellentmondásainak, feszültségeinek következtében is – 1991. december 31-i hatállyal, előzőleg a szovjet parlament önfeloszlatásával jutott érvényre úgy, hogy az ezzel kapcsolatos egyezmény aláírói semmibe vették a március 17-i népszavazás eredményét. (Lásd a 2. sz. kiegészítést!)

Washington uralja Ukrajnát

Ettől kezdve hol Washington, hol Moszkva barát – gyakran persze kétkulacsos – kormányok váltogatták egymást Kijevben. Végül az USA határozta el magát arra, hogy több milliárd dollár felhasználásával a saját oldalára állítsa az Oroszország felé való nyugati terjeszkedés, az ottani nyersanyagokhoz, energiaforrásokhoz és piachoz jutás eme ütközőzónáját. Ennek következményei lettek aztán a Majdan-tüntetések néven elhíresült, 2013 telén barikádharcokba torkollt események, a törvényes államfő elűzése, a meghatározó posztokon amerikai állampolgárokból álló, a Petro Porosenko égisze alatt létrehozott kormány megalakítása, s egy sor olyan intézkedés megtétele, ami amerikai érdekeltségeket – köztük az akkori alelnök, Joe Biden fia és körének vállalkozását – hozta helyzetbe Ukrajnában.

Ezek révén közvetve, illetve részlegesen amerikai cégek ellenőrzése alá kerültek-kerülhetnek az orosz gázt Ukrajnán keresztül Nyugat-Európába továbbító vezetékek. Ebből érthető meg, miért szorgalmazta több nyugati ország is a Balti-tenger medrében kiépülő, immár befejezés előtt álló Északi Áramlat-2 vezetéket, s miért követett el mindent az amerikai kormány építésének megakadályozásáért. Okkal tartottak ugyanis attól, hogy nem az ebből a szempontból is mumusként emlegetett Oroszország, hanem épp az USA lesz az, amely gázháborút indít ellenük. Felsejlett ugyanis, hogy az ukrajnai csőrendszer fölötti ellenőrzéssel visszaélve, az USA-ból érkező, jóval drágább, cseppfolyósított energiahordozó vásárlására kényszeríti őket Washington.

Ami azonban ennél is fontosabb: napirendre került Ukrajnának a NATO-ba való beléptetése. Annak lehetősége, hogy amerikai katonai bázisok települhetnek az orosz határ közelébe, s ezekről oly módon lehetne rakétatámadást intézni például Moszkva ellen, hogy idő sem maradna az ellencsapásra. Az a kijevi indítvány, amely szerint békefenntartó csapatoknak kellene bevonulniuk a szakadár területekre, az orosz vezetés értelmezésében ugyanezt a veszélyt hordozná magában, amibe éppen ezért semmilyen módon nem mennek bele. A bonyolult, immár kibogozhatatlannak látszó összefüggések láncolata miatt gondolom a párizsi találkozóról, hogy alighanem ezúttal is meg kell elégednünk a politikai show-val, amelynek fénypontja az lesz, amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök és Volodimir Zelenszkij ukrán államfő először néz egymás szemébe. (Ami pedig ezen túl történt, utólag betoldottam az első bekezdés végéhez.) #

CÍMKÉP: Vlagyimir Putyin orosz és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök eddig még csak telefonon beszélt egymással – a kép felirata szerint azt is csak keveset

1. SZ. KIEGÉSZÍTÉS: A második, az úgynevezett normandiai formátum révén született  minszki megállapodás (2015. február 12.)

1.) Azonnali tűzszünet Ukrajna Donyeck és Lugaszk megyék érintett térségeiben.
2.) A nehézfegyverzetet legalább 50 kilométerre, a 100 milliméteresnél nagyobbakat 70 kilométerre, az ennél nagyobb kaliberűeket 140 kilométerre kell visszavonnia mindkét félnek.
3.) Az EBESZ számára biztosítani kell a hatékony ellenőrzés feltételeit, beleértve a műholdas megfigyelést is.
4.) A fegyverzet visszavonása után azonnal meg kell kezdeni a párbeszédet a helyi választásokról az ideiglenes helyi önigazgatásról rendelkező ukrán törvény alapján.
5.) Kegyelemben és amnesztiában kell részesíteni azokat, akikre büntetés várna a két területen lezajlott eseményekben való részvétel miatt.
6.) A fegyverzet visszavonását követő öt napon belül fogolycserét kell végrehajtani.
7.) Biztonságossá kell tenni a humanitárius segélyek eljuttatását.
8.) Helyre kell állítani a szociális-gazdsági kapcsolatokat, beleértve a nyugdíjak és más juttatások kifizetését is. Ennek érdekében Ukrajna újból bekapcsolja bankrendszerébe az érintett körzeteket.
9.) A választásokat követően, legkésőbb 2015 végéig a konfliktuszónában is helyre kell állítani az ukrán határnak az ukrán kormány által történő ellenőrzését.
10.) Ki kell vonni valamennyi külföldi fegyveres alakulatot, haditechnikát, beleértve a zsoldosokat is, és le kell fegyverezni a törvénytelen csoportokat.
11.) Ukrajnában alkotmányos reformot kell végrehajtani a hatalom decentralizálása jegyében, Donyeck és Luganszk megyék különleges státuszának 2015 végéig történő megteremtésével.
12.) A helyi választásokat az EBESZ, az ukrán, továbbá az orosz féllel – az utóbbi részeként a donyeckieket és a luganszkiakat képviselőkkel – egyetértésben, az EBESZ ellenőrzése mellett kell megtartani

2. SZ. KIEGÉSZÍTÉS: Népszavazás a Szovjetunióról

1991. március 17-én az urnákhoz járult a 185,6 milliós szavazásra jogosult 80 százaléka, azaz 148,5 millió fő, akiknek 76,4 százaléka (113,5 millió fő) voksolt a megújított Szovjetunió megőrzésére. A 15 köztársaságból hatban nem szervezték meg a referendumot. Az ukrajnai résztvevők 70,2 százaléka szavazott az egyenjogú köztársaságok föderációjának fenntartására. Ám az orosz elnök, Borisz Jelcin csapata puccsszerűen előkészítette a Szovjetuniót megszüntető dokumentumokat. Ezeket 1991. december 8-án, ha esetleg menekülni kellene, a belorusz–lengyel határhoz közeli Belovezsszkajai erdőben lévő Viszkuliba szervezett, úgymond vadászaton szentesítette Borisz Jelcin orosz, Leonyid Kravcsuk ukrán, Sztanyiszlav Suskevics belorusz vezető. Tették ezt azzal a felkiáltással, hogy 1922-ben ez a három köztársaság hozta létre a Szovjetuniót – illetve még egy, a Kaukázusi SZFSZK, de ez már nem létezett –, ezért teljes jogi felhatalmazásuk van a szövetség felmondására. (V.ö: Kemény László: A Szovjetunióból a 21. századi Oroszországig, Russica Pannonicana, 2017, 102., 122., 133. oldal)