A kormányfő machiavellista politikusként is megbukni látszik.

Orbán Viktor ünnepelhetne. A feltételes mód annak szól, hogy örömében alighanem sok az üröm. Mindenesetre mások mellett a Mandiner.hu is hírül adta:

Orbán lett a leghosszabb ideig kormányzó magyar miniszterelnök.

Megdöntötte Tisza Kálmán eddigi történelmi rekordját. Mintha ez sportverseny lenne. De ne akadéskodjunk! Tény, hogy a Szabadelvű Párt egykori vezetője, 1875. október 20-tól csaknem tizenöt évig, összesen 5259 napon át volt miniszterelnök. Orbán Viktor az 1998 és 2002 közötti első ciklusával, valamint a 2010. május 29-e óta tartó újabb kormányfői pozíciójával, 2020. november 30-ig bezárólag összesen 5261 napon át vezette a kabinetet.

Hívei, sőt rajongói számosok, bár fogyóban. Én bírálói közé tartozom. Egy ügyben heteken át közvetlen tapasztalatot is szerezve kormányzási felfogásáról és módszereiről, két évtizede idegenkedem tőle. De lássuk csak az utolsó tíz évet, amely alatt saját rezsimet hozott létre. Ebben sokan sikeresnek tartják őt. Velük szemben azt gondolom, hogy viszonylagos sikereit döntően külső tényezőknek köszönheti.

Jószerint csupán néhány dologra kellett koncentrálnia:

Ne becsüljük le ezt a teljesítményt! Bár semmi köze nincs a modern értelemben vett, a konszenzusteremtésben, konfliktuskerülésben és -enyhítésben megtestesülő, a társadalom egészének távlati felemelésére irányuló kormányozni tudáshoz, de az autoriter-fasisztoid uralom kiépítésének képességét ne vitassuk el Orbán Viktortól! Akkor se, ha e képesség érvényre juttatásához mindig és mindenütt igazán csak egy dologra volt és van szükség: el kell érni, hogy az autoriter vezér önmagától tegyen függővé mindenkit a környezetében. 

És Orbán elérte. Nagyjából négyévente mozgatta embereit egyik helyről a másikra. Aki magasra ért, annak esetenként több szintet is vissza kellett lépnie. Aki alacsonyan volt, hirtelen felemelkedhetett. Nem feltétlenül rendkívüli képességei, különleges teljesítménye okán, hanem a határtalan hűsége miatt, mert ez kellett ahhoz, hogy a vezér megőrizhesse uralmi pozícióját. Ezt persze, afféle felvilágosult uralkodóként, használhatta volna az ország felvirágoztatására is. De nem így történt. Minden, ami a jövőt szolgálhatta volna – egységesen magas szintű, állami közoktatás, konszolidált egészségügy, a vagyoni helyzet miatti esélyegyenlőtlenség csökkentése, a társadalmi béke megteremtése – politikájának kárvallottja lett. Kasztos, múltba forduló, a külvilágra bizalmatlanul, sőt ellenségesen tekintő országot hozott létre, aminek egyetlen értelme volt:

így élte és éli ki mérhetetlen hatalmi ambícióját, s vágyát arra, hogy világszerte róla beszéljenek.

És ezt is elérte, de ennek a fentieken túl is nagy ára volt. A hatalom ilyen hosszú időn át való megtartásában óhatatlanul egyre nagyobb szerepet kapnak a tisztátalan eszközök. Főleg, ha olyan gátlástalan, önkényes, rögtönzött döntésekre épülő hatalomgyakorlásra rendezkedik be valaki, mint Orbán. Hozzátartozik ehhez, hogy az ellenfélről, még inkább a holdudvarában lévők viselt dolgairól, kisebb-nagyobb törvényszegéseiről, főleg a magánéleti kilengésekről minél többet tudjon meg a vezér. Akár kétes eszközök igénybevételével. Mondjuk azért, hogy szükség esetén zsarolhatók legyenek az engedetlenek. Aligha tévedek nagyon, ha azt gondolom, amikor a parlamenti választások előtt négyszemközti megbeszélésre rendeli mamelukjait, az illetők fekete dossziéjából készül fel, hogy úgymond megállapodjék pártjának képviselőjelöltjeivel.

A bökkenő: mintha eddig nem számolt volna azzal, hogy ugyanilyen dossziét a budapesti nagykövetségek, a külföldi titkosszolgálatok szintén vezetnek róla, s környezetének meghatározó tagjairól. És ha valahol, valamely hatalmi központban, egy adott helyzetben úgy döntenek, ideje őt móresre tanítani, elővesznek egy-egy dossziét. Először csak figyelmeztetésként. Aztán, ha nem ért belőle, még egyet. Szinte körbelövik, de egyre közelebb. Borkai Zsolt és Kaleta Gábor még kis halak voltak. De Szájer József, Orbán Viktor európai uniós bennfentese, akihez Handó Tünde, Szájer távházastársa, aki ma alkotmánybíró, s előtte 2012-től csaknem nyolc éven át volt az Országos Bírósági Hivatal elnöke, s akit 2018-ban és 2019-ben a magyar közélet harmadik legbefolyásosabb női szereplőjének választott a Forbes, nagyvadak. Mármint magyarországi mércével.

Akár a sors rendezte így, akár valahol, valakik célzatosan, épp aközben döntöttek a brüsszeli razziáról, amely Szájer kompromittálásához vezetett, miközben Orbán összeomlasztani készül az Európai Uniót, nehéz nem feltételezni, hogy a kormányfő arra gondol most:

az EU-adminisztrációnak a nemzetközi tőke bizalmából pozícióba került vezetőit, továbbá Merkelt, a német kancellárt, Sorost, az amerikai-magyar pénzmágnást a világ minden részében lejárató, végtelen orbáni dacolása miatt akár a magyar kormányfő mások páncélszekrényében lévő dossziéja is előkerülhet.

Márpedig abban lehet egy s más arról, ami ellentétes az általa hangoztatott elvekkel, a jelszavaival, sőt a magyar társadalomra kényszerített jogszabályokkal. Amint az említett orbánisták esete mutatja. Igaz, a hasonlók miatt eddig nem nagyon fájt a miniszterelnök feje. A hatalommal járó közjátéknak tekinthette csupán. A médiumainak papagájhada pedig mindig megoldotta, hogy a hívek fejében helyreálljon a rend. Elmagyarázták nekik, miért is helyes az, ami helytelen.

Attól tartok, Orbán Viktort mist is csupán az nyugtalaníthatja igazán, hogy azon a területen is felsülni látszik, amiről azt hirdette: ez az ő terepe. Úgy beszélt a politikáról, mint szakmájáról. Ez persze marhaság. A közösség egyes csoportjainak összehangolásához, a lehetőségek közötti választáshoz, a döntésnek megfelelő érdekek képviseletéhez valóban kell rátermettség. De az előkészítés – a helyzetfeltárás, az alternatívák megfogalmazása, a következmények számításba vétele – számos tényleges szakma művelőjének feladata. Rég rossz, amint az a mostani járvánnyal kapcsolatos hektikus kormányzati intézkedésekből látszik, ha politikusok mondják meg a tutit a felkészült és körültekintő szakértők helyett. Ő azonban aligha lát ebben kifogásolni valót. Személyes nagy baja, hogy

machiavellista politikusként megbukni látszik.

Talán kezdi felfogni: nem számolt azzal, hogy mások is tudhatnak csatlósainak titkairól, s ezek felhasználhatók ellene. Azt gondolta, hogy amit neki jelentenek egyesekről, azzal csak ő revolverezhet. Nem vette figyelembe, hogy ha felelős posztokra zsarolható személyeket emel, akkor ő maga lesz az, aki akár a magyar állam érdekeinek veszélyeztetésével vádolható.

Kettős csapásként élheti meg a történteket. Egyrészt cselszövésekre építő politikusként nyomaszthatja a kudarc. Másrészt érzékelnie kell, hogy hívei előtt kikezdhetővé vált, mert saját hatalmi törekvései miatt eltűrte, hogy egyes bizalmasainak életformája, megnyilatkozása szöges ellentétben álljon azzal, amit a társadalom egészétől megkövetel. Például Deutsch Tamásnak az Európai Parlament néppárti frakciójából való kizárását indítványozó aláírásgyűjtés kezdődött, mert a Fidesz képviselője a Gestapo és az ÁVO gyakorlatát emlegette Manfred Weber frakcióvezetőnek azzal a megjegyzésével kapcsolatban, miszerint Orbán Viktornak nem kell tartania az uniós támogatások kifizetéséhez feltételként szabott jogállamisági követelményektől, ha Magyarországon függetlenek a bíróságok és szabad a média.

Ám ebben a helyzetben újabb rossz döntések következtek. A hétvége történéseivel összefüggésben, melyek között az általa felkent Demeter Szilárd világbotrányt kavart ügye is szerepelt, környezete mellébeszélt, sőt hazudozásba kezdett. Orbán pedig ahelyett, hogy végre őszintén beszélt volna érzelmeiről, hibáiról, tévedéseiről a nyilvánosság előtt, december 1-jén, kedden hajnalban beült egy varsói katolikus templomba. Ennek az adott jelentőséget, hogy előző este, a lengyel fővárosban alighanem üzenetet kapott: vissza kell fognia magát az Európai Unió ellenes játszmában. Volt hát oka elég, hogy beüljön a misére lelki támaszt keresve, mert megnyugvásra vágyott a lelke, s magába mélyülő számvetésre az esze. Csakhogy hamis lett ez a gesztus is.

Nem azért mert úgymond reformátusként katolikus templomban keresett menedéket. Ez helyén való lenne. A tett azonban üressé vált attól, hogy lefényképeztette magát, s a felvételt közzé tétette. Ugyanúgy, mint amikor Jeruzsálemben járva, a kelő Nap felé fordította kalappal fedett fejét, amit ott sem tenne senki a vallásos zsidók kivételével. Akkor is szerepet játszott vélt közönségének. A hatalom görcsös akarásában mára nem maradt egyetlen őszinte pillanata sem. S főleg nem szilárd értékrendje, már ha volt ilyenje valaha is, ami alkalmassá tette volna arra, hogy kormányozzon, sőt vezessen egy népet. Utána csak sebek maradnak a lelkekben. S annál gyógyíthatatlanabbul, minél tovább akarja nyújtani a kormányfői poszt betöltésének magyar csúcsát.#

CÍMKÉP: Orbán Viktor 2020. december1-jén a roráté (hajnali) misén a varsói karmelitáknál – Kettős csapásként élheti meg a történteket (A magyar kormányfő a kép jobb oldalán, az utolsó padban, fotó forrása: Orbán Viktor Facebook-oldala)