911.BEKIÁLTÁS: A gazdák tollasodnak, a falvak vegetálnak

A százezernyi magyar gazda úgymond praktikusan viszonyul az orbáni verbális politikai játékhoz.

raskogyorgyfb-oldal.jpg

Pontosan fogalmazott Raskó György agrárközgazdász a Klubrádió július 23-i, Eurozóna adásában, amikor azt mondta:

„az unióba történt belépés óta a magyar gazdák ezt az időszakot aranykorként könyvelik el”.

Hogy nyomatékosítsam: az interjúalany a „magyar gazdák”-at emelte ki, nem a magyar mezőgazdaságot, még kevésbé az élelmiszergazdaságot. Ezek egészének teljesítménye ugyanis messze elmarad az 1989 előttitől, hogy az azóta leépült falvak ezreit ne is említsem.

Raskó György elmondása szerint „a mezőgazdasági birtokok, vállalkozások modernizációjához az Európai Unió számolatlanul adta a pénzt. A terményszárítók, magtisztítók, élelmiszer-feldolgozó üzemek, a hozzájuk tartozó gépekkel, berendezésekkel szinte kivétel nélkül vissza nem térítendő támogatásból létesültek. Emellett az unió közel 500 milliós piacára vámok nélkül jutnak el a magyar termények, termékek”.

Az utóbbit illetően anno a KGST-beli, a gazdaság erőltetett modernizálását szolgáló barterkereskedelemnek is megvoltak a magyar társadalom számára kamatozó előnyei, de ez már tényleg történelem. A tőkés piac, illetve a szocialista tervgazdaság közötti ellentmondások, s az ehhez kapcsolódó pro és kontra érvek között most csak elvesznénk, úgyhogy hadd folytassam azzal, amivel Raskó György: az EU-hoz csatlakozásunk előtt mindössze évi 3 milliárd euró értékű magyar mezőgazdasági eredetű termék értékesült külföldön, most viszont több mint 10 milliárdnyi, amelynek több mint 85 százaléka uniós tagországba jut.

Hogy a 3 milliárd euró miként vethető össze az euró 1999-es bevezetése, sőt az 1989 előtti számokkal, s hogy folyó áron adta-e meg az adatokat a közgazdász, vagy az inflációt is beleértve, ezzel ne vesződjünk. Egy rögtönzött rádióinterjún, amelynek az a célja, hogy az EU-tagság mellett érveljen, nem érdemes számon kérni az ilyen apróságokat. Mert az a lényeg, hogy ehhez képest érthetetlennek tűnik fel, hogy ha a gazdák számára az elmúlt tizenöt év valóságos aranykor volt az unió jóvoltából, akkor miért nem tiltakoznak Orbán Viktor brüsszelezése ellen.

Felvetette ezt az ellentmondást a műsorvezető, Zentai Péter is. Raskó György azzal magyarázta a több százezernyi magyar gazda magatartását, hogy bár bővülő mértékben jutottak és jutnak a támogatásokhoz, s már csak ezért is uniópártiak, az orbáni – inkább csak verbális – politikai játékhoz úgymond „praktikusan” viszonyulnak. Emellett az agrárközgazdász megemlítette, hogy az Orbán-kormány által kialakított adószabályok miatt – például az őstermelői kedvezmények révén – az eleve

„kivételezett helyzetben lévő gazdatársadalom gyakorlatilag semmiféle adót nem fizet, közterheket nem vállal, s úgy gondolja, hogy ezt a helyzetét csak a jobboldali, populista Orbán-kormány révén őrizheti meg. Egy családi gazdaság összesen 600 ezer forintnyi adót fizet nyolvan millió forintos árbevételig”.

Raskó szerint, ez a világon egyedülálló. Mintha visszatért volna a Petőfi-versben leírt világ, amit tudós ismerősöm, Böröcz József így parafrazált a minap a Facebookon: „Milyen jó, hogy nem adózok. (...) Én magyar neres vagyok!” Mindenesetre így már érthető, miért jár még a dédunoka is városi terepjáróval, miért vásárolnak unokáiknak Budapest legdrágább helyein luxus lakásokat vagy villákat az egykori téesz brigádvezetőkből, vagy téeszelnökökből lett földbirtokosok. Hogy a falvaktól távol élő, az ottaniak iránt felelősséget nem érző, föld-, erdővagyont és halastavat szerzett, rendszerváltozás kori vezetőréteg tagjairól, politikusokról, bankárokról, ügyvédekről, hirtelen fölös pénzhez jutott állami és magán cégek vezetőiről, főhivatalnokokról említést se tegyek.

Ehhez képest az ellenzéki pártok, s a független médiumok csak a kormányzat által központosított médiarendszer hatásában látják a vidéki lakosság választói magatartásának okát. Ehhez képest a kormány ellenzéke csak egy-egy részkérdésen rugózik ahelyett, hogy módszeresen tárná fel és mutatná be a magyar társadalom tényleges érdekviszonyait. A tájékozatlanság, az elemzés fáradságos munkájától való irtózás mellett, tán csak nem azért, mert egy részük szintén a haszonélvezők közé tartozott vagy tartozik?

De visszatérve a magyar gazdák uniós csatlakozás utáni úgymond aranykorához, a kép csak úgy teljes, ha rámutatunk: „Magyarország mezőgazdasága a 80-as évtized középső harmadában 23 ország között a 7. helyen volt, maga mögé utasítva többek között Franciaországot, Ausztriát, az Egyesült Királyságot, Olaszországot. (… ) A látványos, nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő mezőgazdasági sikerek azonban már ekkor magukban hordozták a gyors visszaesés veszélyét.”(Lakner, 929.)

Az 1990-es évek végén a kutatók a várható problémák forrását (1) az élelmiszer-gazdasági termelés műszaki–technológiai fejlődésének egyenetlenségében, (2) a vidéki infrastruktúra elmaradottságában, (3) az agrárolló nyílásában, (4) a termékek egyenetlen minőségében, (5) a logisztikai rendszer fejletlenségében, mindenekelőtt pedig (6)  az állam bábáskodása és az adómentesség miatt a piaci folyamatoktól való elszakítottságában látták. Ám ma azt érzékeljük, hogy a döntőnek tekintett, hatodik tényezőben nemhogy nem történt előremutató változás, de a támogatási és az adózási viszonyok soha nem látott mértékben kényelmesítették el a termelőket.

A gazdálkodók zöme legfeljebb néhány hónapos tényleges munkával, a foglalkoztatottakat minimalizálva, a beszerzési vagy az értékesítési szövetkezéstől irtózva jutott esetenként busás jövedelemhez az elmúlt másfél évtizedben.

Ez is szerepet játszott abban, hogy a mezőgazdasági termelés nagyrészt monokultúrássá vált. A zöldség- és gyümölcsfélék rovására folyamatosan nőtt a könnyen termelhető és gépesíthető gabonafélék, ipari és takarmánynövények aránya. A rendszerváltozás előttihez képest visszaszorult az állattenyésztés, ami a szerves trágya hiányához, a műtrágyák, a vegyszerek túlzott alkalmazásához, a föld kizsigereléséhez vezetett. A munkaerő árának növekedése szintén háttérbe szorította a kézimunkaerő-igényes tevékenységeket, s e tekintetben a feketeleves még hátravan. De száz szónak is egy a vége: a rendszerváltozás utáni kormányzatok szinte mindent a vidéki szavazatszerzésnek rendeltek alá, ezért távlatos ígéreteikkel ellentétben csak a látványos, látszatintézkedésekre figyeltek.

Ebben különösen élen járt az Orbán-kormány, amely 2010-ben még Ángyán Józsefnek a családi kis- és középbirtokokra épülő, komplex vidékfejlesztési programjával kampányolt. (V.ö.: A Falu, 2009. júniusi szám) Hatalomra kerülve azonban mindezt sutba dobta, s nagy elánnal látott az oligarchikus viszonyok kialakításához. Olyan óriásbirtokok létrejöttének kedvezett, amelyek mellett eltörpülnek a hajdani hercegi és grófi, de még a katolikus egyházi egykori földterületek is. A következmény: miközben a nagygazdák megtollasodtak, az oligarchák számolatlanul szórják a pénzt külföldön, miként ezt az arisztokraták tették hajdanán, a tömeges szegénység uralja a falvakat. Az egészségügyi, az oktatási intézmények leépülése, a feudalisztikus felfogás újjáéledése, az új földesurak basáskodó magatartása, illetve a falvak egynéhány birtokos családjának szembetűnő, gyakran hivalkodó életmódja, a nekik való kiszolgáltatottság sokakat a nagyvárosokba, sőt külföldre űz. Mindenesetre így néz ki ez az aranykor másféle nézőpontból. #

CÍMKÉP: Raskó György: „Az eleve kivételezett helyzetben lévő gazdatársadalom gyakorlatilag semmiféle adót nem fizet, közterheket nem vállal” (Fotó forrása a közgazdász FB-oldala)

UTÓIRAT: A műsorvezető ígérete szerint, egy hét múlva, július 30-án, pénteken 13 órakor (ismétlés szombaton 7 órától) a Klubrádióban folytatódik a beszélgetés. Persze, csak az interneten. Hiszen a nemzeti nem együttműködés kormánya immár nem csak a vidéki, de a budapesti éterből is száműzte az adót.