2014. máj 28.

Orbán pórázán tekergünk

írta: Kabai Domokos Lajos
Orbán pórázán tekergünk

Orbán Viktor pálfordulásait tekinti át az írás. A magyar kormányfő személyiségének lényegéből ered, hogy újból és újból hátat fordít korábbi szövetségeseinek. Ám ennek következményeit még a protestáló értelmiségiek és a politikai ellenfelek sem mérték fel teljesen, hogy a választók tudathasadásos tömegeiről már ne is beszéljünk.

OrbanViktorPlakatTiszetelet.jpgNincs hiábavalóbb dolog, mint azt követelni Orbán Viktortól, hogy ezt vagy azt tegye meg. Nem fogja megtenni! Ő csak olyan dolgot tesz meg, amit Orbán Viktor gondolt ki. Mert elviselhetetlennek tart bármit, ami őt a legcsekélyebb mértékben korlátozná.

Rég felhívták erre a figyelmet azok, akik fiatal korától ismerték. Elég, ha a dr. Kende Péter: A Viktor című könyvében fellelhető, az iskoláskorú Orbánt megszállottságig akaratosnak mutató sztorikat idézzük fel. Ugyanebben a kötetben az őt az egyetemen tanító Kéri László visszaemlékezése szerint: „Ez a fiú komolyan el tudott keseredni elsőéves hallgató korában, amikor alkotmányjog órán értesült róla, hogy csak az lehet az Amerikai Egyesült Államok elnöke, aki született amerikai állampolgár, tehát hogy van korlát előtte az életben.”

Ismerjük hát őt. Ennek ellenére sem a politikustársak, sem az Orbánhoz különböző petíciókat intéző szervezetek és értelmiségiek, sem a liberális orbánista pártra, sem a nemzeti orbánista szövetségre szavazók nem vonták le eddig az egyetlen lehetséges következtetést: ez az ember nem tárgyal senkivel, mert mindent erővel akar megoldani. Azt ugyanis nem nevezhetjük tárgyalásnak, amikor kritikátlanul rábólint Kövér László vagy Simicska Lajos egy-egy ötletére vagy lépésére. Ismét csak Kérivel szólván: „Ezek olyan régi, bejáratott barátságok, amelyekben már nincs helye semmiféle mérlegelésnek.”

Lerázta a liberális kötelékeket

Mindezt azért idéztem fel, mert azt tapasztalom: sokan már beletörődtek abba, hogy Orbán országon belüli hatású, leginkább egy szűk kör mohó vagyonszerzését palástoló tetteit, kormányának intézkedéseit hol ilyen, hol olyan elvek jegyében kell és lehet magyarázni, viszont úgy hiszik: a hosszú távú külpolitikai érdekeink képviselete szilárd értékrend alapján történik.

Akik így gondolják, talán nem árt, ha felidézik, hogy Orbán Viktor a hajdan volt állampárt befolyásos személyiségei nélkül aligha indulhatott volna el azon az úton, amelynek első, legfontosabb állomása a jövendő elit nevelését szolgáló Ménesi úti szakkollégium volt. Aztán Soros György finanszírozásával, a külföldi és a befolyásos hazai liberális politikai személyiségek támogatásával került olyan helyzetbe, hogy Oxfordban és az Amerikai Egyesült Államokban betekintést nyerjen a nyugati hatalmi gépezet, benne a titkosszolgálatok működésébe. Nos, először e kötelékeket rázta le magáról, amikor szakított a liberálisokkal. Velük szemben az általa akkor erőtlennek ítélt nemzeti oldal vezetőjének szerepére aspirált, amit az addigi tüntető egyházellenessége után az egyház(ak) kebelére való térésével gondolt hitelesíteni.

A liberális értelmiség fanyalgott az árulás és a farizeusság láttán, de a lényeg a lényeg: a tömegek benyelték a pálfordulást, az egyházak pedig áldásukat adták rá. Orbán Viktor pedig mindezzel elérte, hogy személyek gyakorlatilag nem, vagy alig korlátozták akaratának kivitelezésében. A demokratikus intézményrendszer viszont egyelőre igen. Ráadásul, amikor a hosszú ellenzéki lét után ismét kormányra került, immár az Európai Unió előírásaival is számolnia kellett. A magyar intézményekkel viszonylag könnyű dolga volt, velük – kétharmados parlamenti többséggel a háttérben – gyorsan és minimális ellenállást tapasztalva bánhatott el, de az EU-intézmények falát nem volt ilyen könnyű áttörni.

Nyugati zászlóval Keletre

Végre azt találta ki, hogy új világpolitikai dimenziókba helyezi tevékenységét. Az Index 2010. november 5-ei tudósítása szerint a Magyar Állandó Értekezlet ülésén Orbán Viktor felvázolta, hogy »A nyugati civilizáció vezető ereje szertefoszlik, jön fel a kelet, az ipari forradalom óta nem bolydult fel így a világ rendje. (…) India és Kína, illetve más feltörekvő térségek visszaszerzik azokat a világkereskedelmi pozícióikat, amelyeket a 19. század előtt is betöltöttek. A technológiai ismeretek nyugati koncentrációja eltolta az arányokat, és a nyugati civilizáció hatalmas előnyre tett szert. A globalizáció azonban megnyitotta e tudást a világ bbi sze előtt is, és ezzel a nyugat elveszti vezető erejét. „Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban” – mondta a miniszterelnök.«

Ha végignézzük az ehhez a gondolathoz kapcsolódó, már akkor is erőtlennek látszó elképzeléseket, csak azt konstatálhatjuk, hogy alig hoztak valamit a konyhára a famulusának, Szíjártó Péternek médialátványosságként tálalt keleti utazásai, továbbá a meg-megújuló bejelentések arról, hogy Magyarország a visegrádiak vezető erejévé, a közép-európai gazdaság motorjává válik. Az ország gazdasági tekintetben ott maradt, ahol volt: jelentékeny és önálló termelő alapok és átütő innovativitás hiányában főként a német gazdaságtól függ teljesítménye. Így aztán a nagy dérrel-dúrral tálalt keleti nyitásnak jóformán egyetlen hozadéka lett – ha lett –, az, hogy Orbán a szokatlan kijelentéseivel olykor bekerülhetett a nyugat médiába, s fejtörést okozott a manővereit értetlenül szemlélő egyes nyugati politikusoknak, köztük is elsősorban Angela Merkelnek, Orbán és Magyarország elvben természetes szövetségesének.

Konfliktusban Merkellel és az Eu-val

Az orbánista Fidesz második hatalomra kerülésekor ismeretségi köröm egy részében, továbbá szinte az egész magyar médiában sokáig csendes örömmel nyugtázták, hogy Orbán Viktornak az európai értékeket egyre inkább magáévá tévő Magyarországa és Angela Merkel modern Németországa egymásnak veti a hátát. A két ország kiterjedt, a rendszerváltozás óta a balliberális kormányok által is kiemelten kezelt gazdasági kapcsolatai mellett Orbán Viktor lehetséges különleges helyzetét az alapozta meg, hogy a német és magyar kormányzó erők ugyanazon pártcsaládhoz tartoztak és tartoznak az Európai Parlamentben. A Fidesz-szavazók tömegei – köztük sokan hajdani német felmenőikre is gondolva – különösen hittek abban, hogy a Nyugat-Európa legjelentősebb gazdasági hatalmával és a legbefolyásosabb politikai személyiségével szövetkező magyar kormányzó párt és vezetője szilárd patrónust talált Németországban.

Személyes beszélgetések sora jelezte azonban, hogy ugyanezek az emberek igencsak zavarba jöttek – még ha nem is adtak ennek nagy hangot –, amikor 2013. május 17-én Orbán Viktor először szólt vissza nyilvánosan Angela Merkelnek. A magyar kormányfő az 1944-es náci megszállásra utalva azt találta mondani, hogy a németek úgymond már küldtek lovasságot Magyarországra, tankok formájában, amiből többé nem kérünk. Gyaníthatóan miniszterelnökünk ezzel reagált a német kormányzati személyiségek többszöri, a nagyközönség előtt igen visszafogott figyelmeztetésére, miszerint a magyar kormány és a parlament rendre olyan törvényeket hoz, amelyek ellentétesek az európai értékrenddel, ellentétesek a Magyarország által az Európai Unióba való belépéskor vállalt kötelezettségekkel.

Az oroszok után jöhetnek a britek

Orbán Viktor azonban a visszabeszéléssel a maga részéről még nem zárta le az ügyet. Magával cipelve a gyerekkorból hozott személyiségjegyeket, nem tűrvén semmilyen korlátot, úgy döntött, hogy oldania kell az őt kordában tartó Eu-val összekötő kapcsokat, illetve le kell ráznia magáról a gyámkodó Merkelt. A szelíd intések is felfokozott dacot válthattak ki belőle: „Neki ne parancsoljon senki!” S hogy nyomatékot adjon akaratának, hirtelen Oroszország felé fordult. Megmutatta, hogy vele nem lehet kukoricázni; az Európai Unión kívül is van élet…

Azt viszont aligha mérte föl, hogy Moszkva az uniónál is keményebb dió, mert ott a birodalomépítésben még járatos emberekkel és módszerekkel találta szemben magát. A Kreml urainak közvetlen gyakorlatuk van abban, hogyan kell kontrollálni a távolabbi térségek helytartóit, kormányzóit. Ott alighanem egyszerű hatalmi reflex, hogy mindig több vasat kell tartani a tűzben. Így történhetett, hogy miközben Orbán azt hihette, hogy uniós lobbi-szolgálatai, bomlasztó kiszólásai ellenében Putyin csapata már a tenyeréből eszik, az oroszok egy másik vonalat is kiépítettek. Nehéz lenne cáfolni, hogy nem a Jobbikkal gondolták sakkban tartani a magyar miniszterelnököt.

Ahogy én látom, Orbánék elsősorban nem a Jobbiknak a választásokon való gyöngítése miatt robbanthatták ki a Kovács Béla-féle kémbotrányt. Ez csupán járulékos nyereség volt. Mindenekelőtt az lehetett a cél, hogy Putyinnak üzenjenek. Mert Orbán Viktor alighanem döbbenten tapasztalta, hogy miközben ide-oda forgolódott, csapdába került. Azt remélte, hogy a nyugatiak ellenében játszhatja ki az orosz kártyát, csakhogy közben az oroszok a nyugaton szokatlan keménységgel és következetességgel, hidegebb hatalmi számításon alapuló profizmussal kontrollálták őt magát is. Úgy, ahogyan erre Angela Merkel, vagy az EU intézményei – kulturális okokból – már és még nem képesek.

Ezzel együtt, az utóbbi napokban feltűnően sokasodnak Orbán címére érkező bírálatok az európai politikai világ szinte minden részéből. Az állam és kormányfők eddig sem tülekedtek azért, hogy fogadják őt, most viszont egyenesen az a benyomása az embernek, hovatovább politikai persona non grata lesz belőle. Ideig-óráig talán még használják majd azt a tizenkét szavazatot, amit a Fidesz árul a 751 fős Európai Parlamentben. A vége azonban valószínűleg az lesz, hogy lényegében ejtik ezt az összességében jelentéktelen, ám kiszámíthatatlanul kakaskodó magyar társaságot, amelynek vezére most éppen az USA érdekeit is szem előtt tartó briteket látszik erősíteni azt követően, hogy az Oroszországgal jó kapcsolatokra törekvő eddigi német szövetségesével újabb - talán átmeneti - konfliktusba keveredett az Európai Bizottság elnöki székéért folyó küzdelemhez kapcsolódva.

Mindenki Orbán pávatáncát járja

Józan számítás szerint ennek a szüntelen pávatáncnak Orbán Viktor, s vele az ő pórázán tekergő Magyarország elszigetelődése lesz a következménye. Ezt azonban még a miniszterelnökhöz hiábavaló kérelmekkel és esdeklésekkel forduló értelmiségiek, a médiaeseményekkel protestálók és az orbánista állampárt politikai ellenfelei sem tudatosították magukban. Ha ugyanis tudatosították volna, nem írnának a miniszterelnöknek könyörgő dekrétumokat, nem rágnák sajtótájékoztatókon, beszélgető show-műsorokban és parlamenti felszólalásokban az Orbánék által nekik dobott gumicsontokat.

Így viszont Orbán ellenfelei is a pávatánc zenéjére táncoltak és táncolnak. Ahelyett, hogy független bírálatokat, cselekvési programokat izzadnának ki a kibékíthetetlennek látszó ellentétekkel szabdalt társadalmi viszonyainkról, a külföldnek kiszolgáltatott gazdaságunkról, a feudális jegyeket őrző közéleti állapotainkról, a minden ízében recsegő oktatási, egészségügyi stb. intézményrendszerünkről. Az eddigi pótcselekvés helyett ez alapozhatná meg, hogy ismét tisztes életkörülményeket lehessen teremteni az itthon boldogulni akaró sokaságnak, amivel a hőn vágyott nemzetközi tiszteletet is újólag meg lehetne alapozni Magyarország számára.

Fordítva ugyanis nem megy – bármit is írjanak erről a választási röpiratokra, bármit is követeljen az az akaratos ember, akit ismét miniszterelnöki székbe juttatott, s a jövőben talán még magasabb polcra juttat az egyre rosszabb oktatással, a pártállami és a léhaságot felmagasztaló szórakoztató médiával, a papok többségének agitálásával elbódított, az agysejtjeinek egyre növekvő részétől pálinkával megfosztott, a pávatáncban maga is vezetőinek, értelmiségének kénye-kedvére hajlongó magyar választó.

A magyar választó, akinek magának tulajdonképpen csak azt kellene mérlegelnie: szeretné-e, ha olyan barátja lenne, aki az ő rosszakaróival, sőt haragosaival cserélgetné a bizalmasait? Ha a választók tömegeinek válasza nemleges e kérdésre, amint az feltételezhető, szinte talány, hogy miért gondolják a magyar lakosság Orbán-hivő tömegei, hogy ez a magatartás nyerő lehet a nemzetközi politikacsinálók személyes kapcsolataiban? Bizony mondom, ez a nagyon magyar történet az elejétől a végéig maga a tudathasadás...

#

Szólj hozzá

brit egyház liberális orbánista keleti szél Jobbik Fidesz Orbán Viktor USA Európai Unió Kövér László Németország Oroszország Kovács Béla Moszkva Soros György pávatánc Merkel Simicska Lajos Putyin Kreml Kéri László Kende Péter