Meghalt Andy Vajna, amerikai-magyar üzletember, a magyarországi vadkapitalizmus emblematikus alakja. Nagyon is helyén való, ha a családtagok, a barátok csak a szépre emlékeznek vele kapcsolatban. Miként is lehetne másként? És magam szintén részvétemet küldöm nekik, ha már úgy adódott, hogy a nevét a számítógép klaviatúráján lebetűztem. Bár ha eléjük kerülne ez a szöveg, ezt vélhetően kikérnék maguknak. De akárhogy is van, ha egyszer közüggyé teszik a halálát, mint most Andy Vajnával történik, akkor nem lehet nem szólni arról, hogy kit állítanak elénk követésre méltónak.

Ám legyen! Ünnepelje őt a filmvilág, a szórakoztató mozik megannyi sztárja és nézője a tengeren túl és idehaza! Búcsúzzon tőle a miniszterelnök is a Facebook oldalán, egy nagyon erős hatású, kettejüket ábrázoló fekete-fehér fotóval, amit talán az asztalon hagyott női neszeszer tulajdonosa készített róluk! És közölje a mellé írott kurta-furcsa szöveget a Mandiner.hu két diszkrét HIRDETÉS jelzéssel közrefogva: „Orbán Viktor Faceboook Hasta la vista, Andy! A legnagyobb magyar filmproducertől búcsúzunk. Hasta la vista, Andy! Köszönök mindent, Barátom!”

Én mégis a Tilos rádiós, Magyar Narancsos, Matávos, Telekomos, Origós Simó György pártján állok ebben a dologban. Többek között ezt írta a The Museum of Capitalism oldalon a sikeres vállalkozóról, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot, talán az itteni, akkori és korábbi retteneteket is magában hordozva: Los Angelesben „naponta álmodta újra az amerikai álmot. Abban a korban nőtt nagyra Hollywoodban, amikor azt még joggal hívták álomgyárnak, és ami a saját filmjeit illeti, sohasem tudott túllépni ezen. (…) Egy gyakorlatias, ügyes, kockázatvállaló és vagány vállalkozó története az övé, a több ezer főt foglalkoztató parókaüzlettől az ázsiai filmforgalmazó cégen át Hollywood első vonaláig, és aztán tovább, az Óperencián túli újraszületett Magyarországig”.

A bajok itt kezdődtek. Mert Simó szavaival: „Láttuk, ahogy rettenetesen értett ahhoz, amit csinált, de nem akartuk, hogy a gyerekeink ilyen ember legyenek. Láttuk, hogy előrelépést és prosperitást hoz a magyar filmiparba, de közben a szeme sem rebbent, amikor egyszer csak már nem a piacról ömlött hozzá a bevétel, hanem a közpénzpatakból”.

Hogy mindenki gyűlölné ezért Magyarországon, amint a szerző írja? Én biztosan nem. Inkább szánom őt. Azért, mert a nagy vagyont tovább halmozni akaró ámokfutásában játékszerévé vált a politikának. S még inkább szánom őt a halálának körülményeiért. Azért a pillanatért, amikor az éj rettenetes magányában rádöbbent: senki nem siethet segítségére. Ezért csupán tárgyilagosan szögezem le: lehet, hogy épített egy jól működő rendszert a filmszakmában, ami azonban Simó szerint is „nélküle fenntarthatatlan lesz”. De a magyar filmművészet előtte szintén létezett! Nem is akármilyen! Ami pedig a kaszinó-, meg a média-biznisz körül történt vele és általa, ki tudja, kinek-minek az érdekében, az maga a nepotizmus, ami az elmúlt kilenc évben nem elhanyagolható mértékben hozzájárult az addig sem makulátlan ország további elaljasításához, annak ellenségeskedő részekre szakításához, a közbizalom megingásához.

Nem gondolom, hogy tömegek gyűlölnék őt, amint azt a miniszterelnök internetes oldalán oly sokan feltételezik a nemzetiek, illetve másutt a magukat zsidóságukban megtámadottnak érzők az elhunyt visszafogott bírálata okán. Annak ellenére sem érzékelek engesztelhetetlen dühöt vele kapcsolatban, hogy Vajna részese volt a rendszernek, amely bizonyítottan az emberek közötti viszály magvának elhintésével, az ellenségeskedés felszításával építette ki és szilárdította meg a hatalmát. Épp ezért, ha valaki emiatt nemet mond a nemzeti NEM együttműködés Orbán-rendszerére, legalább az fogja fel, hogy ez a rezsim épp az ilyen, tehetséggel is megáldott szerencselovagoktól vált olyanná, ami miatt a fiatalok egyre nagyobb tömege menekül el az országból. Mint annak idején Andy Vajna tette...

Legyen hát elég ennyi: ha megengedtetik neki a kegyelem, ám nyugodjék, békében! De példaképünk, könyörgöm, ne legyen! Őrizzük már meg a józan eszünket! És ezt, sajnos, itt és most kell elmondani, ha már így esett! Amint el kell mondani minden hasonló esetben a jövőben is! Szerintem, ez a közérdek, nem pedig az álszenteskedés, amire oly hajlamosak sokan, feledve és feladva azonnal az elveket, amiket amúgy minden erkölcsi parancs megkövetelne.  #