Oroszország nem alkuszik

A putyini állammodell ideológiájának megragadásán, leírásán munkálkodik több orosz értelmiségi.

putyin-szurkovfotorianovosztialekszejnyikolszkij.jpg

Az oroszországi értelmiségiek közül sokan felvetik, hogy a nagy társadalmi-gazdasági programok mellett eszmei célt is ki kell tűzni a soknemzetiségű, sokvallású oroszországi társadalom elé. Mert a Szovjetuniót összetartó kollektivista nézetekből, az ország 1917 utáni grandiózus fejlesztéséből eredő energiák elenyésztek. A Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelemből, a „Mi vagyunk a gyarmati sorból felszabadult népek támasza, a szocialista közösség vezető ereje” gondolatokból, az atombomba létrehozásából, az űr meghódításából fakadt lelki tartalékok lassan elapadnak. Még akkor is így van ez, ha a győzelem napi, a nagyszülők fényképei alatti sok milliós tömeget megmozgató felvonulásokkal egy ideje sikerül lassítani az apadás ütemét. A helyzet azonban mégiscsak az, amint azt nemrégiben leírtam, hogy

„főleg a nagyvárosiak és a fiatalabb generációk tagjai mind elégedetlenebbek amiatt, mert gyakran ütköznek a rendszer korlátaiba. Egyáltalán, elegük van a mindig, mindenütt jelenlévő Putyin látványából”.

Kaptam is a fejemre ezekért a mondatokért Magyarországon élő oroszoktól. De akkor is tény, hogy sokak szerint nem elég dinamikus a fejlődés, egyelőre alig látszanak a jelei annak, hogy áttörést érnének el a gazdasági szerkezetváltásban; az orosz export nagy részét ma is az energiahordozók, a nyersanyagok, a gabona teszik ki. A példastatuálások ellenére hatalmas a korrupció. Miközben az oligarchák és az aranyifjak ép ésszel felfoghatatlan pompában, kihívóan élnek, illetve gyakran viselkednek úgy, mintha rájuk nem vonatkoznának a törvények, még mindig nagy tömegeknek vannak létfenntartási gondjaik, a középosztálybeliek is kiszolgáltatottak a basáskodó bürokratáknak. Ezek miatt a 18–24 év közöttiek 41 százaléka szívesen kivándorolna, amint az kiderül a nyugati érdekeltségű Jurij Levada Független Elemzőközpont nemrégiben nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatásából.

Az említett magyarországi oroszok a „Tudjuk, kik állnak a Levada mögött!”, a magyar fülnek is ismerős mondattal reagáltak a vitában erre az adatra és más, például a hatalmas tömegeket vonzó, a rendszert bíráló punk-zenekarokkal operáló érveimre. De ettől még tény, hogy az oroszországi értelmiségnek az államfő iránt elkötelezett tagjai is lázasan vitatják a helyzetet, és keresik az apátia, vagy ha úgy tetszik, a fiatalok egyrészt lázadásának, másrészt közönyének ellenszerét. Leginkább azt vetik fel, hogy a mai orosz társadalomnak nincs olyan vezérlő eszméje, a valláson is túlmutató értékrendje, ami mozgósítaná a többséget, lelkesítő célt tűzne az ifjabb generációk elé.

Új ideológiát kell teremteni!

– hangzik a kívánság, s történnek is erre kísérletek. A társadalomtudományok egyik nemzetközileg ismert alakja, Alexander Dugin például az úgynevezett negyedik politikai eszme létrehozásán munkálkodik, nem egyszer a nyugatos orosz értelmiség ellenérzéseitől kísérve. Olyannyira, hogy állását is elveszítette a moszkvai Lomonoszov Egyetemen. Pályája ettől eltekintve is igencsak kanyargós. A liberalizmus, a kommunizmus, a fasizmus eszméiből próbálja kinyerni azokat a pozitív alkotórészeket, amelyek eggyé gyúrva, reményei szerint, a jövő Oroszországának ideológiáját alapozhatják meg. Egyik legfontosabb műve immár magyarul is hozzáférhető, ezért ennél részletesebb ismertetését mellőzöm ezen a helyen. Egy ehhez hasonló, másik próbálkozás részeként épp az elmúlt héten látott napvilágot az államfői tanácsadó, Vlagyiszláv Szurkov cikke, amelynek címe: „Putyin hosszan tartó állama”.

Oroszországban azonnal nagy viták kereszttüzébe került a dolgozat. Fontosságát jelzi, hogy a magyarországi Index szerkesztősége rögvest helyet adott egy ezzel kapcsolatos, Szurkovot és koncepcióját liberális oldalról támadó értékelésnek. Szokásomhoz híven tartózkodom a szöveg minősítésétől. Ismertetésére helyezem a hangsúlyt. Abból a meggondolásból, hogy az olvasót nem eligazítani akarom, miként vélekedjék. Csupán röviden tájékoztatni szeretném egy fontos jelenségről, ezen keresztül is bemutatva az orosz viszonyokat. Teszem ezt annak az általam általában vallott felfogásnak a jegyében, hogy sajátos geopolitikai helyzetünkben akkor járunk el helyesen, ha minél jobban megismerjük az orosz világ belső viszonyait.

Vlagyiszláv Szurkov azzal indít: „Csak látszat, hogy van választásunk”.

Szerinte a választás illúziója a nyugati életmódot, általában a nyugati demokráciát megkoronázó trükk, ami végighúzódik a történelmen Kleiszthenésztől, az athéni demokrácia megteremtőjétől a 19. század közepének amerikai szemfényvesztőjéig, Phineas Taylor Barnumig. Oroszországban viszont úgymond „megnyíltak a szabad, nem importált agyrémeken alapuló, hanem a történelmi folyamatok logikájából következő, a lehetőségek művészetének teret nyitó államépítés útjai”. Késve ugyan, de keményen megállíttatott Oroszország hanyatlása; az ország visszatért saját természetes és egyedül lehetséges állapotához.

Nyilvánvaló az utalás a Szovjetunió szétesése utáni káosz és a külföldi, elsősorban amerikai befolyás évtizedére, s az új lapot nyitó Vlagyimir Putyin szerepére. A szerző ezt olyannyira meghatározónak tartja, hogy azt állítja: „olyan új típusú állam jött létre, amilyenre még nem volt példa”. Életképessége nyilvánvaló. Azok a stressz-tesztek, amelyeken átment és átmegy, azt mutatják, hogy „az orosz nemzet túlélésének és felemelkedésének az egész előttünk álló századot meghatározó, hatékony eszköze jött létre ezzel a szervesen kialakult, új politikai berendezkedési modellel”. Szurkov az orosz történelem negyedik állammodelljeként tekint a Putyin nevével fémjelzettre a III. Iván (15–17. sz.), a Nagy Péter (18–19. sz.), a Lenin által (20. sz.) alapított után.

„Putyin nagy politikai gépezete egyelőre a fordulatszám növelésénél tart a hosszú, nehéz és érdekes munka előtt. A teljes kapacitásra kapcsolás még előttünk van, de sok év múltán is Putyin államaként funkcionál majd, amiként De Gaulle ötödik köztársaságának nevezik a mai Franciaországot, Atatürkinek Törökországot, s ahogy az alapító atyákra vezetik vissza az Egyesült Államok viszonyait” – fejti ki Szurkov. Aztán hozzáteszi: még az sem biztos, hogy maga Putyin putyinista lenne abban a jövőben, amikor róla nevezik el magát az eszmerendszert, ahogyan nem biztos, hogy Marx maga egyetértene saját marxista mivoltával, ha megtudná, hogy mit is értenek ma ez alatt.

Putyin állama szuverénnek és a nemzeti érdekek megtestesítőjének tekinti magát – érzékelteti a szerző. Emlékeztet arra, hogy bár a globalizáció hívei lekicsinylően a 19. századba való visszafordulásként beszéltek erről, most ők is kénytelenek szembesülni az internet árnyoldalaival, a Brexittel, az Amerika ismét naggyá lesz szellemiségével, Európában a migrációs nyomás miatt a nacionalizmus éledésével.

Szurkov utal arra, hogy a nyugati társadalmak olyan, úgynevezett mélységi államokra épülnek, amelyekben a választások látszólag demokratikus mechanizmusa alatt a külvilág elől rejtőzködő, könyörtelen szervezetek antidemokratikus erőszakstruktúrákra épülő hálózata gyakorolja a valóságos hatalmat. Anélkül, hogy itt részletezném ennek a cikkben felsorolt, nyugati hatásait, azt emelem ki, hogy Szurkov az orosz társadalmi viszonyokat állítja  mindezzel szemben. „1917 néhány hónapja, illetve az 1990-es esztendők pár évétől eltekintve Oroszországot soha nem kupecek irányították” – szögezi le. „Senkinek nem volt megengedve, hogy illúziókkal leplezze az igazságot, másodrendűvé fokozva le bármely állam immanens sajátosságát, vagyis azt, hogy a védelem és a támadás érdekében való felvértezés a legfőbb feladata”.

Ennek pedig szerinte az a magyarázata, hogy „Oroszországban nem létezik a mélységi állam, viszont létezik úgymond a mélyrétegek népe”, amely a felszíni jelenségek alatt éli az elithez és az elit által kezdeményezett akciókhoz, rendezvényekhez képest egészen eltérő életét. Ennek a népnek mindig megvan a magához való esze, ami kifürkészhetetlen a közvélemény-kutatók, az agitátorok számára. A szerző ecseteli a jelenség történeti vonatkozásait, sajátos kifejezéskészletét, majd kijelenti:

„A maga gigantikus, szupertömegű mélységi nép leküzdhetetlen erejű kulturális gravitációt alkot, ami egyesíti a nemzetet, és a szülőföldhöz vonzza-kényszeríti az elitet, amely időről időre arra törekszik, hogy a kozmopolitizmusban lebegjen”.

A magyar olvasó akkor érti meg ezt a gondolatot, ha felidézi Tolsztoj Háború és békéjének Platonját, a Puskin, Lermontov, Turgenyev, Csehov és a mások írásaiban fellelhető, az urakkal egy fedél alatt élő népi alakok, a földesúrral, a bárinnal a faluközösség nevében csaknem egyenrangúan tárgyaló sztarecek, idős, bölcs vezetők, a vének sorát. S akkor még nem szóltam az orosz szerzők operáiban mindenütt jelenlévő parasztokról, dajkákról, sőt az uralkodók által rettegett szent bolondokról, a jurogyivijokról. Hogy Raszputyint már ne is említsem! A példákat csupán én hoztam ide a jobb megértés érdekében. Mindenesetre Szurkov előtt ilyesfajta tradíciók lebeghettek, amikor azt körvonalazta, mit is értsünk Putyin állama alatt, amelynek a tanácsadó álláspontja szerint egyedi és meghatározó vívmánya „a nép meghallásának és megértésének, teljes egészében és mélységében való átlátásának, továbbá az ennek megfelelő cselekvésnek a képessége”.

A cikk ezt követően tovább ecseteli a mai államfő és a nép mélyrétegei közötti közvetlen kapcsolat sajátosságait, azokat a nézeteket, amelyek, főleg kívülről, és gúnyosan mosolyogva, valamiféle „jó cárban való hitként” jelenítik ezt a viszonyt, de nem utasítja vissza őket. Azért nem, mert hisz a jó kormányzásra épülő, a felsőbbség és a nép egymás iránti bizalmán alapuló állam lehetőségében, aminek éppen ebben van az ereje. Még akkor is, ha úgymond ez „gyökeresen ellentmond a nyugati modellnek, amely a bizalmatlanságra, a kritikára helyezi a hangsúlyt”. Mindenesetre Szurkov figyelmeztet:

az új orosz állam a maga módján fog fellépni, elnyeri és megtartja a geopolitikai küzdelem legfelsőbb ligájában kivívott érmes helyet. Előbb vagy utóbb, de meg kell békülni ezzel azoknak, akik ma azt követelik, hogy Oroszország változtassa meg magatartását. Minthogy az csak látszat, hogy lenne választásuk” – tér vissza Vaszilij Szurkov a dolgozatának elején felvetett gondolatra.

Kérdés persze, mennyiben tekinthető életképes politikai programnak ez a narodnyikságban, az orosz népiességben fogant koncepció. (Ugyanez, a 20. századi Magyarországon a jobb- és baloldaliság közötti, harmadik utas, Szabó Dezső, Németh László, Kovács Imre, Püski Sándor, Karácsony Sándor, Bibó István, Kodolányi János, Sinka István, Veres Péter, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Darvas József, Féja Géza és mások nevével fémjelzett mozgalomban öltött testet.) De akár vitatja valaki, akár egyetért vele, nyilvánvaló, hogy erős szöveggel állunk szemben.

Aki pedig csupán naivitásnak minősítené mindezt, gondolja végig, hogy a világ melyik államfője állhatna elő azzal a mondattal, amit vagy két éve az orosz állami tévében magától Putyintól naponta bejátszanak: „Minek nekünk olyan világ, amelyben nincs Oroszország?” Nem akarom alábecsülni véreimet, de azt hiszem, ha magyarországi vezető szájából hangzana el valami hasonló, azon először is felháborodna az lakosság apraja és nagyja. Másodszor pedig világgá szaladna, aki csak tudna. Minimum elkezdene azon dolgozni, hogy katonai szolgálatra alkalmatlanná nyilváníttassa férfi családtagjait, amint ez az I. és a II. világháborúban is megtörtént. Hogy az 1848-as toborzások siralmas tapasztalatairól már említést se tegyek. Ezekről ugyebár korabeli magánlevelek is tudósítanak, de az ismert dalban is megőrződött a honfiúi feladattól ódzkodó magatartás: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni...” Ha elfogyott, akkor mire vártak még?

Nos, ilyen és ezekhez hasonló meggondolásokból indulhatunk ki, amikor mérlegeljük, milyen motivációk alapján kellene megértenünk az orosz politikusok, egyáltalán az oroszok, mint olyanok indítékait! Legfőképpen pedig felelősségteljesen számolni mindezzel az oly gyakori handabandázás, magyarázkodás, másokra mutogatás, történelemhamisítás helyett! Méghozzá nem Moszkva miatt, hanem saját jól felfogott érdekünkben...#

CÍMKÉP: Vaszilij Szurkov és Vlagyimir Putyin egy 2018-as konferencián (Fotó: RIA Novosti, Alekszej Nyikolszkij)

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!