A főpolgármester sem tudja kikerülni, hogy kétes hírű emberekkel találkozzék, kezet fogjon és tárgyaljon velük.

„Ahogy ígértem, nem az üléspontom határozza meg az álláspontomat: főpolgármesterként is tüntetek ellene, ha egy elnyomó diktátor érkezik Budapestre. Nem véletlen, hogy pár nappal a megválasztásom után kikerült a kurd zászló a dolgozószobám ablakába, mert kötelességemnek éreztem, hogy békepárti polgármesterként kiálljak a kurdok mellett” – jelent meg Karácsony Gergely, Budapest újdonsült főpolgármesterének Facebook-oldalán, november 7-én, este 17 óra 08 perckor. Nem előbb, nem bizony, hanem akkor, amikor már tudható volt, hogy a várost a kívülálló számára tényleg érthetetlenül megbénították az úgynevezett biztonsági intézkedésekkel, s mikor az e miatti közfelháborodás a tetőfokára hágott. A botrányt mindjárt a kabinet ellen fordította a szerző:

„Szomorú, hogy ezt a magyar kormány nem érzi így, sőt még meg is bénítja a fél várost egy napra Erdoğan látogatása miatt” – olvashatók a néhány nappal ezelőtti főpolgármesteri magatartásnak ellentmondó sorok. Korábban ugyanis a gesztusok embereként jelenítették meg előttünk Karácsonyt, nem pedig olyanként, aki szerint

Várjuk ki a végét! – mondom erre én. Mindenesetre intő jel legyen Karácsony számára, hogy az általa köztársaságpártinak nevezett, őt is hatalomra juttatott önkormányzati választási koalíció Kispesten újjáválasztott MSZP-s polgármestere nem tért ki (nem térhetett ki?) az elől, hogy kerületének egyik óvodájában fogadja Emine Erdoğan asszonyt, Recep Tayyip Erdoğan feleségét. A first lady 10 millió forintnyi összeget hozott a XIX. kerületbe, amelynek testvérvárosi kapcsolata van Isztambul-Pendikkel. Ennek keretében kulturális és diákcsere programok zajlanak, amit a gyerekintézmény eszközfejlesztéséhez, további felújításához nyújtott, lássuk be, igen szerény pénzadománnyal köszönt meg Emine Erdoğan. Talán ezért sem kísérte el őt Lévai Anikó, a magyar miniszterelnök felesége, ami ezzel együtt is fölöttébb ellentmond a diplomáciai protokollnak, mi több, sértésszámba megy... 

Rombolt, most meg mossa kezét a Nyugat

Tudom persze, hogy a feleség nem azonos a férjével. Ugyanakkor mégiscsak ugyanannak a diplomáciai akciónak a része volt a gesztus, amit utólag (!) Karácsony Gergely oly hevesen és erős szavakkal bírált. Ehhez képest később sem nyilatkozott arról, mit tett volna a kispesti polgármester helyében. És saját szemszögéből alighanem helyesen, mert a helyzet mindig bonyolultabb, mint a tömegeknek szánt üzenetekben. Az Amnesty International törökországi igazgatója például érzékelhetően kettéválasztotta értékelését a Klubrádiónak adott, a hétvégén adásba került nyilatkozatában.

Egyrészt elítélte a Recep Tayyip Erdoğan nevével fémjelzett hatalom önkényét, közte a független igazságszolgáltatás felszámolását, a civil szervezetek üldözését, az ellenzéki sajtó elnémítását. Mindenekelőtt azonban az általa is puccskísérletnek (!) nevezett eseményeket követően az Egyesült Államokban élő, mérsékelt iszlamista vallási vezető után gülenistaként megbélyegzett tízezrek több hullámban zajlott letartóztatását. (Erről itt egy korábbi összefoglaló.) Másrészt hangsúlyozta, hogy a szíriai háború pusztításai elől menekültek ellátásának gondjával Libanont és Törökországot lényegében magára hagyta a Nyugat. Ő 3,6 millió menekültről szólt, akik az USA és szövetségesei által szándékosan eszkalált polgárháború miatt kénytelenek voltak elhagyni rommá bombázott otthonaikat, s elmenekülni a részben Washington által felfegyverzett, szélsőséges iszlamisták kegyetlenkedései elől. Egy ENSZ-jelentés – ami megszépítve válságnak, erőszaknak nevezi azt a helyzetet, amely miatt földönfutókká lettek az emberek – 2016-ról ennél is nagyobb számokat közölt:

A Klubrádiónak nyilatkozott törökországi emberjogvédő, akinek két elődje is börtönbe került, nem titkolta csalódását amiatt, hogy az Európai Unió nem tartotta be ígéreteit a menekültválság kezelésére. (Úgy tudni, hogy a megígért 6 milliárd eurónak csupán fele érkezett meg Ankarába a költségek fedezésére, s a befogadás szabályozása is megfeneklett, nem utolsó sorban a magyar kormány miatt.) Az igazgató érzékeltette: a nyolc éve tartó áldatlan állapotban valamit nyilvánvalóan cselekedni kellett, ezért ő nem ítélte el egyértelműen az ankarai vezetés – Oroszország ellenőrzése melletti, feltehetően az USA-val is egyeztetett – kezdeményezését. Amivel nem ért egyet: a török kormánynak az a terve, hogy kényszerrel telepítene vissza Szíriának az északkeleti határ menti, kurdok lakta vidékére több mint egymillió embert. Ez nyilvánvalóan újabb konfliktusok forrása lesz abban a régióban.

A főpolgármester gondoljon a debreceni főbíróra!

Következésképp, a jelenségek mindig bonyolultabbak, mint amilyennek első pillantásra látszanak. Persze, tudom, hogy ezzel a figyelmeztetéssel sok Karácsony-hívő haragját vonom magamra. De már csak azért is óvatosságra kell őt intenem, mert életem jó néhány évét Debrecenben eltöltve, előtte pedig szülőfalumban is a cívis hagyományok egyszerre felemelő és lehúzó kisugárzásában nevelkedve, sokat gondolkodtam Szabó Magda: Kiálts, város! című színművének összetett tanulságain.

Úgy látszik azonban, hogy ez kimaradt Karácsony Gergely életéből, holott általános iskolásként maga is a tiszántúli nagyvárosba került, a gimnáziumot szintén ott végezte. Mindenesetre a darabban szereplő főbíró, aki 1604-ben Debrecent vezette, szinte biztosan nem hirtelenkedett volna olyan kijelentésekkel, amilyeneket e cikk elején idéztem tőle. Mert a főbírótól – ha úgy tetszik, a főpolgármestertől – igenis az várható el, hogy az üléspontja határozza meg az álláspontját. A város egészének érdekében kell cselekednie, épp a legválságosabb helyzetekben háttérbe szorítania személyes meggyőződését, érdekeit, ha úgy hozza a sors!

A színdarab tényleges főhősének, Gál Nagy István főbírónak – amiként elődeinek is –, a három részre szakadt Magyarországon egyszerre kell eleget tennie három hatalom követeléseinek. A Török Birodalom, a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség szabályai között lavírozva mindhárom uralkodó számára be kell szedetni az adót. Ez volt ugyanis a biztosíték arra, hogy a síkon álló, fallal, vízzel nem védett, a Keletet a Nyugattal összekötő egyik kereskedelmi útvonal mentén fekvő, korábban nagyon gazdag település megmeneküljön a teljes pusztulástól. És akkor még ott voltak a kálvinista Róma – ahogy Debrecent a kortársak nevezték, és nevezik sokan ma is – az egyház által diktált, idővel dogmává merevedett, kegyetlen elvárásai.

A darab szerint Gál Nagy István debreceni főbírónak, aki vészhelyzetben akár egyedül is dönthet a város egészének védelmében, el kell fogadnia egy nem kálvinista, gazdag görög kereskedő pénzét, hogy kifizethesse a királyi sereg által Debrecenre kirótt sarcot. Ha nem tud fizetni a közösség, felégetés vár a településre, s kivégzik a túszként elhurcolt Borzán Gáspárt, a fiatal tanácstagot, az özvegy főbíró egyetlen lányának jegyesét. A görög az addig soha, semmilyen más hitűnek nem megadott letelepedés jogát kéri cserébe, azonban nem hajlandó feladni ortodox vallását. A főbíró a város érdekében belemegy az alkuba. Döntése miatt azonnal elhagyja az anyja, mert fia istentelenné vált a szemében. Lányával szintén közölnie kell: hiába szeretne vele maradni az esküvője után, nem lakhatnak nála, mert azt is el kell feledtetniük a várossal, hogy valaha közük volt hozzá, hiszen ki fogják őt közösíteni a szigorú egyházi és városi regula megsértése miatt. És itt jön az újabb csavar:

És mi lesz az zászlókkal?

Bizony mondom tehát, ha úgy esik, ha Budapest érdeke azt kívánja, Karácsony Gergelynek is felül kell emelkednie személyes meggyőződésén. Ha úgy adódik, nem fogja tudni kikerülni, hogy olyan politikusokkal, közéleti és gazdasági szereplőkkel találkozzék, kezet fogjon és tárgyaljon, akiknek korrupciós ügyek, ne adj isten – ha közvetve – de vér tapad a nevéhez. Már csak azért is, mert a nagyhatalmak, bizonyos üzleti körök vezetői között igencsak kevés lehet az olyan, akinek nem kellett meghoznia a Tízparancsolatba ütköző döntéseket, eltussolni morálisan vállalhatatlan eseteket. Zugló polgármestereként már szerezett tapasztalatot a lelkiismeretét is próbára tevő helyzetekről, de mintha mára elfeledkezett volna róluk.

A múlt héten még csak a kerékpár, a tömegközlekedés, a hivatali sofőr által vezetett gépkocsi felváltva történő használata miatt kényszerült mosolygós magyarázatra a főpolgármester, illetve szóvivője. (Mert akkor hogy is van ez a gyerekes ígéret a biciklihasználattal?) De lesz ez még keményebb is, lesz még igazi tétje a tevékenységének. Úgyhogy jobb lenne mielőbb kilépni a város hercege szerepkörből! Már csak azért is, mert azt egyszer már eljátszotta valaki…

Ami pedig a zászlót illeti, ideje lenne abbahagyni az ezekkel való üzengetést! Talán nem gondolt még bele Karácsony úr, de Budapestnek vannak török adózó polgárai, meg élnek itt kurd származásúak is. Nem kellene beszállnia a városházának a köztük zajló vitákba! Ráadásul ilyen alapon ott lenghetne a tibetiek, a katalánok, az ujgurok, a ruszinok, meg még ki tudja, hány elnyomott kisebbség jelképe. Kérem, vegye komolyan a szlogent, ami a Facebook-oldalának nyitóképén olvasható: „Budapest mindenkié!”

Ez ugyebár nem csak azért kínos, mert nem történelmileg kialakult ereklyéről van szó – 2004-ben alkották meg, és 2009-ben nevezték ki Székelyföld jelképének. Elsősorban az vele a gond – már akinek –, mert azt a benyomást kelti, a székelyek nem egyszerűen a nemzeti színek alatt jelenítik meg magukat, mint mindenki más, aki magyarnak tekinti magát, hanem a nemzettől részben különállóként. Különösen nagy hangsúlyt kap ez a tartalom, ha a magyarság olyan emblematikus helyein függesztik ki a székely zászlót, mint az ország háza, ahol a magyar trikolór mellől Európa szimbólumát is száműzték.

Nem mellesleg ez azt jelzi a felföldi, a kárpátaljai, a vajdasági, a burgenlandi, a partiumi, a csángó magyaroknak és a diaszpóra több részének: ők kevesebbek, mint azok, akiknek zászlaja éjjel-nappal ott leng Magyarország főépületén. Mert a székelyek úgymond különbek, a többiek fölött állók, külön elbírálásra tartanak igényt. Ezt persze, mint tudjuk, meg is kapják. De még hivalkodni is vele, bizony mondom, előbb-utóbb rossz vért szül, főleg amiatt, hogy az erdélyiek tekintélyes része vesz részt a magyarországi politikai viszonyoknak a csalafinta választásokon való befolyásolásában, anélkül hogy adót fizetne az anyaországban.

És ha már a zászlónál tartunk. Karácsony elődjének, Tarlós Istvánnak feltehetően gyerekkori álma volt, hogy egyszer majd a 48-as honvédek lobogója alatt masíroz. Erre vezetem vissza, hogy hivatalba lépése után nem sokkal farkasfogas zászlóra cseréltette a városrészek egyesítésének évében, 1873-ban elfogadott piros–sárga–kék trikolórt, melyen a város címere szerepelt. Az indoklás szerint, ez könnyen összetéveszthető volt a jóval később keletkezett román zászlóval, ami ugyebár a címer miatt eleve humbug. Mindenesetre az is szempont lehetett, hogy a mostani, 2011-ben kreált drapérián a farkasfogat egyesek a több ezer éves szkíta–hun–magyar gyökerekre vezetik vissza. Lángnyelveket látnak benne, az úgymond ősi Napistenünk szimbólumát. Szóval, ha már zászló, kedves Főpolgármester Úr! A saját háza táján is lenne ebben az ügyben tennivaló… #

CÍMKÉP: A mosolygós Karácsony Gergely Facebook-oldalának nyitóképe. Remélhetőleg, nem lesz sírás belőle!