Nem elég a társadalom felső ötödödét–harmadát segítve kormányozni!

„Mi egy vérből vagyunk” – hangzik a dal a miniszterelnök honlapján is. Harsogják a hivatásos énekesek a videó-klip képsorai alatt, de mormogják, vagy csak tátognak hozzá különféle focisták, köztük idegenlégiósok is. Miután, egy-két arctól eltekintve, számomra ismeretlenekről van szó, a híradásokra támaszkodom. Ezek szerint a felvételeken feltűnik az olasz labdarúgó, a magyar válogatott szövetségi kapitánya Marco Rossi, az Egyesült Arab Emírségekből Dzsudzsák Balázs és a labdarúgó-rapper Széki Attila „Curtis” is. Ha így, hát így. Értem persze, és át is érzem, hogy megdobogtatja a szívet a fülbemászó dallam, a patetikus szöveg. És az üzenet igazán nemes:

„Egyetlen magyar sincs egyedül.”

Igen ám, de a miniszterelnök, Orbán Viktor a március 30-i parlamenti ülésen elhatárolta magát bármifajta segélyalapú gazdaság lehetőségétől. És eleddig – 2020. április 2-án, 11 óráig – egyetlen olyan intézkedést sem hirdetett meg, ami a járvány miatt nehéz helyzetbe került egyéneken segítene. Főleg a nagyvállalatok terhein akar könnyíteni, mert az az elve: rajtuk keresztül a pénz majd leszivárog mindenkihez. Időközben annyiban változott a helyzet, hogy úgymond a Kereskedelmi és Iparkamara javaslatára nemzeti (Mi más lenne?) válságkezelési programot hirdetnek a kis- és középvállalatok számára.

E javaslatnak viszont az a szépséghibája, hogy a támogatás fejében el kell fogadni a kamara – vagyis közvetett módon az állam – képviselőjének bábáskodását. Mit ne mondjak? Amikor még vállalkozásom volt, a hátam közepére kívántam volna bárki kívülállót, mert kettős gyanú ébredt volna bennem. Egyrészt arra gondoltam volna, hogy egyfajta strómanként tiszteletdíjat akar húzni az általunk keservesen megkeresett pénz terhére. (Jó évtizede láttam már egy nagy cégnél, mi pénzt tudnak kivenni az ilyenek, akiket a nyakadra ültetnek.) Másrészt azon morfondíroztam volna: előbb-utóbb át akarja venni a helyemet. Amikor már átlátja a helyzetet, tesz egy visszavonhatatlan ajánlatot, és nekem annyi…

Most azonban elsősorban azért ültem le a géphez, hogy megírjam:

Köztük sokgyermekes családfenntartók, gyereküket egyedül nevelők, rászoruló fiatal vagy idős hozzátartozójukat eltartók. Fájdalom, de akik a kincstár kulcsát őrzik, nem gondolnak arra, hogy azoknak is juttatni kellene valamit, akik eddig is egyik napról a másikra éltek, most viszont még csekélyke jövedelmüket is elveszítik. Ráadásul nem is önzetlenül kellene őket felkarolni. Hiszen azok az összegek, amelyek megjelennének a kispénzűeknél, szinte azonnal a boltokban, a szolgáltató vállalkozásoknál kötnének ki, vagyis  mozgatnák a gazdaság egészét. A vásárlások után fizetett fogyasztási adó révén pedig a pénz egyötöde–egyharmada eleve visszakerülne az államkasszába.

Nyilvánvaló, hogy e kettős szempont – a szociális érzékenység, és a makrogazdasági meggondolás - vezeti azokat az országokat, amelyek példáját egyelőre nem követi a magyar kormány. Az ATV március 31-ei híradójában láttam a kimutatást, amelyben az mfor.hu adataira támaszkodva mutatták be, milyen mértékben vállalja át az állam a cégektől a bérköltségek megtérítését, ha egy cég a járvány miatt leállásra kényszerül. Többek között azért, hogy minél kevesebb dolgozót bocsássanak el, s amikor a helyzet rendeződik mindjárt kéznél legyenek, és vásárlóerő is legyen a megtermelt árukhoz:

Mindez csak megerősíti az emberben azt a benyomást, hogy hiába a tetszetős jelszó: „Egyetlen magyar sincs egyedül”, hiába az „Egy vérből vagyunk” többszörös hamissága, a magyar társadalom súlyos, illetve nehéz szociális helyzetben lévő 30-60 százaléka iránt közönyösek az ország vezetői. És nem csak a fenti példa jelzi ezt. Hogy mást ne említsek, megnyilvánul akkor is, amikor a fő-főilletékes rezzenéstelen arccal mondja ki: nem az állam kötelessége védőeszközzel ellátni a családorvosokat. Ez ugyebár kétszeresen is tarthatatlan mondat.

Egyrészt azért, mert ha egyszer nincs fedezet erre az amúgy is soványan mért praxistámogatásból, akkor vajon nem az állam kötelessége-e olyan helyzetet teremteni a biztosítottak számára a körzeti orvosi rendelőkben is, hogy ott lehetőleg minél kevesebben betegedjenek meg? Másrészt, mert az is állami feladat kellene legyen, hogy ne kapják el a fertőzést, és munkaképesek maradjanak az orvosok! Legalább veszélyhelyzetben gondolnának erre az egészségügy irányítói, ha már – amint azt a betöltetlen háziorvosi állások, meg a nyugdíjkorhatárt elért orvosok tömege mutatja – nem igazán törődnek ezzel békeidőben!

Vannak aztán olyan rétegek, amelyek ezen túlmenően is figyelmet igényelnének. Gondolni kellene a Budapesttől távoli, vagy épp a fővárosi-nagyvárosi szegregátumokban, a cigánytelepeken alapvető higiéniai feltételek nélkül tengődőkre! Nem feltétlenül keresztényi indítékból, amire egyébként oly gyakran hivatkoznak ennek a hatalomnak a képviselői és ájtatos hívei. Önvédelemből is szükség lenne legalább a tűzoltásra, majd sürgősen egy komplex szociális- egészségügyi-oktatási program meghirdetésére! Mert ugyan mi történik, ha most, vagy később bármikor, egy-egy ilyen telepre hirtelen beszabadulnak a vírusok? A rádióban hallom a betelefonálót: „Legalább elhullik a férgese!” Ám az ostoba fasiszta nem gondol arra, hogy akkor neki is lesz nemulass. A járvány ugyanis nem tesz különbséget bőrszín és társadalmi pozíció között. A nyomortelepi gócokból visszacsaphat a kertvárosokban, az elitek negyedeiben, a lakótelepeken élők tömegeire is…

De vannak mások is, akikre ugyan gondol a hivatalosság, de csak ímmel-ámmal. Az emberi erőforrások miniszterének 2020. március 20-án keltezett intézkedési terve „az új koronavírus-járvány időszakában az otthonukban élő fogyatékos személyek és családjaik támogatására” kilenc pontban határozza meg a teendőket. Megismertem az eredeti példány másolatát, de nem teszem közzé, nehogy büntetőeljárást kockáztassak, mint egy másik, hasonló – bár egyik internetre került változatán kissé megtrollkodott – levél nyilvánosságra hozója, de az ügyben közvetlenül érintett ismerősöm ezt írja róla:

Természetesen érti az ember, hogy ez a helyzet többé-kevésbé váratlanul érte a világot. Ám az is nyilvánvaló, hogy az ilyen helyzetben óhatatlan központosítás csak akkor hozhat eredményt, ha az decentralizálással is párosul. Ehhez képest a nemzeti NEM együttműködés kormánya immár egy évtizede azon munkálkodik, hogy megnyirbálja, pénzügyileg meggyengítse az önkormányzatokat, a társadalmi feladatok megoldására alakult civil szervezeteket, amelyeknek sokkal inkább rálátásuk van a helyi gondokra. Így aztán hovatovább alkalmatlanná válnak a legtöbb feladat megoldására a hétköznapokon is, vészhelyzet idején meg különösen, pedig ők vannak a frontvonalban. Az ország fölé, a budai várba települt Orbán Viktornak azonban az a rögeszméje, hogy mindent lát onnan, s képes mindenkiről gondoskodni. Valójában persze attól retteg, hogy kiütik a kezéből a jogart, s ezért központosít. A döbbenetes az, hogy még a veszélyhelyzetben sem látja be:

Eddig az vezette, hogy elég csupán a társadalom felső ötödödét–harmadát kedvezményezni, a többi majd ennek nyomán helyrerázódik. Mintha mindmostanáig nem tudatosult volna benne, hogy ezzel a felfogásával három millió embert hagyott mélyszegénységben és további hármat olyan helyzetben tartott, hogy azok csupán egyik-hónapról a másikra képesek megélni. Mindig kiszolgáltatottságban, mindig bizonytalanságban, s beletörődve abba, hogy utódaiknak is ez lesz a sorsuk. Az orbáni szisztéma azonban úgy-ahogy működött az általa kiváltságos helyzetbe hozott, úgynevezett befektetők idevonzásával, az Európai Unió milliárdjaiból, meg a külföldön dolgozó százezrek hazautalásaiból. Már-már úgy látszott: ennek révén kialakult egyfajta társadalmi-gazdasági egyensúly.

A mélyben azonban súlyos konfliktusok halmozódtak fel. Sokan figyelmeztettek arra – miként ebben a blogban magam is –, hogy a szolidaritáshiányért egyszer nagy árat fizetünk. Az észrevételeket azonban az orbáni udvartartás oligarchái és zsíros állásokba juttatott kivételezettjei, a nemzeti akadémiákba, szervezetekbe tömörített, haszonleső, értelmiségi kegydíjasai, továbbá a pénzzel, ingatlanokkal megvásárolt papok által elbódított hívek, a falusi polgármesterektől–földbirtokosoktól függővé tett mai zsellérek, a tisztátalan közbeszerzéseken helyzetbe hozott vállalkozók, a nacionalista gesztusokkal elvarázsolt határon túli és inneni szavazók rendre akadékoskodásnak, károgásnak, esetenként hazaárulásnak minősítették. Jól tudom ezt a jegyzeteimre kapott hozzászólások egy részéből is.

Csakhogy amikor nyakunkon a járvány, ami nálunk még ki sem mutatta igazán a foga fehérjét, kiderül, hogy ha hirtelen megváltoznak a feltételek, amikor a világban zajló folyamatok mindent átrendeznek, könnyen kezelhetetlenné válhatnak a társadalmi feszültségek, ha a többség igényeit, a vele nem mindenben egyetértők véleményét, szakértelmét mellőző módon akar kormányozni valaki. De hát nyilván ez is csak falra hányt borsó marad, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a hét elején korlátlan időre kiharcolt felhatalmazási törvénnyel máris visszaélt. Már az első két napban olyan törvénymódosítások tucatja látott napvilágot, amelyeknek semmi közük nincs a járványhoz, annál inkább a kegyencek újabb állami vagyonrészekhez, a 2020-as választási kampány talpasainak alibi állásokhoz juttatásához, a még nagyobb központosításhoz, s főleg annak demonstrálásához, hogy ő és csak ő uralja Magyarországot. Neki legyen mondva! #

CÍMKÉP: Orbán Viktor és Varga Mihály újratervezi a 2020-as és a 2021-es költségvetést – Vajon lesz-e pénz a társadalom elesettjeire? (Fotó forrása: Orbán Viktor honlapja)