850. BEKIÁLTÁS: A rablóháború áldozatai

A Don-kanyarban a revizionista lázálmok miatt pusztultak el katonáink, miközben a német rablást szolgálták.

don_kanyar1943januar24_konnyu_hadosztaqly_uton-1050x800x.jpg

Január 12-e különösen alkalmas a Magyarország II. világháborús szerepéről folyó ádáz vitákra. 1943-ban ugyanis ezen a napon, az ukrajnai Don-kanyarban indította meg a szovjet hadsereg azt az akkor még „csupán” nagyobb erejű felderítésnek szánt támadást, ami néhány héttel később a felváltásra kiérkezettekkel együtt 250 ezresre duzzadt 2. magyar hadsereg megsemmisülésével zárult. Február 15-én az összesített veszteségekről a hadsereg-parancsnokság azt jelentette a felettes (!) német parancsnokságnak:

„körülbelüli megállapítás szerint több mint 100 000 fő tiszt és legénység, 25 000 ló. Anyagban a veszteség még áttekinthetetlen”. (Forrás: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, Kossuth, 2019, 545. o.)

A sebesültekkel, a mínusz 35-40 fokos hidegben megfagyottakkal, a fogságba esettekkel együtt, akiknek ekkora tömegére nem voltak felkészülve a szovjetek, 127-128 ezer főnyi volt a végső veszteség. Az emiatti lelki összeroppanásnak nagy szerepe lehetett abban, hogy (Hautzinger) Jány Gusztáv vezérezredes kiadta hírhedtté vált január 24-i, később hatálytalanított hadseregparancsát, miszerint

„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét (…) a német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket (…) innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással nem engedek el senkit (…) ott marad mindenki, amíg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul (…) a zsidó munkásszázadok zárkózottan és rendben meneteltek, míg az úgynevezett csapat legénység szétszóródott, állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette (…) E parancsom lényegét parancskiadáskor minden nap fel kell olvasni.” (Forrás i.m: 646. o.)

Hogy mélységesen igazságtalan volt ez az értékelés, azt már a kortársak tudták és cáfolták. Már csak azért is, mert a szovjet ellentámadással a frontnak a németek által védett egységei sem dacolhattak. Néhány nap múltán maga Jány szintén nem egyszer talált alkalmat arra, hogy elismerően szóljon egyes egységparancsnokok, illetve a tisztek, tiszthelyettesek, tisztesek és honvédek tömegeinek helytállásáról, akik „keményen állták a sarat és magabízón verekedtek és nélkülözések és pihenés nélkül, lelkesen és virtusos jókedvvel harcoltak”.

Ez az 1943. január 26-i, jókedvre utaló kitétel persze a ló másik oldala ugyanúgy, mint a további dokumentumokban szintén fellelhető, hasonlóan túlzó fordulatok. De ekkor már ennek nem igazán volt jelentősége. A pusztulás bevégeztetett. A szóvirágok nem változtathattak azon, hogy a magyar uralkodó osztály kilátástalan rablóháborúba sodorta az országot. A határoktól kétezernyi kilométerre küldte harcolni a döntően a társadalom szegényebb, alsóbb rétegeiből, húsz százalékban nemzetiségiekből – főként ruszinokból, szlovákokból és románokból –, illetve 15 ezernyi, megbízhatatlannak tekintett zsidó és szerb, valamint baloldali munkaszolgálatosból álló sereget. A bajt az tette igazán végzetessé, hogy a háborúban való részvétellel kapcsolatos döntést az 1943-as katasztrófa utáni időszakban sem voltak képesek felülbírálni az ország vezetői, s mindvégig kitartottak Hitler mellett.

A közösségi fórumokon több állítás körül lángolnak fel az indulatok. Az egyik szerint: Horthy Miklósnak nem volt választása, amikor a háborúban való részvételről döntött. Az események nem egy tanúját idézhetném arról, hogy ez nem így van. Itt és most hadd hivatkozzam a II. világháború alatti egyik honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos „Végzetes esztendők” címmel megjelent emlékiratára! (Gondolat,1986) Eszerint Hitler és Rátz honvédelmi miniszter 1938-as találkozójával kapcsolatban Nagybaczoni kifejtette a magyar tárcavezetőnek:

„Kis államok ne merészkedjenek oda, ahol a nagyhatalmak verekszenek. Ha Németország háborút kezd, abból világháború lehet. (…) Magyarországnak ebben részt vennie nem szabad, esetleges vesztett háború a teljes megsemmisülésével járna!” (i.m.: 36. o.)

Ő is visszaemlékszik arra az esetre, amikor Kristóffy, a moszkvai nagykövet átnyújtotta a magyar kormány hadüzenetét Molotovnak. A külügyekért felelős szovjet kormánytag kifejtette: ha Magyarország semleges marad, Moszkva támogatni fogja Budapestet „a jogos erdélyi követeléseinek kielégítésében”. Tekintsék tehát a hadüzenetet meg nem történtnek, ám ezt Bárdossy miniszterelnök elutasította, mert az akkori elit Hitlertől többet remélt. A Csehszlovákiához, a Jugoszláviához csatolt korábbi magyar területek revízióját, visszadását is. Az emlékirat szerzője szerint, amikor később Horthynál szóba hozta Molotov üzenetét, a kormányzó azt felelte neki: „ő erről most hall először”.

Akárhogy is, Horthy Miklós a Jugoszlávia megtámadása miatt öngyilkosságot elkövetett Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-i, előbb piszkozatban megírt, majd szintén sajátkezűleg letisztázott, tehát igencsak átgondolt  búcsúlevelét sem vette figyelembe. Ebben ilyen kitételek olvashatók: „Szószegők lettünk – gyávaságból (…) A gazemberek oldalára álltunk (…) Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet”. (Forrás: Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth, 1962, 292. o.) De ennek hatására sem torpant meg a kormányzó. Sőt, még aznap magyarázkodó üzenetet küldött Hitlernek és Mussolininek. Ezekben nem hagyott kétséget aziránt, hogy eltökélt a magyar katonai kötelezettségvállalás mellett.

1941 júniusában pedig Horthy azt fejtegette a Führerhez írott feljegyzésében, hogy feltételezi „excellenciád át van hatva attól a tudattól, hogy én mindenkor Németország mellett állok”, majd javaslatot tett a szovjetköztársaságok önálló államokká tételére. Miközben a szövetséges, és a náci Németország számára nálunk fontosabb románokat egészen közönségesen szapulta, azt indítványozta, hogy ha a csatatérré változott világban

„Oroszország kimeríthetetlenül gazdag természeti kincsei német kézben lennének, a végtelenségig ki lehetne tartani”. (i.m.: 297-296. o.)

Ezzel eljutottunk a közösségi oldalakon gyakran megfogalmazódó másik állításhoz: a magyar vezetésnek meg sem fordult a fejében a háborús zsákmányszerzés lehetősége. Csakhogy már a Mein Kampfból kiderült, hogy Hitler keleti rablóháborúra készült, amelynek célja a Szovjetunió értékeinek és az ottani munkaerő német célokra történő hasznosítása. (Lásd 14. fejezet.) Ennek jegyében 1941. február 13-i dátummal Georg Thomas tábornok precíz szakmai emlékeztetőt állított össze a Führer számára a keleti hadjárat várható gazdasági hasznáról. (Lásd: Bálint József: A Szovjetunió gazdasági kifosztásának dokumentumai, 2011, 29. o.)

Hitler 1941. július 16-án egy szűk körű megbeszélésen szó szerint a megszállt területek kizsákmányolásáról, a lakosság számának az élelmiszer, a gyógyszer megvonásával, illetve kivégzésekkel való „optimális beállításáról”, azaz 30 millió civil módszeres elpusztításáról beszélt, de felhívta a figyelmet arra, hogy a nyilvánosság előtt azt kell hangsúlyozni, hogy a szabadságot viszik keletre. Rendet, biztonságot kellett teremteni azért vonultak be. (i.m.: 43. o.) A Horthy titkos iratai közül fentebb idézett levélből is nyilvánvaló, hogy a kormányzó tisztában volt Hitler szándékaival, hiszen kvázi javaslataival lényegében a Führer gondolatait visszhangozta, egyébként igencsak mézesmázos mondatokkal körítve.

A magyar fél eredetileg maga is számított a Szovjetunióban megszerezhető javakra, ám Keitel tábornagy budapesti, 1942. január 20-22-i tárgyalásain elérte, hogy Horthy Miklós kormánya lemondjon a hadifogoly- és zsákmányszerzés jogáról. (Lásd: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, 2019, 25. o.) A zsákmány, a raktárak kifosztása miatt később is voltak viták magyar és német parancsnokok között, de ezek mindig a németek győzelmével végződtek, amit jegyzőkönyvek tanúsítanak. A németek büntetés terhe mellett megtiltották, hogy a megszálló magyar csapatok akár egy tehenet elkössenek, vagy levágjanak egy rekvirált disznót. (i.m.: 74. o.)

Fenntartották maguknak a jogot, hogy a megszállt területek értékeinek begyűjtésére, felhasználására, illetve Németországba szállítására alakított több száz (!) német cégnél összpontosuljon ez a tevékenység.

Csak a Vosztok nevű német részvénytársaság 1 millió 418 ezer vasúti vagonban és 472 ezer bruttó regiszter tonnányi hajórakományként szállított mezőgazdasági termékeket a megszállás három éve alatt Németországba. Ehhez hozzájött még 32 ezer tonna áru a kiürítéskor (i.m.: 69. o.) Itt nem részletezem a faanyagot, a dohánytermékeket, a szenet és egyéb ásványkincseket, a kőolajszármazékokat, sőt a csernozjomot, az ukrajnai feketeföldet, amit sok ezernyi vagonnal vittek Németországba talajjavításra. Külön szervezet foglalkozott a műkincsek, a kulturális értékek begyűjtésével, elszállításával, a matematikai eredmények, a geológiai felfedezések, az ezekkel kapcsolatos térképek felkutatásával.

Kevéssé ismert, hogy 1942. szeptember 8-án Hitler elrendelte 400 ezer szovjet leány nyugatra telepítését, hogy ott cselédként, úgymond alantas munkát végzőként szolgáljanak. A háború alatt a Szovjetunió területéről elhurcolt, vagy toborzott civilek számát valamivel több mint 5 millió főre teszik. Közülük 2,1 millióan Németországban elhunytak, 2,6 millióan visszaköltöztek, azaz repatriáltak a Szovjetunióba, ahol lehetséges beszervezettségük miatt újabb megpróbáltatások vártak rájuk, 450 ezren nyugaton maradtak.

Ehhez képest kezdetben viszonylag kevés kényszermunkára fogható vöröskatona került a Birodalomba. Bálint adatai szerint mindössze 13 ezer, szemben a Führer 700–800 ezres eredeti tervével. (i.m.: 141. o.) Az egész háborúra vonatkozóan a német forrásokra hivatkozó orosz Wikipedia 5 milllió 270 ezer szovjet hadifogolyról tud, a korabeli szovjet vezérkar 4 milllió 559 ezerről beszélt. A különféle adatok nagy szórást mutatnak, de megközelítően 40 százalékuk elpusztult a komisszárok, a kommunista párttagok, a zsidók, a sebesültek azonnali kivégzése, később a rettenetes szállítási, az élet- és munkakörülmények, a rossz táplálkozás, a fertőző betegségek következtében.

Mindent egybe vetve Magyarország akkori urai rablóháborúban való részvétel mellett döntöttek. A német–magyar–olasz–román megszállás felfogatatlan pusztítással járt a Szovjetunióban. Erről a felperzselt falvakat és városokat visszafoglaló szovjet katonák közvetlen tapasztalatokat szereztek, illetve hozzátartozóik elbeszéléseiből, leveleiből alkothattak képet a szenvedésekről, a sok millió civil pusztulásáról. Ezek után aligha volt elvárható – bár ezt az igényt a magyarországi emlékezetpolitikusok és a világot csak a saját sérelmeken keresztül szemlélők újból és újból megfogalmazzák –, hogy az ellentámadást indított szovjet katonák különbséget tegyenek a németek és Németország, illetve a németek által az élelmiszer-, az egészségügyi, a lőszerellátásban másodrendűként kezelt magyar katonák és Magyarország között.

Ráadásul a románokkal ellentétben a magyar fél a végsőkig kitartott Hitler mellett, és a német csapatokkal együtt százezres veszteséget okozott a szovjet hadseregnek a hazánk területén folyó harcokban még akkor is, mikor már régen tudható volt, hogy a nácik és szövetségeseik elvesztették a háborút. Valójában ezért akár nagyobb árat is fizettethettek volna velünk, illetve Horthyval, amint a fent idézett Nagybaczoni előrelátóan feltételezte. Hogy ezt elkerültük, annak volt köszönhető, hogy Magyarország a nagyhatalmi megállapodások szerint a keleti érdekszférába került. Mint ilyen, végül a sztálini Szovjetunió valamiféle együttműködésben lett érdekelt. Viszont épp itt lenne az ideje, hogy higgadtan számot vessünk ezzel! Az összesen elpusztult, a Horthy-rendszer uralkodó osztályának érdekeiért feláldozott csaknem egymilliónyi magyar állampolgár, az országnak a teljes tévedésnek bizonyult revizionista politika jegyében rommá tétele is azt követelné tőlünk, hogy rendezzük el végre magunkkal mi és miért is történt ott a Don-kanyarnál, 1943 rettenetes telén, no meg azt követően, mielőtt még újabb kilátástalan kalandokba bocsátkozna a nevünkben egy másik uralkodó osztály!#

CÍMKÉP: A szétvert 2. magyar hadsereg katonái visszavonulóban a Dontól 1943 januárjában – A magyar fél eredetileg maga is számított a Szovjetunióban megszerezhető javakra, ám Keitel tábornagy budapesti, 1942. január 20-22-i tárgyalásain elérte, hogy Horthy Miklós kormánya lemondjon a hadifogoly- és zsákmányszerzés jogáról