Vaskos művitát generálva terelné el a figyelmet az ellenzék csetlés-botlásáról Tömpe István.

Az Újnépszabadság „Karácsony és a munkásmozgalom” címmel emelte át a Bekiáltás blogból az ott „Karácsony akár verset is írhatna” felzet alatt közölt cikkemet. Talán ez a címcsere vezette félre a kommunista mozgalomhoz több családi szállal kötődő, általam egyébként nagyra becsült közgazdászt, Tömpe Istvánt, aki gúnyosan tette fel a  „Lenin él?” kérdést szintén az Újnépszabadságban. Nyilván, nem tudhatta, hogy nekem fogalmam sem volt a cikkem ottani megjelenéséről, ezért csak egy kívülálló telefonja nyomán értesültem arról, hogy igencsak ekéz valaki. Tömpe István, akivel egyébként laza, s érzésem szerint szívélyes munkakapcsolatban is voltam korábban „Kritikai mennydörgés”-nek, „közhelyes”-nek minősítette eszmefuttatásomat, amelyben nekem szegezte, hogy

„micsoda orbitális eltévelyedés a lenini államot dicsérni, mekkora világra szóló szemforgatás Lenint dicsérni a kemény hatalom átvételért.”

Ezzel szemben kifejezetten leszögeztem az írásomban: „nem a bolsevik forradalom példáját ajánlom figyelmükbe. Csupán azt jelzem, hogy ha a múltban valaki a társadalom átformálására vállalkozott, s ennek érdekében kormányzati pozícióra tört, akkor a mienknél sokkal vészterhesebb időkben sem nélkülözhette sem az elmélyült, tudósi magatartást, sem az elszánt, mindenkit magával ragadó, önfeláldozásra is kész politikusi mentalitást.”

Ennyi, és nem több. Igaz, említhettem volna a nagy francia forradalmat szellemileg előkészítő enciklopédistákat, az Amerikai Egyesült Államok alapítóit, és sok más történelmi helyzet előkészítőit. A lényeg, hogy minden nagy társadalmi változás előidézője tudta: elméleti alapozásra, „kézben tartott pártra, a tömegek mozgósítására is szükség van a hatalom megszerzéséhez és megtartásához.”

Különösen tudták ezt a munkásmozgalomból jöttek. Mint Tömpe István különböző felmenői, akik az illegális baloldali mozgalomban, a spanyol polgárháborúban, a szovjetek által szervezett partizánosztagban, a hazai politikai rendőrség kötelében, a szovjet NKVD hírszerzőjeként, 1945 után a kommunista párt megbízásából különféle országos szervezetek vezetőiként, akár az MSZMP KB adminisztratív (vagyis a belügyi kérdésekkel is foglalkozó) osztályán tevékenykedtek. (A cikk teljes másodközlése innentől honoráriumköteles. E nélkül az átvevő a továbbiakhoz adja meg a cikk linkjét a saját médiuma olvasóinak!) 

Kétségtelen, hogy ennek során mindegyikük konfliktusba került a legfelsőbb pártvezetéssel. Általában azért, mert nem tartották őket eléggé keménykezűnek. De akárhogy is, ezzel a háttérrel nehezen tudom értelmezni Tömpe István kirohanását. Ha csak nem a múlt valamilyen tudat alatti, ösztönös eltaszítása, a nagybáty-, illetve az apakomplexus tört a felszínre, amikor bírálóm arra figyelmeztetett, hogy

ne dicsérjem a lenini államot „világra szóló szemforgatással”, s hogy Lenin állama „megnyomorította az orosz társadalmat”.

Csakhogy nem tettem ezt. Sőt, nem is ezzel foglalkoztam az írásomban. Ha erre vállalkozom, akkor sem ilyen sommásan írtam volna. Semmiképpen nem ragadtam volna ki a történelmi összefüggésekből a lenini állam megítélését, és nem mostam volna össze a sztálinival, amint azt a moszkvai Bogomolov Intézet egykori levelező aspiránsa, Tömpe István művelte hirtelen haragjában. Ha érintettem volna ezt a témát, akkor bizonyára a „félig tele a pohár vagy félig üres” elv szerint értékelem a szovjet állam ottani szerepét, a kor viszonyaiba illesztve, s nem 2021-ből visszamutogatva. Ugyanígy a kemény hatalomátvételt, azaz a puccsot sem propagáltam – amint azt bírálóm nekem tulajdonítja. Mi több, írásaimban rendre felszólalok az ellen, mikor a Nyugat, főként az Amerikai Egyesült Államok vezetői puccsal juttattak vagy juttatnak hatalomba általuk kiválasztottakat szerte a világban, mi több, itt Európában is.

Ezzel szemben a kormányváltásra készülő ellenzéknek csupán azt proponáltam: „Ne tekintsék skandalumnak, de módszertani segédletként ajánlom szíves figyelmükbe bizonyos Vlagyimir Iljics Lenin két művét, hogy ezzel is elősegítsem a felhagyást a már-már gyermeteg üzengetésekkel!” Ismétlem: MÓDSZERTANI SEGÉDLETKÉNT. Ezért, és nem másért hivatkoztam Leninre. Mert – ismétlés, a tudás anyja –

Eredeti cikkemben, külön keretben, kiemeltem csaknem egy tucatnyi, ma megválaszolatlan alapkérdést, amelyekkel kapcsolatban, szerintem, előre számot kell adniuk az ellenzékieknek (is), köztük Karácsony Gergelynek. Ezt azért kell itt hangsúlyoznom, mert kritikusom azt állítja: „ritkán derül ki, milyen tervet várnak a szerzők”. Nem értem a megjegyzését. A benne felhorgadt indulat miatt talán nem jutott el az eredeti cikkemben keretbe foglalt konkrét listáig? Ami ennél fontosabb, az alapkérdésekre való választ nem csak azért hiányolom az ellenzék részéről, mert ezt tartom tisztességesnek, de azért is, mert e nélkül „a szinte csak az érzelmekre apelláló ellenzéki erők” nem juthatnak ötről a hatra”. E nélkül

„minden más csak fecsegés, esetleg költészet, vagy játszadozás az ország színpadán”.

Az hogy „megnyerőnek szánt, fiatalos arcokkal operálnak a képernyőkön, nem növelte számottevően támogatottságukat.  Egyelőre úgy néz ki, hogy legfeljebb a tömegeknek az Orbán-rezsimmel szembeni elégedetlensége hozhatja hatalmi helyzetbe őket a 2022-es választáson, nem pedig saját teljesítményük. Vagyis az eddig követett felfogásukat a közvélemény-kutatások sem igazolják” – írtam.

Ha ezzel nem ért egyet Tömpe István, mert sokakkal együtt úgy véli, lejárt a klasszikus pártok ideje, s tulajdonképpen mint párt a Fidesz sem több ma már egy névnél, miként az amerikai demokrata, illetve a republikánus párt is merő formalitás, az szíve joga. És ha más adatai vannak az ellenzék tömegbefolyásáról, akkor álljon elő velük! Meghajlok érvei előtt, ha érdemben megcáfolja az állításaimat. Azt is érdeklődéssel olvastam volna, hogy miként értékeli az ellenzék évtizede tartó csetlés-botlását. Az általa generált vaskos művita helyett nagyon is kíváncsi lennék arra, mi lenne az ő tanácsa a diktatúra – sőt talán már a fasizmus – felé sodródó mai Magyarország új vágányra állításához.

Ha viszont úgy látja, hogy az ellenzék ennek hatékonyan áll ennek, akkor persze más a helyzet. Akkor neki is csak azt tudom írni, mint amivel az eredeti cikkemet befejeztem: ha „nyitott kapukat döngetek, akkor intelmeimet tekintsék tárgytalannak. Már vissza is vonultam, hiszen akkor nyilvánvaló, hogy siker fogja koronázni erőfeszítéseiket, s egykoron az ország lakói áldani fogják nevüket. Idővel talán még azok is megbékülnek velük, akik 2022-ben úgy érzik majd, hogy veszítettek. Úgy legyen! De mi van, ha mégsem? Akkor a mostani ellenzékiek is azok közé tartoznak majd, akik elpuskázták a jövőnket...#

CÍMKÉP: Tömpe István „kritikai mennydörgés”-nek, „közhelyes”-nek minősítette eszmefuttatásomat, s arra figyelmeztetett, hogy ne dicsérjem a lenini államot „világra szóló szemforgatással”. Csakhogy nem ezt tettem...