Falazott a kormánynak a távozó államfő az utolsó szilveszteri beszédében.

Nekem nem fog hiányozni. De az én szívemet is átjárta az éjfél utáni percekben némi érzelem. Hiszen, ez mégiscsak az utolsó beszéde volt államfői minőségében. Utoljára láthattuk szilveszter éjszakáján a tévé képernyőjén megjelenő gondterhelt arcot, a redőkbe szaladt homlokot, a szomorú szemeket, s hallhattuk a papos hangot, ahogy arra biztat bennünket:

legyünk jobbak, melegebb szívűek, egymás iránt megértőbbek, bizakodóbbak, meg hasonlók.

Ám ennek most már vége. Ha csak az önkényes törvényalkotásáról elhíresült orbáni hatalom nem okoz meglepetést, hamarosan még súlytalanabb szereplő veszi át Áder János helyét. Novák Katalin, akinek első dolga volt, hogy kikérje magának azokat a célzásokat, miszerint ő bábu lesz majd a legmagasabb közjogi méltósági poszton. Feltehetően azért volt ennyire harcias, mert akkor még nem tudta, hogy az országvezér eredetileg Kövér Lászlót szemelte ki ebbe a tisztségbe, s csak azt követően került szóba a neve, miután az országgyűlés elnöke nemet mondott. Bizony, most is sakkoztak ővele!

De hagyjuk ezt, mert ez a jegyzet még Áder Jánosról kell szóljon. Arról a férfiúról, aki két cikluson viselte vállán az ország gondjainak terhét. Arról az emberről, akivel itt a Bekiáltásban huszonötször foglalkoztam az elmúlt nyolc évben. Olykor másokkal együtt taglaltam megmozdulásait, de esetenként nem kerülhettem meg önálló megszólalásainak tollhegyre tűzését. Így történt ez 2014. május 7-én, a parlament akkori alakuló üléséhez kapcsolódva is. Arról győzködte az országot, hogy senki nem kérdőjelezheti meg a választások tisztaságát, s egyébként befejezettnek nyilvánította „a rendszerváltás hosszúra nyúlt folyamatát”. Ezzel szemben a cikkemet azzal zártam:

„államelnöki beszéd ide, államelnöki beszéd oda, semmi nincs itt befejezve. Az egyes ember, vagy a személyek egy szűk köre soha nem uralhatja egészen a társadalmi folyamatokat”.

Ezt követően, a 2017. február 12-ei jegyzetemben az 1867-es kiegyezés zsákutcáival foglalkozva idéztem fel a köztársasági elnök akkori szilveszteri beszédét, amelyben bepárásodott tekintettel méltatta a százötven évvel azelőtti eseményt. Én viszont azon füstölögtem: elfeledkezett arról, hogy ez vezetett Trianonnak ahhoz a brutális formájához, amiként az megvalósult, továbbá a huszadik századi történelmünk azon retteneteihez, amelyek talán enyhébb következményekkel jártak volna, ha a megelőző évszázad végén önálló államként kezdett volna új életet Magyarország…

Mulasztásomnak is tekinthetem, hogy nem követtem megnyilatkozásait nagyobb figyelemmel. Mentségemre, a 2019-es, majd a 2020. január 1-jei szózatait már tüzetesen elemeztem formai és tartalmi szempontból is. Sokat nem írtam a javára, hiszen az egyik cikknek az volt a címe, hogy „Áder János dörgedelmei”, a másiknak pedig az, hogy „Áder, a hiteltelen”. Szintén foglalkoztam a 2020. április 10-i szövegével, amelyben a húsvéthoz kapcsolódva a maga módján próbált lelket önteni a Covid-járvány miatt aggódó népbe. Szerintem nem sok sikerrel, mert ezt írtam a jegyzet fölé: „Sokak adósa maradt Áder”.

Ám mindez ma már a múlté. S persze, 2022 első percei szintén. Ekkor még megtehette volna, hogy valami emlékezeteset mond. Például utalhatott volna arra, hogy az idén befejezi eddigi ténykedését, s mérleget von. Hiszen, amikor az utódját léptetik a helyére, a „meghalt a király, éljen a király” jegyében már mindenki az új személyre figyel. De nem ezt tette. Ismét a járvány állt a beszéde középpontjában, ami önmagában nem kifogásolható. Sőt! Viszont, hogy miért kellett ehhez az 1945-ös budapesti ostromig visszanyúlni, majd egy sor közhelyes megállapítás után meglehetősen dagályos mondatokkal élni, amelyekre

nyilván nem nagyon figyelt oda még a tévénézők többsége sem a szilveszteri hangulatban, azt fel nem foghatom.

S még ha csak dagályos lett volna a fogalmazásmódja! Kifejezett ellenérzéssel fogadtam a pátoszt, amivel „az emberfeletti teljesítményt nyújtó egészségügyi dolgozók”-ról szólt, s azokról, akik „fogták a haldoklók kezét”, „működtették a szociális intézményeket”. Mindez igaz. Akkor miért az elégedetlenségem? Mert ha valakiket, akkor épp ezeket az embereket hagyta cserben a kormány az elmúlt két évben. Mi több, az átgondolatlan – vagy a nagyon is átgondolt – intézkedésekkel egymás ellen fordította a rendklívüli munkát végzők különféle csoportjait. Sőt – miként ez a főváros XVII. kerületi szociális otthonában élőkkel és dolgozókkal is történt – a politikai játszmákban használta fel őket.

Nem emlékszem, hogy a köztársasági elnök, akár csak egyszer is felszólalt volna ezek miatt. Nem állt ki azzal, hogy „Ne tovább!”, miközben lakosság egészéhez képest sokkal többen haltak meg nálunk, mint a legtöbb országban. Hozzá még nem derült ki, hogy a más betegségek miatt elmaradt kezelések hiányának milyen drámaiak és tömegesek a következményei.

Természetesen vitatható, hogy egy szilveszteri beszédben kell-e szólni erről. Bár, szerintem, igen. Az azonban mégiscsak elképesztő, hogy az ország formálisan első embere bagatellizálta a helyzetet, amikor úgy állította be, mintha 2021-ben már minden szükséges eszköz rendelkezésre állt volna a védekezéshez. Ráadásul kimondva-kimondatlanul azt sugallta, hogy az áldozatok száma a lehető legkevesebb volt. Köztársasági Elnök Úr! Ezt azért mégsem kellett volna! Legalább utoljára nem. Úgyhogy távozzon, isten hírével!#   

CÍMKÉP: Áder János a jeltolmáccsal – Hamarosan még súlytalanabb szereplő veheti át a szerepét (Fotó forrása: Illyés Tibor, MTI/MTVA)