A Nyugat valójában önérdekből és ágyúkkal akarta és akarja civilizálni a világ más országait, népeit.

A múlt században egy ilyen előadás társadalmi és médiaesemény lett volna. A szaklapokat nem említve, még a nem operakedvelők sem kerülhették volna ki, hogy a tévéhíradóból, az országosan terjesztett minőségi újságokból, a rádió híreiből, nagy hallgatottságú reggeli műsorából ne értesüljenek arról, hogy

egy katalán származású rendező Calixto Bieito, a Magyar Állami Operaház és a Genfi Nagyszínház koprodukciójában, korábban Genfben, s most Budapesten úgy vitt színre egy darabot, amiből kiderül: többet tud hozzátenni az Ukrajna területén folyó háború értelmezéséhez, mint az összes amerikai és európai politikus együttvéve.

Pedig a színrevitellel kapcsolatos döntésnek jóval az invázió előtt kellett megszületnie. És még mondja valaki, hogy a művészet fölöslegessé válik a 21. században! Nem az. Legfeljebb önhittségünkben lemondunk arról, amit hozzátehet az életünkhöz. Prokofjev: Háború és béke című, grandiózus operájának megtekintését, sőt csoportos elemzését egyébként is, de ebben a rendezésben feltétlenül kötelezővé tenném azoknak, akik a Nyugat által Oroszország és a Szovjetunió ellen intézett hadjáratok kudarcai után most az oroszokkal azonos kulturális gyökerű ukránokat akarják felhasználni Moszkva térdre kényszerítéséhez, erőforrásainak külföldi ellenőrzés alá vonásához.

Ki ne tudná? A kiindulópont: Lev Tolsztoj hasonló című, nagy ívű regénye, amely a Bonaparte Napóleon által vezetett európai hadak támadása előtti és alatti Oroszország tablóját rajzolja meg. Az 1812-ben orosz győzelemmel zárult küzdelem megismétlődött 1941 és 1945 között. A Szovjetunió legyőzte a náci Németországot, amely az európai országok gazdasági erejét, s részben hadseregeit mozgósítva a Leningrád–Moszkva–Sztálingrád vonalig döntötte romba a falvakat, a városokat, majd szenvedett vereséget a szovjet nép 27 milliós véráldozatával.

Az 1812-es honvédő háború indította Szergej Prokofjevet, hogy Tolsztoj művére támaszkodva, második feleségével Mira Mendelsonnal együtt alkotva meg a szövegkönyvet, grandiózus operát írjon.

A gondolat a harmincas évektől foglalkoztatta, s már az 1941-es német támadást megelőzően elkészült a librettó vázlatával. 1942 végére – tehát abban az időben, amikor folyamatosan hátrált a Vörös Hadsereg! – csaknem végleges formába öntötte a művet, amelynek koncertelőadását 1945 nyarán tartották. A zeneszerző folyamatosan csiszolta a darabot, amiben többek között Szergej Eisenstein filmrendező is részt vett. Végül az operát a maga teljességében először 1955-ben, majd 1959-ben a moszkvai Nagy Színházban mutatták be. Első felvonása a béke, a második a háború viszonyait jeleníti meg tizenhárom képben.

Hogy Prokofjev műve milyen rendkívüli zenei élmény, annak méltatására nem én vagyok hivatott. Azt azért megjegyzem, hogy a Magyar Állami Operaház zenekara méltán váltott ki lelkes tapsot a február 1-jei előadáson, amit szerencsém volt átélni. Nem kevésbé lenyűgöző volt a hatalmas kórus és a csaknem harminc (!) szólóénekes teljesítménye a szélsőséges érzelmek áradását, a színészi játékot a közönségben gyakran a döbbenetig fokozó színpadképben.

Ám mindez itt és most, a művészeti értéken és élményen túl, azért is külön említendő, mert – mint fentebb jeleztem – hozzájárulhat a ma részben ugyanabban a térségben, a Nyugat ösztönzésével és részvételével folyó háború és a mögöttes értelmezéséhez.

Mert milyen is az oroszországi, s persze a mindenütti, mindenkori felsőbbség békés élete Calixto Bieito felfogásában? Pihekönnyű, a testek körül lebegő-fojtogató fólialepelben küszködnek az alakok. Egymás közelében, mégis magányra ítélve, egymást egymástól távol tartva, egyszersmind az internetes véleménybuborékok nyomasztó élményét is előhívva. Ebben a világban mintha nem lenne egy igaz gesztus, egy igaz gondolat sem. Akit nyúlánknak képzeltél, az itt testes, akit idősnek, az fiatal, akit bölcsnek, az inkább kelletlen… Hiába a csodás szavak – például a költő Lomonoszovnak az uralkodónőt és az országot földöntúlinak lefestő ódája – a palota díszes nagytermén vágott ablakon túl brutális medve trappol a vetített képen, nyugalmában is félelmetesen valahová, látszólag céltalanul, de rendíthetetlenül.

Eközben a bálteremben minden mértéken túli szertelenség, ami olykor nyers erőszakba fordul. Mintha nem lenne itt egyetlen normális ember sem. Natasa, aki szerint neki minden kijár, amire vágyik, méghozzá azonnal, nem fogja fel, hogy az Andrej herceg utáni parttalan vágyakozásában a minden nőt tárgynak tekintő korhelyek áldozatává lesz. Szonja, az unokatestvér mindezt látja, de lelketlenül, egyúttal irígykedve várja a szinte még gyerek, ám a férfiak által körülrajongott rokon bukását. Ott, ahol a nemtörődöm játszadozás uralkodik, a francia szabadkőművesek, kétségtelenül már születésükkor ellentmondásos jelszavaira csupán a divat kellékeként tekintenek. Lassan azonban még a talmi csillogás is elvész: pizzát rendel az arisztokrata társaság. A nézőt annyira székéhez szögezi a felfordulás miatti döbbenet, hogy még tapsolni is elfelejt.

Háború sem kell hozzá, s a ragyogó palotabelső szemünk előtt válik romhalmazzá; értékrendjét vesztve vergődik az ország, ahonnan, ha a felsőbb körökből bajba kerûl valaki, a varsói úton tervezi menekülését – közben ugyanabból az irányból, Livónia felől közeledik a korzikai szörnyeteg, és sehol egy Szuvorov…

A háború kavargásában zavarodottan bolyong és küszködik, a csodában reménykedik a tömegmassza, amelyben csak olykor tűnik fel egy-egy ismerős alak, aki hamar el is vész a sokaságban. Végre Kutuzovban fedezik fel megmentőjüket, aki azonban a színpad sarkában rakosgat valamiféle üvegbábúkat, s nem igen vet ügyet arra, ami körötte történik. Rezignáltan veszi tudomásul, hogy a kimenetelt úgyis a névtelen sokaság lelkülete, kétségbeesett önfeláldozása dönti el. Ellentétben Napóleonnal, aki egyre-másra osztogatja a parancsokat, miközben nyilvánvaló, hogy lehetetlen átlátni, ami a harctéren történik.

Ám a császárt küldetéstudat vezérli; már a gondolattól is boldogság tölti el, hogy miután elfoglalta Moszkvát, kegyesen részelteti az oroszokat a nyugati civilizáció áldásaiban.

Ehhez képest fel nem foghatja a „vad szkíták” észjárását, akik maguk gyújtják fel ősi városukat, rombolják le magaskultúrájuk templomát. Azt kellene megfejtenie, hogy az ebből fakadó értékrendből, tudásból, elszántságból miként válik a franciák ellen forduló fegyver, s hogyan kap támaszt az úri népség is a paraszt Platón Karatajev népi bölcsességétől: „A kukac rágja a káposztát, de ő pusztul el előbb”. De ez az, ami a Nyugatnak sosem szokott sikerülni. Megfejteni azt, amit a diplomata költő Fjodor Tyutcsev szerint maguk az oroszok sem értenek, valójában miért „jár ott külön úton az élet”, s miből merítik erejüket?

Persze, az itt mindig mindent elpusztító háború után lassú lesz az újjáépítés. A korábban szertelen, többek által szűziesnek tekintett Natasa, aki szinte mindenkit elvesztett a sorsát így vagy úgy meghatározók közül, a megpróbáltatások után hétköznapi asszonyként kerül elő. Mozdulatai azonban beszédesen bizonytalanok, amikor a színházszentély töredékeit rakosgatni kezdi. Az opera színpadán nincs boldog vég miként Tolsztojnál… Mindenesetre Kutuzov megdicsőül. De már ügyet sem vet a sakktáblára, végre visszamehet Bukarestbe a szeretőjét fáradhatatlanul simogatni, aki mellől a cár szólította el.

A színpad jobb szélén üldögélő tábornokra, s mellette a nőre, éles fénycsóva esik, s marad rajtuk véget nem érően hosszú ideig, miközben egyre nagyobb homályban vész el a színpad egészét megtöltő tömeg, amely, akár a háttérre vetített, fűben zsizsegő hangyák, nyilván, munkához lát; az elpusztult férfiak helyett a gyerekeket hívják a mezőre dolgozni. De látni, nem látjuk őket. A munkásnép és Kutuzovék közé ereszkedő fóliafüggönyt áttetszőnek hisszük ugyan, de ez is csupán érzékcsalódás. Miután a közrendűek megvédték szülőföldjüket, a felsőbbségtől elzárva, névtelenségben és láthatatlanul élik tovább hétköznapjaikat Oroszország végtelen térségeiben, amíg ismét szükség lesz rájuk a harctereken. Érti, aki érteni akarja..!#

CÍMKÉP: Középen a pamlagon Andrej szerepében Szegedi Csaba, fehérben a Natasát játszó Brassói-Jőrös Andrea, közöttük a Natasa apját, Rosztov grófot alakító Kovács István – Értékrendjét vesztve vergődik az ország – közben közeledik a korzikai szörnyeteg, és sehol egy Szuvorov (Fotó forrása: Magyar Állami Operaház honlapja)

ZÁRÓKÉP: Pihekönnyű, a testek körül lebegő-fojtogató fólialepelben küszködnek az alakok az operaház Háború és béke előadásán – Egymás közelében, mégis magányra ítélve, egymást egymástól távol tartva, csupán a színpad két oldalán, Natasa és Andrej mentes ettől a darab elején… (Fotó forrása: Magyar Állami Operaház honlapja)