Középosztálybeli jussukat követelik csupán, egyébként utánuk a vízözön.

Pénztáros Lőrinc álnév alatt terjed ez a rajz az interneten. A talán csak Freud alapján magyarázható komplexus miatt, a harciaskodó ellenzék által is kolostornak nevezett, a Budai Várnegyedbe telepített miniszterelnöki hivatal elé szervezett diáktüntetéseken történtekhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy a fiatalok és a rohamrendőrök közötti dulakodás során a karhatalom könnygázt is bevetett. Ezt illette a felháborodott nyárspolgár-értelmiség ilyen és hasonló szövegekkel:

♦ A szerencsétlen, szolgalelkű rendőrök egyre erőszakosabbak. Félnek? Kitől? A diákoktól? Szánalmas és szégyenteljes. Undorító.
♦ A gyerekeket könnygázzal fújják, a tanárokat meg büntetik, mert dolgoznának. Diktatúra = Fidesz.
♦ Tiszta Oroszország, most azzal próbálkoznak, mint Putyin: aki a fejére olvassa az igazságot, mehet a börtönbe, a bűnözőket pedig kiengedik!!!!!
♦ Akasztófára az összes ilyen bátor rendőrt!
♦ A rendőrök gyerekeit kell előre állítani, a sajátjukat csak nem fújják le, kivéve, ha jobban félnek sanyibától.

Az élemedett korúak üzenete szerint: „Fiatalok a kezetekben a jövőtök!! Zavarjátok el a Fideszt!”, amiben, ugyebár, az ajánló egyfajta passzív magatartása tükröződik. De nem csak az övé és a hozzá hasonlóké. Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármester szerint a problémák szinte maguktól megszűnnek, ha elég fiatalt / kamaszt / gyereket vernek meg, hiszen ezt tette közzé: „Annak a rendszernek, ahol gyerekeket vernek a rendőrök, már nincs sok hátra.” Budapest főpolgármesterétől, Karácsony Gergelytől annyira telt, hogy elorozzon egy mondatot a tüntetőktől: „Könnygázzal nem lehet tanítani”. Donáth Anna szerint: „Ezek a diákok nemcsak a saját jövőjükért harcolnak, hanem a tiédért, a miénkért is. Vállalják a könnygázt, gumibotot, fogdát. Tisztelet érte mindannyiuknak!” Dobrev Klára: „Én csak tiszta tekintetű, a jövőjükért aggódó diákokat látok. Kordonok és erőszak nélkül itt az ideje meghallgatni őket”.

Lássuk be, hogy a politikusok és az internet népének megnyilatkozásai egyaránt pótcselekvések. Nincs sem érdemi helyzetelemzés, sem program. Ezek hiányában valódi jelszavak, s főleg érdemi tettek sincsenek. A szólamokban egyrészt a „Fogjuk meg és vigyétek!” esete tükröződik. Másrészt, nem csak az itteni idézetek alapján, számomra elsősorban az a szembetűnő, hogy a magukat értelmiséginek tekintők közül milyen sokan vezetik vissza az eseményeket egy-egy személy rossz- vagy jóindulatára. Ezúttal a rendőrökben látják a főellenséget. Általában pedig szent meggyőződésük, hogy elég, ha lecserélik Putyint, Bident, Trumpot, Orbánt egy másik politikussal, s egy csapásra rendbe jön minden.

Nem tudom eldönteni, hogy a tömegnek ez a magatartása tájékozatlanságból eredő butaságból, vagy a mindent mindig megúszni, de közben jól élni akaró kispolgár önámításából fakad-e. Esetleg az egyik erősíti a másikat? Ehhez képest a vezetésre aspirálók megnyilatkozása tiszta sor. Csupán azt akarják elérni, hogy ne az orbánisták, hanem ők döntsenek arról, kinek mennyi jusson az ország vagyonából, pénzéből. Miként Donáth Anna leszögezte a diáktüntetésekhez is kapcsolódva:

Hagyjuk most, hogy az országnak, a „magyar embereknek” a kormánnyal vagy éppen az ellenzékkel való azonosítása minden esetben csúsztatás, amitől pillanatnyi érdekeik szerint hol elhatárolják magukat a politikusok, hol pedig, mint itt, azonosulnak vele! Azzal se bíbelődjünk most, hogy elég vaj volt és van ellenzéki politikusok fején is. Amúgy az úgynevezett európai alapértékeket a brüsszeli hangadók úgy mozgatják, ahogy az általuk képviselt tőkés csoportok érdekei kívánják, amire a legszembetűnőbb példa az ukrán fasisztoid rendszer bűnei feletti szemet hunyás, sőt annak méltatása. Egyáltalán, mi köze az úgynevezett alapértékeknek a szerződésekben meghatározott juttatásokhoz!

Koncentráljunk csupán arra: sem az internetezők nagy részében, sem a parlamenti ellenzéki politikusokban nem merül fel, hogy a társadalmi-gazdasági rendszer összefüggéseiben keressék az általuk bírált jelenségek gyökerét! S ami ennél fájdalmasabb: a tüntetőkben sem, ami több mint nyugtalanító a jövőre nézve. Ők is csupán attól rémültek meg, hogy színvonalas oktatás híján még szüleikhez, nagyszüleikhez képest is lecsúszás lesz a sorsuk. De hogy ennek okát ne egyszerűen Orbánban keressék, hanem mélyebb rétegekben, az nem jut eszükbe.

Nem néznek szembe azzal, hogy a magyar társadalmat jó négy évtizede uraló szegregáció miatt ez a lecsúszás már a lakosság harmadának-felének sorsa, s hogy a kapitalizmusban szükségszerűen peremre szorított, hatalmas tömegtől elvont jövedelemből futotta eddig a középosztálybeli viszonylag kiváltságosak jólétének finanszírozására. De hogy is néznének ezzel szembe? Hiszen

ezt a szűklátókörűséget örökölték azoktól, akik szülőként, tanárként nevelték őket. Ezt sugallja nekik az újságírók, a politikusok többsége, s majdan ennek a befelé forduló értékrendnek a követését várják el tőlük a kis- és nagytőkés cégtulajdonosok, s az őket képviselő állam főhivatalnokai, a leendő főnökeik.

Úgy élnek, miként arról Babits Mihály vallott egykoron. Csak Illyés „Puszták népé”-ből értesült arról, milyen nyomorban tengődik az ország nincstelen harmada. Noha gyakran vonatozott arra, de fogalma sem volt a síneken túli cselédlakásokban vegetálók kilátástalan helyzetéről. A pusztuló falvakban, a városok peremén, sőt a belvárosokba ékelődve, a panelrengetegek mélyén ma ugyanekkora tömeg retteg a hónap utolsó hetétől, sokan a mindennapi másnaptól. Ám erről nem tud, vagy nem akar tudni a tüntető néhány ezer, amelynek tagjai, attól tartok, nem értik, nem érthetik, hogy a világunkat a kizsákmányolásra épülő törvényszerűségek mozgatják.

E fiatalok nem a szolidaritás gondolatával, még csak nem is Petőfi jakobinus tudatosságával vonultak fel a Budai Várnegyedbe. Csupán annak követelésével, hogy adják meg nekik, ami középosztálybeli helyzetük szerint jár, egyébként utánuk a vízözön. Hogy más osztályok is vannak alattuk? Hogy azoktól vonják el, amire jogot akarnak formálni? Ez meg sem fordul a fejükben. Hiszen a felső húsz–huszonöt százalék dimenziójában léteznek, akik – anélkül, hogy tudatosulna bennük a ragacs, mely a tőke leendő szolgáinak-kedvezményezettjeinek társadalmi pozíciójához tapad majd – csupán saját egzisztenciájukért küzdenek saját osztályukon belül. A pénzben, részvényben, termelő tulajdonban, tudásban megtestesülő javakból követelik a részüket azoktól, akik már megszedték magukat, de legalábbis viszonylagos anyagi jólétben múlathatják vagy rettegik a napokat.

E közép-középosztálybeli lázadókba szitokszóként égették Karl Marx vagy Vlagyimir Lenin nevét, és égetik beléjük nap, mint nap.

Így arról sincs tudomásuk, hogy ezek a tudós fők aprólékos, szociológiai kutatásokkal megalapozott, egyenként is vaskos kötetekkel tárták fel koruk nyomorúságos körülmények között élt munkáságának, parasztságának helyzetét. Tűpontos leírást adtak például az akkori börtön- és egészségügyi viszonyokról, a gyarmatosított népek sorsáról, a pénztőke által mozgatott, az értékeknek a gazdagabbak felé szivattyúzásán alapuló, a tőkekoncentrációt a gyengébbek tönkretételével elérő ipari termelési és a földbirtok-rendszerről, s ezek nemzetközi összefüggéseiről.

S mindenekelőtt feltárták, hogy mindez miként gyökerezik a feudalizmust váltó kapitalizmus, s ennek betetőzéseként az imperializmus struktúráiban. (Ebben haladták meg többek között a későbbi magyarországi népi írók, szociográfusok többségét.) S csak ezt követően adták ki a jelszót, az embert ember által pusztító rendszer meghaladására–lerombolására. Azzal a rendszerrel való szembefordulásra, amely újból és újból háborúba sodorja a világot, pusztulással fenyegeti az emberi civilizációt, függetlenül attól, hogy ki fémjelzi az adott brit, francia, amerikai, orosz, német stb. birodalmat.

Ellentétben a most tüntető fiatalokkal és azokkal a családokkal, körökkel, amelyekből kirajzottak, az említett forradalmárok, s követőik nem áltatták magukat azzal, hogy ha egy kegyesebb király vagy cár kerül trónra, egy jólelkűbb állam- vagy kormányfő vezeti az országot, akkor megszűnik az égbekiáltó társadalmi igazságtalanság. Számukra ugyanis az igazságtalanság egyetemes problémaként vetődött fel.

Azokat is magában foglalta, akik látszólag és talán átmenetileg a tőkés viszonyok nem tőkés, tehát alkalmazotti, sőt vezető alkalmazotti haszonélvezőiként működtek és működnek közre a vagyonok minél kevesebb kézben való koncentrációjában.

Persze, mindez rejtve marad a nyárspolgár, illetve a nyárspolgár-süvölvények előtt. S még inkább ez történik, ha az adott korból, a történeti–társadalmi–gazdasági–kulturális összefüggésekből kiragadva, a marxisták nézeteit lényegükből kiforgató vulgármarxistáknal, sztálinistáknak az eredeti tanok kidolgozóinak nevével összemosva, nem minden célzatosság nélkül bizonygatják a fiatalok előtt, hogy a társadalmi igazságosságért jól-rosszul küzdők eleve gazemberek voltak. (Olyan ez, mintha a jezsuita Ferenc pápa, az Uram bocsá’ vallásalapító Jézus és az inkvizítorok közé egyenlőségjelet tenne ma valaki, tekintet nélkül a történelmi, s egyéb körülményekre.)

A kapitalizmusnak e mai védelmezői, megjavíthatóságának apostolai mindezt arra használják, hogy azt propagálják: már csak egy kicsit kell várni, és a világunk minden világok legjobbika lesz. Ám éppen ennek az ámításnak a következménye, hogy a mindenkori felbuzdulások nem érintik meg a társadalom más osztályait. Az olykor utcára vonulók kudarcra vannak ítélve, mert még a saját társadalmi köreiken belüli más foglalkozási csoportoktól sem kapnak cselekvő támogatást a lázadásaikhoz. Ugyanis, rendre az önzés harcol itt az önzés ellen. Ezért a megmozdulásokból soha nem alakulhat ki nemhogy világtiltakozás, de még országos sem. Nos, ezt kellene itt és most belátni ifjaknak, s idősebbeknek egyaránt, és akkor talán építeni is lehetne valamiféle jövőt.

Viszont, amíg a hevületből csak a rendőrökkel való huzakodásra, gúnyolódásra futja, addig a pénzhatalom bástyái mögöttiek, akik egyébként Orbánékat és ellenzéküket is mozgatják, csak derülten szemlélik az alsóbb osztályok közötti  utcai ütközeteket Magyarországtól Franciaországon át az USA-ig. Eközben egyre nagyobb számsorok jelzik, miként hízik napról napra a világ egyszázaléknyi népességnek kezében a dollárban, euróban, jüanban, rubelben, rúpiában kifejezett világvagyon nagyjából fele. S ennek másik oldala: a világ népességének 55 százaléka osztozik a vagyon alig több mint 1 százalékán. A számos különérdek által atomjaira szakadt, az internetes buborékokba húzódott középosztályon belüli iszapbirkózás a különbözetből való minél nagyobb részesedésért folyik, óhatatlanul egymás ellen.#

CÍMKÉP: A Pénztáros Lőrinc álnév alatt az interneten terjesztett karikatúra – A magát értelmiséginek tekintő sokaság minden eseményt csak személyek rossz- vagy jóindulatához képes kapcsolni, társadalmi-gazdasági rendszerkritika helyett ezúttal a rendőrökben látja az ellenséget