1122. BEKIÁLTÁS: Puzsér, a bolseviki
A leegyszerűsítés puzséri foka igencsak kimeríti a néphülyítés fogalmát.
A kváziellenzéki média, szerintem, egyik legkártékonyabb figurája Puzsér Róbert. Hogy hogy nem, az autórádiómat a Spirit FM-re hangolva szinte mindig az indulataiba önmagát belelovaló hangja hangzik fel. Ezen kívül a Magyar Hangban olvasom általában kéthetenkénti kinyilatkoztatásait. Szerepe az álliberális, álbaloldali táborban hasonló a kormányoldalon uszító Bayer Zsoltéhoz. Ám, amíg utóbbi ordenárésággal köríti a propagandát,
Puzsér intellektuális köntösbe öltözteti a demagógiát.
Sokoldalúan tájékozott személyként jelenik meg a közönség előtt, aki gyakorlatilag minden témakörben otthonosan mozog. Nem tisztem megítélni, hogy a tudományok – a pszichológa, a történelem, a film- és médiatörténet, a közgazdaságtan, a politika- és vallástudomány, meg a jó ég tudja mi minden – közül melyikben mozog igazán otthonosan. Ahhoz azonban van némi felkészültségem, hogy górcső alá vegyem, amit a marxizmussal összemosott sztálinizmusról, a ruszofóbiával leöntött bolsevizmusról összehord.
A könnyebbség kedvéért a Magyar Hang néhány számát vettem elő, s nem a rádióadásokban elhangzott mondatai közül idézek. Utóbbiak ugyanis magukon viselhetik a rögtönzésből eredő felszínességet, míg a nyomtatásban napvilágot látott publicisztikáit kiérlelteknek lehet tekinteni. Itt van mindjárt egy cím a hetilap április 28-án megjelent utolsó oldaláról: „Csernobil: hazugságok kritikus tömege robbantotta szét a Szovjetuniót”.
Lehetséges, hogy a szerkesztő adta a megtévesztő címet, de ha így történt, nem tett mást, mint egy mondatba sűrítette Puzsér cikkének lényegét. Előállhatnék most azzal, hogy „Csernobil a propagandaháborúban” címmel kisebb tanulmányom jelent meg az Eszmélet folyóirat 125., 2020. tavaszi számában, s ebben nem egyetlen tényezőt kiemelve közelítettem a témához, ennek részeként a Szovjetunió megszűnéséhez. De önmagam idézése helyett csupán azt jegyzem meg:
A Csernobil olyan hívó szóvá lett a propagandisták szájában, ami a Puzsérhoz hasonlóknak mindmáig lehetőséget kínál a bonyolult összefüggések lebutított megjelenítésére.
De hogy mégse hagyjam a levegőben a puzséri csúsztatást, a Szovjetunió szétesésének okaival kapcsolatban hadd idézzem a téma egyik legavatottabb magyarországi szakértőjét, Krausz Tamás történészt, aki szintén az Eszméletben, a 135–136., 2022 őszi-téli szám 14–15. oldalán így foglalta össze a történteket:
»a kapitalizmus hetven évvel későbbi visszaállítása, a globális tőkés világrendbe való „visszailleszkedése” tette elkerülhetetlenné a száz évvel ezelőtt kialakult föderációs államszövetség felbomlasztását azon hatalmi csoportok érdekében, akik az állami tulajdon privatizálásából új uralkodó osztállyá szerveződhettek az utódállamok kereteiben, és végül a maguk képmására formálták a múltat és jelent: egyesítették a romantikus múltba néző államnacionalista utópiát a nyugati fogyasztói kultúra, a „minden adható-vehető antiutópisztikus és kommerciális, sekélyes és prostitutív természetével.«
Értem én, hogy egy ilyen szöveg befogadása sokkal, de sokkal nehezebb, mint a helyette bedobott „Csernobil” szó egyrészt a Szovjetunió belső válságának a számításba vételére, másrészt a szovjet állam kifosztására már formálódásának első pillanatától a tőkésállamok által indított fegyveres támadások – az 1918–1922-es katonai intervenciónak, a csaknem teljes Európa gazdasági és katonai erejét Moszkva ellen vezető hitleri Németország pusztításának stb. – áttekintésére. De azért álljon meg a pajkaszegi körmenet! Az egyszerűsítés puzséri foka igencsak kimeríti a néphülyítés fogalmát. Magyarán, olyan hazugsággá válik az állítása, amivel ebben a cikkében (is) az orbáni kormányzási rendszert vádolja.
Hozzáteszem, nem ok nélkül. Csakhogy lehet-e hamis állításokkal hamisságok ellen küzdeni? Komolyan vehető-e a bíráló hevület, ha azt ilyen és ehhez hasonló tézisek cakkozzák: „Az államszocializmus hívei elhitték, hogy a Coca-Cola mámorában fetrengő Nyugattal szemben a Szovjetunió munkásállamának középpontjában maga a kisember áll”. Először is, olyan személyként, aki az államszocializmusban felnőve, és részben abban munkálkodva, érzékelhettem annak nem csak árnyoldalait, hanem előnyeit is megtapasztalhattam – például azt, hogy tömegek emelkedhettek ki a nyomorból, költözhettek az egészségtelen házakból összkomfortos lakásokba, épületekbe, részesülhettek ingyenes orvosi ellátásban és oktatásban, ami lehetővé tette az addigi feudális kasztos osztálykorlátokból való kitörést –, azt kell mondanom:
sem én, sem szélesebb környezetem nem fetrengett a Coca-Cola mámorában. Őszintén szólva, az amerikai üdítő iránti különös érdeklődést sem érzékeltem, ellentétben a Megáll az idő című, 1982-es film egyik jelenetében látottakkal, hallottakkal.
Annak ellenére nem, hogy – miként Zöldi László kollégámtól hallottam – a koreai háborúból küldött tudósításaiban az amerikai katonák körében „észlelt” Coca-Cola mámorról már az 50-es évek elején beszámolt Méray Tibor a kommunista párti, a munkahelyeken kötelező reggeli olvasmánnyá tett Szabad Népben. Ő aztán reformkommunistává vált, majd '56 után, az emigrációból, több, hasonló életutat megjárt társához hasonlóan, szociáldemokrataként (?) liberálisként (?) küldte tanácsait az itthon maradottaknak, miként is kellene élniük. Írom ezt az ifjabb nemzedékekhez tartozóknak, akiknek agyát sokféle ostobasággal próbálják bódítani manapság (is).
Egyébként pedig a Szovjetunió munkásállamának középpontjában valóban maga a kisember állt. Számunkra szinte felfoghatatlan módon, minden represszió és sokak tragédiája ellenére. Mi több, egyes vélemények szerint éppen azért nem lett még nagyobb katasztrófa Csernobilból, mert a védekezésben számítani lehetett a közösségi éthosszal átitatott szovjet ember önfeláldozására. A 2019 nyarán vetített HBO-sorozat forgatókönyvírója Craig Mazin maga is érzékelte, hogy az úgynevezett homo sovieticus utolsó fellángolása volt a nyolcszázezer ember bevonultatásával végrehajtott kitelepítés, védekezés és mentesítés.
A benne résztvevő névtelenek, tudósok, sőt a nómenklatúra számos tagja, az 1917-ben nyolcvan százalékban még írástudatlan, a gyakran valóban brutális kényszerekkel formált „állami alattvaló” utódjaként tekintett önmagára. Azok leszármazottja volt, akik sajátjukként gondoltak a 30-as években felépített több ezer gyárra, akik a nyugati szövetségesek nem minden hátsó szándék nélküli hezitálása ellenére, amivel három éven át, 1944 nyaráig húzták a franciaországi partraszállást, legyőzték a nácizmust és újjáépítették az úgymond felsőbbrendű és civilizált nyugati hadseregek által felperzselt, a mai Európai Unió egynegyedének megfelelő terület városait, falvait, üzemeit. 2023-ban, a hivatkozott a cikkben Puzsér Róbert a szovjet hazudozás példájaként utalt arra, hogy
„a szovjet ember elhitte, hogy a gyűlöletes Nyugat mindenáron ellene acsarkodik”.
Csakhogy ezt nem elhinnie kellett, hanem megtapasztalta. Ha másként nem, abból, hogy a Nagy Honvédő Háborúban családjának valamelyik tagja a fronton és a hadifogoly-táborban megölt, agyondolgoztatott több mint 13 millió katona között pusztult el, vagy a német–román–magyar megszállás során gyilkolták le, hurcolták el koncentrációs táborokba, vagy az ezekkel felérő kényszermunkára Németországba. Az utóbbiak száma is 13 millió körülire tehető. Tisztességes közírónak nem szabadna átlépnie mindezen, mert akár akarja, akár nem, a mai tőkeérdekeket szolgáló történelemhamisítás lesz a vége.
De hogy mennyire reménytelen a figyelmet bombasztikus kijelentésekkel magukra irányítók leegyszerűsítései ellen küzdeni, az is jelzi, hogy csupán egyetlen cikk két részletéről írva hoztam össze mindezt. Valójában ugyanígy, vagy még inkább ízekre kellene szedni Puzsér minden megnyilvánulását, melyek óriási publicitást kapnak. Nem véletlenül, hiszen igen hatékony ő a társadalmunkat uraló politikai-gazdasági kisebbség – s ezalatt nem csak az épp kormányzókat, hanem álellenzéküket, a mindkettejükhöz kapcsolódó hazai és külföldi köröket is értem – gondolatainak, értékrendjének közvetítésében.
Példa erre a szintén a Magyar Hangban április 21-én, „Wokeness és alt-right közt nem félúton” című írása. Ebben a wokeness-t – a nők, a sötétbőrűek, a melegek, az idegenek, a másként gondolkodók, voltaképpen „az aljas fehér ember” (lényegében a fehér férfi) áldozatai védelmében indított mozgalmat – a bolsevizmussal vetette össze. Korántsem egyedül, hiszen például Bíró Béla is arról értekezett a romániai Maszol.ro portálon, hogy a wokeness
„az NKVD nélküli sztálinizmus és a vörös brigádok nélküli maoizmus posztmodern változata. Célja a fehér ember uralmának felszámolása. A támadás a Nyugat legfontosabb értékei: a reneszánsz, a felvilágosodás és a liberalizmus ellen irányul...”
Itt és most, nem az efféle, Puzsér Róbert és mások által szintén az adott történelemi–társadalmi–gazdasági környezetből kiragadott jelenségek összevetésének, vagyis az analógia buktatóira szeretnék rámutatni. Csupán Puzsérnak a hivatkozott cikkben bedobott egyik állításához tennék fel néhány kérdést. Az állítás szerint „a bolsevikok (…) gyakorlatban kivitelezett megoldásai okoztak világszerte társadalmi katasztrófát”
♦ Tényleg komolyan gondolja a jeles influenszer, hogy a huszadik század katasztrófáinak nem a brutális nyugati, japán és oroszországi kapitalista-imperialista gyarmatosítás alapozott meg?
♦ Tényleg nem érzékeli, hogy a kapitalizmus letéteményesei azok, akik a tőke működésmódjából eredő válságok leküzdésére keresik az újabb és újabb elfoglalható, ásványokban, termőföldben gazdag területeket – gyarmatokat, félgyarmatokat –, használják fel érdekeiknek megfelelően a kizsákmányolható tömegeket, s ezért forró, hibrid és proxy háborúkat indítanak, nem pedig azok, akik ez ellen fellépnek?
♦ Tényleg úgy véli, hogy a bolsevizmus az ok, nem pedig a tőkés érdekek érvényesítésének brutalitása szülte meg az ellenpóluson a bolsevizmust, sőt a nácizmust, melyeket egyébként maga Puzsér is kéjelegve és hamisan mos össze egyes megszólalásaiban?
♦ Tényleg azt hiszi, hogy az I. világháború négy, a polgárháború további négy éve, közben az amerikai, angol, francia, japán stb. katonai intervenció elleni védekezésben teljesen kivérzett, a bolsevikok által vezetett Szovjetuniónak érdeke volt a II. világháború kirobbantása? Hogy a valaha volt legkegyetlenebb háborús támadás elleni emberfeletti védekezés után a Hirosimára és a Nagaszakira ledobott amerikai atombombával való fenyegetés árnyékában, a NATO megalakításával szembesülve elsősorban Moszkva erőltette a fegyverkezést, miközben 1952-ig még a háborús megszállók által hátrahagyott fegyveres bandák ellen is harcolnia kellett?
♦ Tényleg nem tud arról, hogy a bolseviki lenini és sztálini Szovjetuniónak mekkora, akár közvetett, szerepe volt a kapitalizmus időleges humanizálásában, a tőkéseknek kiszolgáltatott dolgozók jogainak kivívásában, a gyarmati rendszer felszámolásában, a jóléti társadalmak kiépülésében, a progresszív világkultúra értékeinek gyarapításában?
♦ Tényleg nem érzékeli, hogy a Szovjetunió meggyengülését, majd széthullását követően – tehát ellenerő hiányában – a transznacionális finánctőke szolgálatába állított washingtoni hatalmi körök gátlástalanul érvényesítették geopolitikai és/vagy gazdasági érdekeiket Jugoszláviától Iránon, Afganisztánon, Líbián, Szírián, Venezuelán át Ukrajnáig milliónyi civil halála, milliók rokkanttá válása, lakóhelyének elpusztítása, menekülésre kényszerülése árán?
Ez nem felmentés a bolseviki kegyetlenségek alól, jóllehet azok nagyon is összefüggtek a mindenkori ellenerők, azaz a Nyugat kíméletlenségének nagyságával. Amiért szóvá kell tenni a csúsztatásokat, annak az a fő oka, hogy Puzsér Róbert cikkeiben, csakúgy, mint a hozzá hasonló, kevésbé hatékony, de szintén agymosó politikusok és publicisták megnyilatkozásaiban, a ferdítések mindennaposak. Hősünknek ahhoz még külön tehetsége is van, hogy mindezt kisembervédő szólamokkal, illetve NER-ellenességgel kombinálja.
Ám világosan kell látni, hogy ő nem a kizsákmányolás ellen lép fel, nem a civilizálhatatlan kapitalizmust akarja felváltani valamilyen más, a társadalmi erőforrásokat a közösség egészének jóléte érdekében hasznosító társadalmi-gazdasági formációval. Ő a Föld erőforrásait felélő, az értékeket egy mindinkább szűkülő kisebbség kezében koncentráló nyugati kapitalizmus, és annak kedvezményezettje, az „arany egymilliárd” érdekét jeleníti meg, ha úgy tetszik, bolseviki türelmetlenséggel, elfogultsággal, arroganciával. Például
♦ akkor, amikor ruszofóbiától vezérelve nyilatkozik meg az Ukrajna területén folyó háborúról, figyelmen kívül hagyva a kicsit is tájékozott ember számára nyilvánvaló, az USA által vezetett NATO-országok szerepével kapcsolatos, sok évvel, sőt évtizedekkel ezelőtti tényeket, amelyeket a nyugati médiumokra támaszkodó újságírók és a washingtoni elvárásokhoz igazodó „szakértők” elhallgatnak.
♦ Akkor, amikor a Magyar Hangban április 14-én adott interjúban nem utasítja vissza az őt kérdező újságírónak a propagandában használt kommunizmus-fogalomra utaló felvetését.
♦ Akkor, amikor ugyanitt hatásvadász módon, a történelmi körülményeket figyelmen kívül hagyva, 2023-ból visszanézve tör pálcát az előző generációk, sőt kortársai felett, mikor megvetően bejelenti: „1956 után Kádár János és Aczél György a krumplileves ízén keresztül megszeretette a diktatúrát a magyarokkal”.
Hogy mi van? Nem állítom, hogy a jelenlegi kormányzási rendszer és az ellenzék politizálásával kapcsolatos néhány megállapításához hasonlót nem tártam már magam is a nyilvánosság elé. De a hozzáállásából, a valamiféle néplélektani elemzéséből valósággal süt a felsőbbrendűség-tudat. Puzsér a korábbi magyar társadalom egészét Kádár-borgként tételezi, amikor így határolja el magát Magyarország előző rendszerbeli népétől: „Már az is nagy dolog, ha megőrzöm magam annak, aki vagyok, és nem válok borggá – minden létezőt integráló és önmagává változtató lénnyé –, mert a rendszer leválthatatlan”.
Erre, főleg a borgokra való kitételre, megengedően azt mondhatom: talán nem gondolta végig. Amit viszont azoknak kell átgondolniuk, akik a hatása alá kerülnek: mi is a különbség a köz egészének jólétére jól-rosszul törekvő államszocializmus és a termelésre vérszívóként rátelepült globális finánctőke által mozgatott kapitalizmus között? Hogy egyértelmű legyek, a különbség abban áll, hogy amíg ez utóbbiban – Magyarországon is – nagyjából a társadalom 20-25 százaléka érezheti magát anyagi biztonságban, amabban 75–80 százaléka volt ebben a helyzetben – főleg történelmi okokból, természetesen, nem ausztriai életszínvonalon.
A mozgástérről, a felzárkózásról egyébként csak annyit, hogy a történelmileg kialakult fejlettségbeli állapot jelentős meghaladását a kapitalizmus három évtizede, a megváltóként kezelt Európa Unió és a NATO világa sem tette lehetővé. Sőt! Merthogy a politikusok hitegetéseivel szemben, Jung szerint a részben a kollektív tudattalanban rejlő okok miatt – melyeket talán a történelmi körülmények, a régmúltban gyökerező mítoszok, szokások, hagyományok alakítanak –
nem léteznek gyors ugrások a társadalmi-gazdasági, a kulturális-civilizációs váltásokban.
Bárcsak Orbánra foghatnánk a helyzetet! Sok vétke van, főleg a magyarországi kulturális-műveltségi színvonal rontásában, de azt is be kell látni, hogy a tőkeműködés nyugati törvényszerűségei és kelet-európai sajátosságai akkor is érvényesülnek, ha nem ő lesz az országvezéri poszton. Néhány évtizedes jobb kormányzás kisebb közelítésekkel képes lehet ugyan elmozdítani a társadalmat a vágyott állapotok felé, főleg, ha ehhez a nemzetközi, a geopolitikai feltételek is kedvezőek, de a pár éven belüli nagy váltás lehetetlen. Egy ország tudatállapotát nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni már csak az egyszerre jelen lévő legalább három generáció eltérő szocializáltsága miatt sem.
Miközben a Puzsérral készült interjú címeként azt idézik tőle: „A hatalom él-hal azért, hogy szítsa a gyűlöletet”, az influenszer nem győz meg arról, hogy ő maga a társadalmi béke barátja lenne. Ha valami távol áll tőle, az a mások helyzete, indítékai iránti tolerancia hiánya, Újságíróként még csak-csak elmenne ez, de vigyázat, mert az interjú, az én olvasatomban, a politikusi szerepre való, ismételt, bár felemás bejelentkezés. Ám ahogy elnézem, a magyarországi közéletben már épp elég, hozzá hasonló, bolseviki szemléletű egyén sürög-forog, fontoskodik. Ha szerencsénk lesz – már ha ez szerencse – elmarják maguktól, miként ez egyszer már megtörtént!#
CÍMKÉP: Puzsér Róbert ismételten bejelentkezett a politikusi szerepre – Hozzáállásából, a valamiféle néplélektani elemzéséből valósággal süt a felsőbbrendűség-tudat (Fotó: Végh László/Magyar Hang)