A zavart növeli, ha egy adott kor egy mozzanatát igazságként kezelve ráhúzzuk egy másik időszak jelenségeire.

Közíróink többsége mintha képtelen lenne megszabadulni a társadalmi-gazdasági jelenségek, ha úgy tetszik, a történelemmé vált vagy váló események személyközpontú értelmezésének béklyójától. A sorsfordítónak tekintett helyzeteket, a közélet jelentősnek tartott személyiségeinek tetteit úgy tárgyalják, hogy nem utalnak a hosszabb távon ható folyamatokra, a mögöttes tényezőkre és struktúrákra. A publicisták számára már-már kényszer is ez, hiszen

egyrészt, a közönség figyelmének megragadása érdekében igyekeznek ismert személyekhez kötni mondandójukat, másrészt, főleg laikusokhoz szólnak, ezért nem bocsátkozhatnak a témával kapcsolatos szövevényes, előzetes ismereteket is feltételező fejtegetésekbe, aminek általában is terjedelmi korlátokat szab a szerkesztőség vagy az interneten a befogadók türelmetlensége.

Puzsér Róbert például a Magyar Hang legutóbbi, május 19-i számának utolsó oldalán, „Lopott történelem” című jegyzetében ismét hangot adott annak a felfogásának, miszerint Magyarország elmúlt évtizedeinek megértéséhez az Orbán–Gyurcsány szembenállást kell tanulmányozni. Nem letagadva e mozzanat létezését, szerintem, meglehetős leegyszerűsítése ez a velünk történteknek. Igaz, az értelmezésben Puzsér sem áll meg ezen a ponton. Azt írja:

„Orbán – akárcsak Horthy és Kádár – mindazoknak, akik nincsenek ellene, legyártott egy felülről szervezett és irányított, szűkebb nemzeti identitást, és ez az államilag gyártott élmény vette át az 1956 novembere óta pusztuló társadalmi szolidaritás hűlt helyét”.

Amondó vagyok, hogy a történelmi analógiák mindig veszélyt rejtenek magukban. Óhatatlanul kiragadnak, majd összevetnek eseményeket, személyeket különböző korok geopolitikai–társadalmi–gazdasági összefüggéseiből, s ezzel azt a látszatot keltik, mintha egymással felcserélhetők lennének, s az egyikből levezethető lenne a másik. Márpedig, ha kiemelünk egy mozzanatot és azt igazságként kezelve ráhúzzuk egy másik időszak jelenségeire, az így keletkezett torzkép nem a megismerést szolgálja, hanem a tanácstalanságot, a zavart növeli.

Az egyik megjegyzésem a fenti idézethez: a hatvanas évektől már többé-kevésbé érzékelve a társadalmi közeget, úgy emlékszem, hogy volt abban a világban rokoni kapcsolatokon túlmutató szolidaritás is. Ezt először kiskamaszként a község fürdőjének bővítésekor, a sok családdal együtt végzett társadalmi munkán keresztül tapasztaltam meg. A másik észrevételem: az egyetlen párt, a kormányzó MSZMP politikájából következően az oktatásban, az egészségügyben, a szociális ellátásban, a lakáshoz jutásban stb. egyaránt érvényesült a szolidaritáselv. Többek között ebben nyilvánult meg a rendszer államszocialista jellege. A harmadik felvetésem:

ha Horthy, Kádár és Orbán azonos folyamat részei – miként ez a szerző felsorolásából következik –, akkor legalábbis fel kellene vetnie, hogy milyen mélyebb okok rejtőznek az egymásra épülés mögött.

Erre azonban nem tett kísérletet Puzsér. Ezúttal még a Kárpát-medencén túlra való kitekintésre sem vállalkozott! Viszont, megtette ezt helyette az író Ungváry Rudolf. Nem mintha ebben sok lett volna a köszönet. Mi több, előttem csak erősítette azt a benyomást, hogy a két cikk szerzője egy gyékényre került az általuk bírált Orbánnal.

Ungváry – akinek a fasisztoid rezsimekről korábban írt könyvének téziseire magam is egyetértően hivatkoztam néhányszor a Bekiáltásban – „Hitler egységes Európája” címmel a Népszava május 18-i számában jelentetett meg cikket. Abból indult ki, hogy Orbán Viktor a veszprémi tánc- és mozgásközpont május 12-ei megnyitó ünnepségen azt mondta: „a nemzetállamok felett Róma bukása óta mindig ott lebegett egy álom, egy kísértés: újraegyesíteni, egy birodalomba összefogni a hajdani Róma területeit, vagyis Európát. Bizánc, Nagy Károly, Ottó, Napóleon, Hitler más-más alapokon, de mindegyik európai egységéről álmodozott.”

Ungváry szerint ,,Fokozatos, apró ugrásokkal araszol ez az ember saját fasisztoid rendszerének történelmi legitimációja felé. Most éppen azzal, hogy a hitleri nemzetiszocialista politikát összekapcsolja az európai egységgel (…)”. Nem tudom, hogy tényleg ez-e Orbán célja, s ezt ily módon akarja-e elérni. Ez persze nem elképzelhetetlen, ezért valóban elvárható lenne az országnak bemutatott, számon kérhető, tételes kormányprogramon belül egy külpolitikai koncepciót is megismerni. Ám Ungváry nem ezzel szembesítette a kormányfőt, s még csak nem is a történelmi analógiák torzító következményére mutatott rá, miként én tettem Puzsér Róbert szövege kapcsán.

Ehelyett, Orbán módszerét követve, az író-publicista példaképpé emelte I. Nagy Károlyt – akinek hódításai és reformjai indították el Nyugat-Európa úgymond igazi történelmét –, III. Ottót, a Német-római Birodalom és I. Napóleont, a Francia Birodalom császárát. Mindegyikre úgy szokás tekinteni, mint

akik a nyugati Európa egységéért küzdöttek, tehát, egyes nézetek szerint, nemes célért, ezért – bár a publicista ezt így nem mondta ki – az a brutalitás, amivel céljaikat elérték, mára bocsánatos bűnné lett.

Ha véres tettek ide, véres tettek oda, ez a véleménye, akkor szíve joga. Ám amellett mégsem lehet elmenni szó nélkül, hogy Ungváry velük szembe állította Hitlert, továbbá Putyint, Trumpot, Bolsonarot. Utóbbiakat „fasisztoid politikai gazemberek”-nek nevezte, akiket úgymond az előbbi példaképek közé akar betuszkolni Orbán. Legalábbis Ungváry szerint, aki úgy látja, hogy a kormányfő (és a vezérkari főnök, de erről majd egy másik jegyzetben, mert ennyi katyvaszt nehéz egy cikkben kezelni az olvasó túlterhelése nélkül) „beágyazta az európai történelem néhány leghíresebb uralkodójának sorába a Harmadik Birodalom diktátorát, a világtörténelem tömegmészárosát – olyan uralkodókhoz társítva ezzel, akiknek az égvilágon semmi közük nem volt hozzá”.

Ha így, hát így, de lássuk be, ugyanezt tette maga Ungváry is, amikor a számára ellenszenves mai politikusokat önkényesen egy nevezőre hozta, s mindegyiket egy sorba állította Hitlerrel. Egy szó, mint száz, ugyanolyan erőszakolt és zavaros ez az Ungváry-féle érvelés, mint az Orbáné volt. És Puzséréhoz hasonlóan leegyszerűsítő. Különböző korok, eltérő társadalmi-gazdasági körülmények között ténykedő uralkodók, államvezetők utólagos, a mai felfogáshoz igazított értékeléséből csak hamisság jöhet ki. Ezúttal az, hogy évszázados, évezredes távolságból illik kegyesen megfeledkezni a tűzzel-vassal hódításról és birodalomgyarapításról. De ennél is nagyobb gond, hogy ily módon szőnyeg alá söpörtetett Szűcs Jenő történész megállapítása, miszerint

a történelem luxustermékeként szinte véletlenszerűen jött létre a sajátos nyugat-európai civilizáció. Azt már én teszem hozzá, hogy ennek képviselői később a legkegyetlenebb eszközökkel, minden vallási parancsot megszegve, az embertelenség tobzódása közepette leigázták az egész világot.

Persze, vannak, akik vitatkoznak Szűcs téziseivel, de ezekkel legalább lehet vitatkozni, ellentétben a történelmi mesékkel. De mielőtt még valaki megvádolna: okfejtésem nem felmentése a későbbi diktátoroknak, vagy a mai autoriter hatalmat gyakorlóknak, csupán egyrészt intés arra, hogy óvakodjunk a kettős mércétől! Másrészt legyünk tekintettel az adott körülményekre, melyek a felsoroltakat – Hitlert is! – hatalomra juttatták! Mert az ugyebár magyarázatnak gyermekded, s legfeljebb a Hollywood-i filmek és a Spektrum tévécsatorna nézőit elégíti ki, hogy mohó uralkodásvágyuk elég volt ahhoz, hogy akaratuk alá hajtsanak országokat és népeket.

Tehát, a könnyen befogadható magyarázatokkal szemben számot kellene vetni azzal is, hogy milyen gazdasági-társadalmi érdekek összhatásaként kerültek a legmagasabb polcra, s a személyiségük és a belső feltételek mellett milyen külső körülmények alakították, alakítják cselekedeteiket! Utóbbiak között elsősorban a kapitalizmus centrumországaiban szükségszerűen bekövetkező gazdasági válságoknak az erőtlenebb térségek alávetésével, erőforrásaik (nyersanyagok, munkaerő stb.) megszerzésével való leküzdése áll az első helyen. Ehhez bizony jól jön egy gátlástalan diktátor, amilyen egyébként Napóleon is volt.

Manapság részben ugyanez a helyzet. Ahol nem robbantanak ki forró háborút, ott hibridmódszerekkel élnek. A centrumországok nyomása a félperiféria és a periféria országait sújtja, amit  gazdasági–pénzügyi eszközökkel, védernyőnek álcázott katonai megszállással, a politikai-hatalmi viszonyokba való beavatkozásokkal, államcsínyekkel, a vezetők zsarolásával, kollaboránsok döntéshozói pozícióba juttatásával, a médián keresztüli agymosással, az érdekeiket képviselő, általuk finanszírozott helyi szervezetek tevékenységével érnek el, s

mindezt a demokrácia, meg a szabadság lózungjával palástolják.

Legalábbis élnünk kellene a gyanúperrel, hogy esetleg vannak olyan helyi, regionális, globális civilizációs-kulturális, továbbá társadalmi–gazdasági–történelmi körülmények, amelyek lehetetlenné teszik a korántsem egységes nyugati liberális, igencsak sok sebből vérző demokráciák másutt, akár nálunk való bevezetését, s ennek alapján az adott társadalom viszonylag zökkenőmentes működtetését. Merthogy rendre az van előadva, hogy a kapitalizmusnak ezekkel az eszmékkel való házasítása hozza el minden világok legjobbikát az egész bolygón, csak meg kell találni ehhez a megfelelő vezetőket.

Ezért hangzik fel hol az Orbán, hol a Gyurcsány takarodj! Bár a személycserének lehetnek előnyös hatásai, fel kellene ismerni, hogy ennek nem sok köze van a lényeghez, a világkapitalizmusnak az országokat, az országokon belüli csoportokat egymás ellen kijátszó, kizsákmányoló rendszeréhez. Ha lenne, nem jellemezné a Föld lakosságának meghatározó hányadát kitevő globális Dél, illetve a Nyugat félperifériáinak jelenlegi helyzetét a tömény csőd. Ezt az ottani vezetők alkalmatlanságával, korruptságával, s persze a lakosság restségével, lustaságával magyarázzák a magukat felsőbbrendűnek tekintő, faji és kulturális rasszizmustól eltelt népségek. Köztük nem kevesen Magyarországon is, akiknek alig telik többre hangoskodásnál, ökölrázásnál, esetleg sajnálkozásnál-sopánkodásnál. Ám így messzebb kerülünk világunk megértésétől, s annak formálásától, mint annak idején Makó vitéz Jeruzsálemtől.#

CÍMKÉP: Orbán, Puzsér, Ungváry szinte semmiben sem ért egyet, mégis hasonló módszerrel világítják meg az eseményeket – Ezúttal ugyanolyan erőszakolt és zavaros volt az Ungváry-féle érvelés, mint az Orbáné Veszprémben, és a Puzséréhoz hasonlóan leegyszerűsítő