1131. BEKIÁLTÁS: A bírósági végrehajtás politikai vetületei
A végrehajtási eljárásokat csak a létező szocializmus időszakában szorították vissza, a kapitalizmusnak szerves részei.
Jámbor András országgyűlési képviselő tette közzé a Facebook-oldalán az alábbi, a hozzászólások szerint politikai nyerészkedésre igen alkalmas szöveget:
„Völner csak segíteni akart Schadlnak a vallomása szerint. Miért nem a végrehajtásban bajba jutott százezreknek akart segíteni!?”
A képviselő Schadl Györgynek, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar korábbi elnökének ügyét használta fel ily módon népszerűségének növelésére, adott esetben az őt a parlamentbe ismét bejuttató szavazatok szerzésére. Kétségtelenül, megalapozott a gyanúja annak, hogy Schadl alkalmanként 2–5 millió forintot adott Völner Pálnak, az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkárának, hogy az általa támogatott végrehajtókat nevezzék ki.
De Jámbor András nem őket vette célba a felvetésével, hanem, közvetve és jókora demagógiával, egyrészt a bajba jutottak megsegítését kérte számon a hitelezők védelmét szolgáló végrehajtási intézményrendszeren. Másrészt általában az úgymond végrehajtói maffia elleni és az áldozataik melletti tüntetésre hívott fel. És jól számított: hiszen az első huszonnégy órában 2 és félezer tetsziket, 706 megosztást és 187 kommentet könyvelhetett el. Oldalán csak úgy áradtak a végrehajtás egész intézménye, a kormány és a kormányfő elleni, pártpolitizálással, dühökkel és kiábrándulással keveredő szövegek. Már az első kommentelők így értékelték a kezdeményezést:
„Ezek ellen nem ér már semmit a 2-3 órás tünci.” / „Csak már végre lenne eredménye is, mert az emberek kezdik elveszteni a hitüket!” / „Minek? Kiabáljak, hogy Orbán takarodj és másnap mehetek a gyógyszertárba, mert fáj a torkom!? Ha majd azt fogod meghirdetni, hogy puskával, kaszával gyertek, na, majd akkor lenne értelme!! Ez így egy piknik!!!” / „Évekkel ezelőtt még mentem, sokat, nagyon sokat. De sztem nem vagyok egyedül azzal, h ez így már unalmas. Értelme meg, mint látjuk, semmi.”
Ennél persze keményebb beszólások is akadtak:
„Most már mi a f.sznak tüntessünk!?! Addig ti is kussoltatok, míg a Toroczkai fel nem göngyölte az ügyet... Most meg felültök erre a vonatra, hogy csináljatok feszültséget, zavargást, hogy a benneteket fizető külföldieknek el tudjátok mondani, milyen eredményesen haladtok a kormányválság felé!?!? Azt hiszitek, mindenki idióta!?!?” / „Csatlakozzatok a Sárga pólósok ’Nem adom a házamat!’ akcióihoz. Régóta működnek, meglepően kevés támogatottsággal.”
A sokaságnak a politikai közeggel szembeni csalódottságát, kiábrándultságát jelzi, hogy igen ritka a „Hajrá András!” kezdetű biztatás a képviselő oldalán. Szinte csak arra jó az egész kezdeményezés, hogy a főleg az ellenzékkel szimpatizálók kiadják a kormánnyal szembeni mérgüket. Például ily módon:
„A kormány is csak a bankokat segítette, mert bizony a nép az ország, nem a mindenkori kormány az ország, fordítva ülünk a lovon előre vagy hátra?? Ébresztő.” / „Legfőképpen magukon segítettek.” / „Völner és Schadl hazudik mint a vízfolyás, még ha kérdeznek, az sem igaz! Jól megtanulták a hazug és csaló kormánytól a leckét! Ha esetleg el is ítélik őket, akkor majd a belügyminiszter amnesztiában részesíti őket, helyhiányra hivatkozva! Kéz kezet mos, így működik ez a diktatórikus rendszer!” / „Valahogy úgy kellett volna: van bőr a képükön utcára kirakni embereket gyerekestől akiknek egy élet munkája volt az a ház vagy lakás? Hol van az ilyennek a lelkiismerete, szégyen?” / „Azért nem a bajbajutottakon segített, mert az nem divat a fideszeseknél, ott a felső réteg segítése a cél, hogy a közpénzből legyen megteremtve a földesúr, a báró, a gróf, az ispán, a főispán vagyona. A jobbágyság meg várja a megváltót.”
Ám, ezzel egyszersmind le is vezetődik a feszültség nagy része. Tehát, végül a kormányzók profitálnak a kezdeményezésből. A túlkapásokból ideig-óráig talán kevesebb lesz, de a károsultak károsultak maradnak. A tüntetést szervező képviselő viszont újabb lépést tett annak érdekében, hogy majdan ismét elfoglalhassa a helyét parlamentben, anélkül, hogy bármit orvosolt volna.
Eközben a jóérzésű embernek tényleg szíve szakad a valóban szerencsétlen sorsúak láttán. Akár rendőri segédlettel kényszerítik őket arra, hogy hagyják el lakásukat, mert nem tudták – nem egyszer, miként az általam félig-meddig hivatalból is ismert több esetben, nem akarták – megfizetni a tartozásukat, az államnak, a bankoknak, a kisemberek által fenntartott társasházaknak, a nekik hitelt adó magánszemélyeknek. Ám, mint a Magyar Királyi Egyetem jogtudósa Frank Ignác „A közigazság törvénye Magyarhonban” című, 1846-ban kiadott munkájában leszögezte:
„Hiában volna törvényszéket tartani, ha az ítélet végrehajtása nem következne.”
Az adott társadalom működőképességének fenntartása érdekében már Hammurapi (Kr. e. 1728–1686) törvényei is rendelkeztek a gabona- vagy pénzügyekre vonatkozó tanúskodás, a bírói ítélettel stb. kapcsolatos végrehajtásról. E tekintetben a római jog hatása a mai napig érvényesül. A magyar jogtörténetben a középkori jogalkotás óta megjelentek a végrehajtás intézményének egyes elemei, hiszen „a jogbiztonság érvényesülésének elengedhetetlen feltétele, hogy az arra jogosult jogerős döntéseiben foglaltak végrehajtása önkéntes teljesítés hiányában is megtörténjen”.
A folyamat főbb állomásait a jegyzet utáni kiegészítésben ismertetem. Általánosságban elmondható, hogy a kapitalizmus korszakához közeledve, majd a tőkés kapcsolatrendszerek egyre nemzetközibbé válásával, a hitelezők védelme mind nagyobb jelentőségre tett szert. Az ennek megfelelő lépéseket a társadalmi igazságosság, vagyis a szocializmus, illetve a közösségi társadalom, tehát a gyakorlatban valamiféle lenini, még inkább sztálinista elgondolás szerinti, utópisztikus kommunizmus megteremtése jegyében fellépő politikai erők szakították meg a XX. században.
A Tanácsköztársaság 1919. március 21-től 1919. augusztus 1-ig tartó időszakában gyökeresen új szabályrendszert léptetett életbe, ami érintette a bírósági végrehajtást is. Alapelve szerint
„A Magyar Tanácsköztársaság, a munkások és parasztok állama – mint új típusú, szocialista állam – gyökeres változást hozott a jog területén. (…) Olyan új jogszabályok jelentek meg, amelyek a dolgozó nép osztályakaratát juttatták kifejezésre; de a korábbi jogszabályokat is csak a dolgozók érdekeivel összhangban lehetett alkalmazni” – fejtette ki Vida István: „A bírósági végrehajtás” című, 1978-ban megjelent kötetében.
Ennek értelmében az Igazságügyi Népbiztosság, azaz a minisztérium valamennyi peres eljárás folytatását megtiltotta, és ezzel együtt megtiltott minden kifizetés jellegű tranzakciót, amely (általános jelleggel) bírósági vagy végrehajtási ügyből eredt.
Természetesen, a Horthy-rendszerben lényegileg visszaállt a korábbi gyakorlat. A második világháborút követően, 1945-től azonban több mint ötven olyan jogszabályt léptettek életbe, amelyek korlátozták, vagy kizárták a bírósági végrehajtást. Az 1955. évi 21. törvényerejű rendelet rögzítette átfogó módon a szocialista rendszer ideológiája szerinti követelmények érvényesítését a szovjet végrehajtási jog átvételével, és ennek következtében a bírósági végrehajtási eljárások egyre ritkábbá váltak.
A magántulajdon – ami nem azonos a személyi tulajdonnal – megszüntetése, vagyis a széles körű államosítás szinte automatikusan a végrehajtás korlátozásával járt. Ennek megfelelően a szocialista jogrendben a végrehajtás szinte kizárólagos eszköze a munkabérből – más jövedelemből – való letiltás lett. Az állami vállalatok esetében a tulajdonos maga az állam volt, így a végrehajtás bizonyos értelemben feleslegessé vált.
Ha a történelmi előzményeket, s a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer viszonyait figyelembe vesszük, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Jámbor Andráshoz hasonló politikusok nagyjából három dolgot tehetnének, ha nem az érzelmek sehova nem vezető felkorbácsolásával akarnának operálni:
♦ Követelhetnék, hogy az állam képviselői teljes körűen szerezzenek érvényt a törvényeknek a végrehajtás során visszaélőkkel szemben, és tegyenek meg mindent a tényleges áldozatok kártalanításáért.
♦ Követelhetnék a jelenlegi kapitalista államtól, hogy az önhibájukon kívül reménytelen helyzetbe került adósok helyzetének rendezését vállalja magára és bonyolult szociális mechanizmusok – olcsó bérlakások, erős és hatékony családsegítő hálózatok, lelki gondozó intézmények stb. – révén vegye elejét a kilakoltatások minél nagyobb részének, illetve ha erre sor kerül, tegyen meg mindent a visszakapaszkodás, a tragikus következményeknek a következő nemzedékekre kiható elkerülése érdekében.
♦ Agitálhatnának a kapitalizmus meghaladása érdekében a létezett (létező?) államszocializmusok tapasztalatainak figyelembe vételével, ennek érdekében indíthatnának politikai mozgalmat, alapítanának politika pártot, kiterjedt szervezeti hálózattal.
Hozzáteszem, hogy ma is vannak kultúrák, amelyekben tilos az uzsorakamat szedése az adott közösséghez tartozóktól. Ez ugyanis magában rejti az egyének és a családok teljes egzisztenciális ellehetetlenülését, s ebben az esetben a közösség egészét nyomná az ebből eredő felelősség és teher. Ezzel szemben a mi nyugati, az úgynevezett szabadversenyre épülő, bár a tőkeerősebb félnek mindig nagyobb előnyt adó, világunknak az emberek eladósítással is függő helyzetbe hozása az egyik éltető eleme.
Ebben a világban a törvény nyit utat a másokon való élősködéshez, akár a valódi értéket teremtő munka nélküli, a közösség kárára történő nyerészkedéshez. Ilyen körülmények között a védett hatalmi elithez tartozók, vagy a hozzájuk kapcsolódók könnyen kísértésbe esnek. Amikor aztán lelepleződnek a Völner–Schadl ügyhöz hasonló esetek – melyek bele vannak kódolva a tőkés rendszerbe, miként azt az akár a világgazdaságot is megrengető, a gigantikus visszaélések nyomán rendre bekövetkező bankcsődök mutatják – azokat átmeneti működési zavarokként jelenítik meg.
De a bűncselekményeket elkövetők elleni, nagy médiafigyelem mellett zajló eljárások is hasznára vannak a rendszernek. Néhány kiemelt ügy felmutatásával azt érzékeltetik, hogy a kapitalizmusban is van bűnhődés, a magas polcokon ülőket is elérheti az igazságszolgáltatás keze. A Völner–Schadl ügy ennek példázata. Néhány fejet feláldoznak egy kirakatperben, amivel lecsillapítják a tömeg indulatait, a felelősök nagy része pedig ténykedik tovább egy másik, hasonló állásban, s él tovább mint Marci Hevesen. A horribilis veszteségeket persze ráterhelik az adófizetőkre. Esetleg erre is rá lehetne irányítani a figyelmet a Jámborhoz hasonló, a kapitalizmus bebetonozásában érdekelt megélhetési politikusoknak. A többi csak mellébeszélés és néphülyítés. Legalábbis, szerintem.#
CÍMKÉP: Jámbor András országgyűlési képviselő Schadl Györgynek, a Magyar Bírósági Kar korábbi elnökének ügyét is felhasználja népszerűségének növelésére – A gond az, hogy miközben jottányit sem javítja a kilátástalan helyzetbe kerültek sorsát, hozzájárul a tömegindulat levezetéséhez (Borítókép-részlet a képviselő Facebook-oldaláról)
A BÍRÓSÁGI VÉGREHAJTÁS HAZAI JOGTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEINEK VÁZLATA dr. Pataki János István c. főiskolai docens, Ph.D-jelölt, „A bírósági végrehajtási eljárás rendszere és a végrehajtó szervezet Magyarországon, Történeti előzmények, a szabályozás bemutatása, a főbb problémáinak bemutatása és értékelése” című, műhelyvitára bocsátott tanulmánya alapján. A munka PDF-formátuma elérhető az interneten bármelyik kereső segítségével.
> Az 1100-ben I. Kálmán király által kiadott dekrétumban szó van arról, hogy „ha a bíró poroszlóját – értsd végrehajtóját (KDL) – megveri valaki”, miként kell megbüntetni verekedőt. A Werbőczy István királyi ítélőmester és jogtudós által írt szokásjogi gyűjtemény, a Tripartitum (Hármaskönyv) az igényérvényesítés fogalomköre alatt szólt a végrehajtás jogáról. Az 1635. évi LXV. törvénycikk címe ez volt: „A bíróilag és törvényesen meghozott ítéleteket végrehajtással foganatosítani kell, a melyet az ellenkező parancsok és a magán hatalom meg ne akadályozhassanak”.
III. Károly II. dekrétumával 1723-tól rendelte el az úgynevezett betáblázási könyvek vezetését. Ez ingatlan-nyilvántartási rendszer volt, amit az 1840. évi törvények szabályoztak részletesebben. A Magyar Királyságban lassan araszolva teret foglaló kapitalista viszonyok kényszerítették ki az 1840. évi XV. törvénycikket, amelyben többek között az áll:
„Nem járja, hogy A-nak adóssága annak a B-nek zsebéből fizettessék ki, akinek ehhez az adóssághoz semmi köze. Ha tehát B-nek valamely vagyontárgyát A-nak a hitelezője végrehajtás útján lefoglaltatja, kell, hogy azt B a foglalás alól kiszabadíthassa. Sőt a jogrend harmadik személynek, C-nek is módot nyújt erre, ha C olyan jogot szerzett a végrehajtás tárgyához, amely erősebb, mint A-nak (a végrehajtást szenvedőnek) a tárgyhoz való joga.”
Itt nincs mód arra, hogy részletezzem az 1792-es, az 1840-es, az 1848-as rendelkezéseket. Csak utalni tudok az 1848-as áprilisi törvényekre, majd az azok helyébe léptetett olmützi alkotmányra. Épp csak jelezni tudom, hogy 1853-ban, amikor a Magyar Királyság beleolvadt az Osztrák Birodalomba, nálunk is az Osztrák Polgári Törvénykönyvet érvényesítették, annak a végrehajtásra vonatkozó részeivel.
A bírósági végrehajtás önálló szervezetéről Magyarországon 1871. óta beszélhetünk. Az első átfogó, önálló végrehajtási törvény, az 1881. évi LX. törvénycikk. Ez, számos módosítással kiegészítve, 1955-ig hatályban maradt. Talán mindebből is kitűnik, hogy a bírósági végrehajtás gondolata nem Orbán Viktor agyából pattant ki, jóllehet mintha ezt sugalmaznák ellenzéki politikusok, az orbáni kormányzási rendszer mélyreható, nagyon is indokolt bírálata és a meghaladására vonatkozó érdemi tettek helyett. Olyannyira történeti és nemzetközi jelentségről van szó, hogy
az 1930. évi Genfi Egyezménynek is vannak vonatkozó előírásai, amelyeket Magyarország 1964-ben ismert el magára nézve kötelezőnek. Továbbá az International Union of Judicial Officers (Igazságügyi Tisztviselők Nemzetközi Szövetsége, amelynek 30 afrikai, 23 amerikai, 6 ázsiai 39 európai szervezet a tagja, összesen 90 országból) által elfogadott „Globális végrehajtási kódex” külön cikkét alkotja „A végrehajtás alapvető joga”.
Mint az alapcikkben szó volt róla, ebbe a folyamatba a Tanácsköztársaság, illetve az 1945 utáni időszaknak a korábbiakkal ellentétes joggyakorlata ékelődött be. Ez egyúttal azt is jelzi, hogy akár évezredes beidegződésektől is el lehet térni. A szocialista állam, amely a vállalatok tulajdonosa volt a végrehajtási eljárások kapcsán az adók módjára való behajtást egyszerűbbnek gyorsabbnak ítélte meg. Viszont 1961-től lassan a hitelezővédelem irányába tolták el az addig egyértelműen adósvédelmi rendelkezéseket.
Végrehajtóvá főleg olyan, jogilag nem képzett, de politikailag alkalmas személyeket neveztek ki, akik állami szervnél, vállalatnál stb. már ügyviteli gyakorlatot szereztek. A legtöbb végrehajtó egymaga foglalkozott az ügykezelési, az irodai és a helyszíni eljárási teendőkkel is, így a működés hatékonysága romlott. De mert lassan újból teret nyertek bizonyos magángazdálkodási formák, 1979-ben a hitelezők védelme határozottabbá kezdett válni. Ám, ebben az időszakban az adósokkal szemben
„a végrehajtó csak a szükséges mértékű vagyoni kényszert alkalmazhatja, valamint az adós jövedelmi viszonyainak és a követelés mértékének összemérése mellett kerül meghatározásra a végrehajtás foganatosításának mértéke is”.
A végrehajtóvá történő kinevezés feltételeként a végrehajtói szakvizsga letételi kötelezettség csak az 1979. évi 18. törvényerejű rendeletben jelent meg először, s előírták a jogi egyetemi végzettség megszerzését a vezető végrehajtók számára. A jelenlegi jog hasonlóképpen szabályoz. A bírósági végrehajtó pályázat útján nyeri el hivatalát a jogért felelős miniszter kinevezésével. #
