1321. BEKIÁLTÁS: Miért tarthatatlan az európai jólét?
Angela Merkel igazságtalanság elleni harca szükségszerűen kudarcra volt ítélve
CÍMKÉP: Angela Merkel memoárjának holland kiadásával a kezében – Prőhle Gergely esszéjéből kiindulva érvelek amellett, hogy a biblikus alapokon álló politika kapitalizmuskritika nélkül csak tüneti kezelésre alkalmas. A német kancellár 16 éves regnálása mutatja, hogy az adott társadalmi-gazdasági viszonyok között sem az Ukrajna és Oroszország területén folyó háborúnak, sem a gazdasági válságnak, sem az etnikai-vallási feszültségeknek nem lehetett elejét venni. Mi több a feszültségek azóta is minden területen növekszenek, és nem csak Németországban # (Fotó: Robin van Lonkhuijsen / ANP MAG / ANP via AFP / valaszonline.hu )
Az általam európai paradoxonnak tartott jelenséget az elsők között említi Prőhle Gergely korábbi berlini nagykövet abban az esszébe hajló, a valaszonline.hu-n olvasható írásában, amelynek kiindulópontja Angela Merkel: Szabadság című, az elmúlt hetekben megjelent memoárja. Ez az ellentmondás a kötetből származó, a recenzens által idézett számokban kifejezve a következő:
,,A merkeli bevándorláspolitika hátterének megértéséhez érdemes újra és újra felidézni azt a számsort, amit a tízes évek elején Angela Merkel említett először, és aztán a magyar miniszterelnök is idézte: tartósan nem lehet működőképes egy olyan Európa, ami a világ népességének négy százalékát adja, a világ GDP-jének 12 százalékát termeli meg, viszont a világ szociális kiadásainak felét költi el.”
A közelmúltban két cikkemben is érintettem ugyanezt. Előbb Böröcz József, az USA-beli Rutgers Egyetem emeritus professzorának tanulmányát ismertető, Az Európai Unió tündöklése és agóniája című írásomban hívtam fel a figyelmet arra, hogy „kudarccal járt az egykori gyarmattartó országok tőkés köreinek – az Európai Unió elit klubjának – az az elképzelése, hogy a korábbi gyarmataikon folytatott szabadrablásból származó gazdagságukat fenntarthatják az Európa keleti–délkeleti részére való terjeszkedéssel. Bár a munkaerő, az áruk, a szolgáltatások, a tőke szabad áramlásának mágikus hatású lózungként való ismételgetése mögött valójában a képzett, illetve az olcsó munkaerő, a piacszerzés, a profit keletről nyugatra áramoltatása folyt és folyik, ez nem segített Nyugat-Európán. Miként a szerző – értsd: Böröcz, KDL – számos adattal bizonyítja: ezzel a teljesítménnyel az EU nincs versenyben sem az USA-val, sem Kínával”.
Az Eszmélet folyóirat alapításának 35. évfordulója alkalmából tartott rendezvénnyel foglalkozó, Európában (is) sokszoros csapdában vergődünk című beszámolómban szintén előkerült a téma. Többek között Melegh Attila szociológustól idéztem azt a gondolatot, miszerint
„a globális kapitalizmus nem képes működni migráció nélkül, ugyanakkor nem tudja kezelni a befogadás problémáit”.
Ilyen előzmények után különösen érdekelt, hogyan dolgozza fel ezeket a jelenségeket Prőhle Gergely abban a recenzióban, amiben az Angela Merkelről szóló kötettel foglalkozik. Érdeklődésemnek az adott érzelmi nyomatékot is, hogy úgy két hete, egy társaságban Prőhle mellett ülhettem. Vele beszélgetve az derült ki, hogy nagy vonalakban hasonlóan gondolkodunk a Németország és az Oroszország közé éket verő Washingtonnak arról a szándékáról, hogy kiiktassák a globális versenyből az egyébként gazdaságilag egyesíthető Eurázsiát. Nemcsak korábbi megnyilatkozásai, de amit ott és akkor tőle hallottam, számomra szintén hitelesíti, amit a több országban a karácsonyi bestseller listák élére került könyvről a valaszonline.hu-n írt:
„Az egykori titkárságvezetőjével, Beate Baumannal közösen jegyzett, több mint hétszáz oldalas kötet Merkel kancellárságára visszatekintve voltaképp alig-alig szolgál eddig ismeretlen adalékkal”.
Nem ért ez meglepetésként, mert eleve arra gondoltam: a korábbi német kancellár elsősorban azért állította össze ezt a kötetet, hogy ne csak az ítészek meszeljék el, hanem saját ügyeiben ő maga is letegye a garast. De szerencsére, Prőhle nem állt meg a fenti megállapításánál. Ugródeszkának szánta az ismertetőt ahhoz, hogy arról értekezzék, miért vált Merkel ön- és világképének fontos elemévé „a világban uralkodó igazságtalanság elleni fellépés”. A recenziónak indult, esszévé nemesedett szöveg szerint ennek a gondolkodásmódnak a kialakulása, amelynek része, hogy „fontosnak tartja az afrikai emberek sorsát”, „a szülői házhoz, az evangélikus lelkészi parókiához kötődik”. Mi több Prőhle arra is rámutat, hogy ez nem egyedi eset.
»A paplakból indult el Markus Meckel, az NDK utolsó, rendszerváltó külügyminisztere, Joachim Gauck, a Stasi iratait feldolgozó hivatal elnöke, későbbi államfő és Rainer Eppelmann polgárjogi harcos, későbbi CDU-s Bundestag-képviselő, aki 2016-ban egy interjúban maga fogalmazta meg, hogy Angela Merkel milyen neveltetéssel, szellemi háttérrel döntötte el, hogy mit tesz: „Nem emlegeti állandóan Istent és Jézust, de tudja, honnan jön: egy NDK-beli evangélikus paplakból” – így Eppelmann. „Tudatosan, vagy tudat alatt ez irányítja. Ezért azt is kockára teszi, hogy – magához hűnek maradva – veszít támogatottságából.” Merkel számára az elesett emberek megsegítésének parancsa minden más szempont felett állt« – összegezte Prőhle.
Nem véletlen a recenzensnek az egyházi-vallási vonatkozások iránti megkülönböztetett figyelme. Prőhle Gergely a magyarországi evangélikusok világi vezetőjeként a könyvvel foglalkozó írásában azt a dilemmát vizsgálja, „amivel a hívő keresztény ember reálpolitikai mozgásterét igyekszik definiálni (…), s amivel kapcsolatban „a modern keresztény politizálás nagy kérdése rajzolódik ki: lehet-e jövője a valóban biblikus alapokon álló politikának?” Ám a kérdésre nincs egyértelmű válasza. S vélhetően nem csak azért, mert szerinte is az egykori kancellár kötetének „csak töredéke szól” erről. De azért sem, mert a felvetésre nem adható határozott igen, vagy nem. A mélyen hívő Prőhle legfeljebb a reményének adhat hangot, s ezt ily módon fogalmazza meg:
„A lutheránus paplak árnyékában születhetnek jó és rossz döntések egyaránt, de az Isten előtti felelősség tudatossága mégis keretet ad a közéleti ember gondolkodásának. Ami jó. Kicsit terjengősen, de voltaképp erről szól Angela Merkel könyve”.
Mi azonban még itt sem állhatunk meg! Többek között azért nem, amire a tisztességesen elemző Prőhle is óhatatlanul fel kell hívja a figyelmet: bár önmagában is tekintélyt parancsoló a tizenhat éven át regnáló politikus hatalommegtartási képessége, ráadául „az éppen csak három éven át fennálló, Olaf Scholz vezette koalíciós kormány hosszú agóniája, majd kimúlása és a február 23-ra kitűzött szövetségi parlamenti választás a Merkel-korszak stabilitását már-már dicsfényben tünteti fel”, ugyanakkor „minden politikai szereplő a kancellárasszony mulasztásain veri el a port, amikor Németország jelenlegi rossz társadalmi és gazdasági állapotát ostorozza”.
Következésképp, miközben „a közkeletű, és Orbán Viktor által is többször hangoztatott vélekedés szerint Merkel kancellársága alatt nem törhetett volna ki a(z Ukrajna, s immár Oroszország területén zajló – KDL) háború, vagyis e téma kapcsán egy erős vezető képe rajzolódik ki, a másik ügyben a gyengeség, az önfeladás, a jóemberkedés vádja hangzik el: mi másról is lehetne szó, mint a Willkommenskultur és a Wir schaffen das! Merkel-féle nagyvonalúságáról?”
Csakhogy az úgymond közkeletű vélekedéssel az a bökkenő, hogy magától Merkeltől tudjuk: a 2014 februárja és 2022 februárja közötti, előbb az Ukrajna demokratizálását, majd a kijevi kormány által a Donyec-medence lakossága, tehát a saját orosz nemzetiségű állampolgárok ellen a banderista-fasiszta elveket valló alakulatokkal indított büntető műveletek, majd az ágyúzások beszüntetésére született, s rendre zátonyra futtatott kijevi, illetve minszki egyezmények valódi célja időnyerés volt Ukrajna Oroszország elleni felfegyverzéséhez, az ukrajnai fegyveres erőknek a NATO rendszeréhez való igazításához. És ebben bizony maga Angela Merkel is részt vett, jóllehet – ha csak arra a botrányra gondolunk, amikor kiderült, hogy az amerikai szövetségesek őt magát is folyamatosan lehallgatták – bizonyára iszonyú nyomásnak kitéve. Annak a hozzáállásnak a kudarca pedig egyre nyilvánvalóbb, miszerint
a bevándorlók befogadását elősegítő módon kell viselkedni, s amit „Az üdvözlés kultúrája” és a „Megcsináljuk!” merkeli formulája fejezett ki.
Ennek alapján határozottan azt kell mondanunk: Merkel kancellárságából nem életszerűen következik Prőhle Gergelynek az a kérdése, hogy „lehet-e jövője a valóban biblikus alapokon álló politikának?” Ez a felfogás ugyanis nem vitt közelebb annak az ellentmondásnak a feloldásához, miszerint Európa „a világ népességének négy százalékát adja, a világ GDP-jének 12 százalékát termeli meg, viszont a világ szociális kiadásainak felét költi el”. Ezért lehet jelentősége a fentebbi, a két marxista társadalomtudósra – Böröczre és Meleghre – hivatkozásomnak.
Akárhogy forgatom – és fájlalom –, az európai gazdaság saját teljesítményével nincsenek arányban – sőt, Böröcz elemzései szerint egyre kevésbé vannak összhangban – az európai szociális-jóléti kiadások. Ezek forrásának jelentős része a különböző, történelmileg kialakult, korábban az isteni akarattal, később egyre inkább a ,,mi megérdemeljük, mert ügyesebbek, okosabbak, mi több, felsőbbrendűbbek vagyunk mint mások” mantrájával igazolt mechanizmusok révén, a világ más részeiből elvont értékekből származott és származik. Ezt azonban a fehéreurópaiságnak, a transzatlantiságnak kiszolgáltatott-kizsákmányoltak ma már nem fogadják el, s annyira igazságtalannak tartják, hogy saját nemzetközi szervezetek létrehozásával lépnek fel ellene. Ezek között az egyik legérdemibbnek tűnik fel a BRICS.
A mi gondjainkat tetézi, hogy magán Európán belül is óriási a szakadék a nagyrészt (ma még) jólétben élő centrum-, illetve a peremre szorult országok lakosságának általában vett helyzete között. Azért „általában vett helyzetet” említek, mert egyrészt a legtehetősebb államokon belül is jelentős az egyenlőtlenség, másrészt a Nyugat perifériáján lévő országok legfelsőbb rétege, illetve felső-, középső és alsó középosztályának a jövedelme, életmódja, perspektívája egyes esetekben fényévnyire, de más helyzetekben is áthidalhatatlan távolságban van a lakosság leszakadt egynegyedétől–egyharmadától.
Ilyen körülmények között a Krisztus tetteiből levezett társadalomkép, illetve az egyre nagyobb tömegek szociális elesettségének csupán az alapítványokon, a karitatív szervezeteken keresztüli tűzoltásszerű orvoslási szándéka lehet ugyan humánus, egyedi esetekben akár megfelelő gyógyír is, sőt az isteni igazság érvényesülésétől való várakozás reménykeltő, de elfedi, hogy az említett paradoxon feloldhatatlan a polgári felfogás keretein belül. Ennek képviselőjeként Merkel számára is az volt, hiszen arra ő sem vállalkozott, hogy dacára NDK-beli, bár nyilvánvalóan ellentmondásos tapasztalatainak,
kritizálja a tőkés rend piaci viszonyait, és azok meghaladására törekedett, törekedhetett volna. És ez, sok egyéb mellett, épp a protestáns eszmeiséghez való kapcsolódásából is szükségszerűen következik, mint erre alább, Max Webert említve még utalok.
Mindenesetre, az európai–transzatlantista világunkban a kormányzók politikai programjainak egyike sem mutat túl ezeken a viszonyokon, ezért óhatatlanok a társadalmi-gazdasági válságok. Mind a profit szolgálatába állított termelés sajátosságaiból, mind a szociális rendszernek a jövedelemelosztás brutális aránytalanságaiból az követlezik, hogy a krízisek ciklikusan ismétlődnek. Az ebből eredő tömegelégedetlenség így fordul időről-időre egy-egy bűnbakká tett csoport, réteg ellen. Most főként kulturális rasszista, vallási és/vagy faji alapon bélyegzik meg azokat, akiket a háttérbeli tőkeérdek jelöl ki, illetve mozgat országok, sőt kontinensek között.
Az utóbbihoz, tehát a migrációs feszültségekhez kapcsolódva, Melegh Attila nyomán, annak is hangot adtam az 1317-es Bekiáltásban, hogy ez „a befogadó társadalmak lakosságára olyan terhet ró, amitől nő frusztráltságuk, mert nem ismerhetik fel a feszültségek valódi, a kapitalizmusban rejlő okát. Ezért nyílik tér a szélsőségesen nacionalista, rasszista gyökerű mozgalmak, pártok, a rájuk építő autoriter kormányzók előtt…”
Mert, nemde bár (ismét) itt tartunk a felvilágosodás, nem utolsósorban a Max Weber által oly éleslátással elemzett, az Újvilágba is átszármaztatott, a nyugat-európai protestáns, a profitszerzésben semmilyen korlátot nem tűrő, az „emberből pénzt csináló” üzleti éthosz, továbbá az ebből sarjadó, önmagukat újból és újból a fehérfelsőbbrendűségi eszmék és etika jegyében lelkesítő és igazoló országokban is. Ezekben a tőkét szolgáló politikusok az újból és újból a barna és a skála más színeiben fejüket felütő pestisek hátterével kapcsolatban sem feltárják, hanem elfedni igyekeznek a feszültségeket. Ha pedig ez nem megy nekik, akkor
az egyik vesztes csoportot, réteget, osztályt, vallási felekezethez vagy etnikumhoz tartozót, illetve az egyik államot a másik ellen fordítják, hogy egyrészt ne kelljen szembenézni a rendszer lényegileg törvényszerűen kíméletlen voltával, illetve a konfliktusoknak a társadalmi-gazdasági rend mélyében gyökerező valódi okaival.
Ebben a helyzetben az értelmiség feladata lenne minden eszközzel felvilágosítani a tömegeket az előbb-utóbb társadalmi robbanásokhoz vezető helyzetről. Felvilágosítani, szembesíteni és cselekvésre bírni az elitet is. Mert, ha nem a társadalmi-gazdasági rendszerváltoztatástól, hanem messiásként várt és fogadott személyektől reméljük a helyzet jobbra fordulását, egyébként pedig az egyenlőtlenségeket létrehozó és újratermelő struktúrákon belül tévelygünk, hamarosan (ismét) zárójelbe lesz téve az, amit ma az európai értékrend nemes részének tekintünk.
Nézzünk a gazdag árukínálat, a középosztálybeliek és az a fölöttiek világa mögé! Ha úgy tetszik, tekintsünk a Merkel utáni Európa és a német társadalom mélyében zajló folyamatokat jelző politikai átrendeződésekre, és akkor talán felsejlik, miért válik tarthatatlanná az európai jólét, s még inkább a kapitalizmus viszonyaiban gyökerező kizsákmányolást, a nevünkben világszerte kirobbantott háborúk következményeit szőnyeg alá söprő gyakorlat, amihez
a nagy többség még mindig túlzó, az általános hétköznapi tapasztalatokkal egyre kevésbé igazolható reményeket fűz, miközben nem érzékeli a Glóbusz egészén végbemenő tektonikus mozgásokat!
Ha innen tekintünk a problémáinkra, akkor még a marxi elemzés nélkül is ellentmondást kell felfedeznünk a Prőhle Gergely által is pontatlanul megfogalmazott, „biblikus alapokon álló politizálás” igénye, illetve a kapitalizmusnak a protestáns etikában megtestesülő szelleme között. Ugyanis a nagy kérdés, hogy a biblikus alap a zsidóság Ó-, avagy a kereszténység Újszövetségét jelenti-e? Értelmezésemben az előbbi a hagyományok, a szigorú előírások, a rögzült társadalmi struktúrák, az ősök, a tekintélyek feltétlen tiszteletét jelenti, az utóbbi viszont a krisztusi lázadást minden régivel szemben, minden ember egyenlőségét hirdetve és – kikelve a Templom hasznára is dolgozó pénzváltók mértéktelen kapzsisága, ha úgy tetszik, a későbbi tőkés rendben dicsőített, bármi áron érvényesített profitszerzés ellen.
Ezzel összefüggésben már rég foglalkoztat, hogy a református istentiszteleteken a prédikácókban nem az Új-, hanem az Ószövetségből származik a példázatok többsége. Megengedem, hogy esetemben a véletlen rendezte ezt így. De abból a szempontból nincs is jelentősége, hogy Angela Merkelnek az evangélikus paplakból magával hozott felfogásában – csakúgy, mint mindenkiében, aki hozzá hasonló neveltetésben részesült – egymással össze nem egyeztethető két értékrend viaskodott és viaskodik. Egyrészt a jézusi „a világban uralkodó igazságtalanság elleni fellépés” igénye, másrészt az Ószövetségből levezethető, a vagyon által kialakult hierarchikus viszonyoknak való alárendelődés megkövetelése, illetve tisztelete, a vagyonszerzés dicsőítése, ami a protestantizmus XVI. századi elterjedésének időszakát egészen bigott módon jellemezte, ami némileg finomított módon mindmáig tovább él az Észak-Amerikát is jellemző eurofehérségi civilizációban. E kettősséget mérlegelve, fel sem vetve a marxizmus alapkérdéseit, csak egyszerűen humanistaként, aligha kérdéses, mihez kellene tartanunk magunkat. #
Kabai Domokos Lajos