A nyugati-liberális értékrend felsőbbrendűségét valló közvélemény-formálók bizonygatják mostanság, hogy a világban addig nagyjából rendben mentek a dolgok, amíg a washingtoni Fehér Házban és a Capitoliumban a demokraták voltak az urak. Trumppal és csapatával viszont ránk szakadt a baj: immár senki nem állhat ellen a fasizmus térhódításának – állítják. Még kortársam, az okos és művelt kolléganőm, I. G. is így ír a Facebookon a Horthy Miklóst és – ha jól érzékelem – Orbán Viktort, s annak úgymond barátját, Donald Trumpot ostorozó jegyzetében:

A poszt után sorjáznak az ilyenkor szokásos kommentek: „Micsoda remek írás!”, „tűpontos”, „fantasztikus”… Magam is tapasztalom: ha érzelmi húrokat pendítek meg a cikkeimben, az olvasók pro vagy kontra, de inkább hajlamosak a véleménynyilvánításra, mint amikor észérvekkel, szikár tényekkel próbálom mélyebb összefüggések felé terelni a gondolkodást.

Ezért is a nagyrészt helyben topogás az interneten. Csak azt fogadja be az agy, ami megerősíti az egy-egy ügyről kialakult addigi képzeteket. Ráadásul az algoritmusok azonos csoportokba terelik az egy nézeten lévőket, így esély sincs arra, hogy az újságíráson keresztüli hétköznapi megismerés más dimenziói felé mozduljunk el, amit néhány évtizede még a hagyományos médiumok egyik fontos funkciójaként tanítottunk az újságíró-képzésben.

Ezt a gondolkodást mára szinte teljes egészében elfoglalta a propagandának alárendelt bulvár. Beleértem ebbe azt a megközelítést is, ami a jelenségek és a folyamatok mögött nem geopolitikai viszonyokat, uram bocsá’, nem társadalmi-gazdasági érdekeket keres és mutat fel, hanem azt a látszatot kelti mintha a velünk történtek kizárólag a hatalmasok – a politikusok és a gazdagok – jó- vagy rosszindulatán múlnának. Ha sorsunk, pláne, ha a világ sorsa rosszabbra fordul, akkor egész közvélemény-formáló gépezetek mozdulnak meg annak érdekében, hogy meggyőzzenek bennünket arról: a bajok oka egy-egy konkrét politikus, esetleg a pártja. A megoldás:

csupán másokra kell őket cserélni, s mindjárt visszazökkenünk a rendes kerékvágásba.

A hogyan?-nal persze adósak maradnak az elmélkedők. Bár az említett jegyzet szerzője „gondolkodó emberek”-ről, a kevésnek bizonyult „helyzetelemzés”-ről írt, nekem az az egyik gondom, hogy az utóbbi maradt csak igen kevesek sajátja. Hogy, hogy nem, az ő figyelmét is elkerülte, hogy az általa emlegetett világégés réme a Varsói Szerződés felbomlása után fennmaradt és keleti irányban terjeszkedő NATO miatt fenyeget.

A transzatlanti katonai szövetség léte semmi mással nem magyarázható, csupán azzal, hogy a washingtoni kormányok a hidegháború után nyomatékosítani akarták az oroszországi erőforrások ellenőrzésére irányuló, évszázada többször megújított, kormányzási felfogástól független, amerikai doktrínát.

Az elemzésekből rendre kimarad az is, hogy ennek a törekvésnek a részeként került sor 2014-ben a Washington által Kijevben sikerre vitt államcsínyre, a banderista-fasiszta rendszer kiépítésére, s az általa a kelet-ukrajnai orosz etnikum körében nyolc éven át zajlott népirtásra. Az ez ellen való felszólalás, s valamiféle cselekvés hiánya a magát humanistának tartó, antifasisztának képzelő európai, benne a magyarországi értelmiség döntő részének lemoshatatlan bűne. Nincs szavuk

a posztszovjet országokban (is) zajló amerikai biológiai fegyverkísérletek, a térség más fővárosaiban is pénzelt, demokráciaköntösbe bújtatott puccspróbálkozások, az ottani terrorizmus nyugati támogatása ellen.

Pedig mindezek mögött könnyű lenne felismerni, miként használják az erőszakot a tőkeérdekek érvényre juttatásához, vagyis a fasizmus jelenletét. Ám ismerősöm jószándékából sem futja az ezzel való szembenézésre. Miért, miért nem, nem képes többre a hezitáló felszólításnál: „Tenni kell. Tenni kéne.” 

Jellemző a bizonytalanságára, hogy a felkiáltójelet is elhagyta a kívánsága végéről. És nem a helyesírási szabályzat ismeretének hiánya, inkább a majd csak lesz valahogy, a nem lehet, hogy bennünket is sújthat a legrosszabb gondolkodásmód miatt. A sóhajtozás viszont nem elég ahhoz, hogy alapvető változások következzenek be, ám „csupán” humanistaként odáig ő sem jut el, hogy felismerje: ehhez magát a rendszert – jó ideje már, s még vélhetően sokáig –, a tőkés rendszert, a kizsákmányolásra, a profit szüntelen növelésére építő viszonyokat kellene meghaladni.

Amíg e viszonyok fennmaradnak, minden bajunk csak nőni fog, aminek akárhány „reménykufár” – copyright: Cskádár Péter – kormányváltása sem fog véget vetni. Mert a rendszer marad az, ami. Ennek feltárásához nem kell barikádokra hívó forradalmárnak lenni, de legalább szembenézni a helyzettel annak, aki közírónak, értelmiséginek tekinti magát! Hogy legalább a látlelet legyen pontos! Hadd ajánljam ehhez Szalai Erzsébet: Mi a munka és mi a kapitalizmus? című, nemrég megjelent, olvasmányos nagyesszéjét! Benne többek között ezzel a gondolattal:

„az embert többek között azért kell géppel helyettesíteni, mert annak teljesítőképessége folyamatosan csökken. Annak következtében is, hogy Marx feltevésén is túl, széles rétegek nem kapják meg a munkaerejük újratermeléséhez szükséges erőforrásokat sem”.

Figyelem! Nem a harmadik világról, pontosabban, nem csak arról írja ezt Szalai, de arra is rámutat, hogy a centrumországokban, a presztízsfoglalkozási ágakban szintén rohamosan nő a pszichopolitikai módszerekkel kiégésig dolgoztatottak köre. Mögöttük pedig a prekárok, az ugrásra készen munkára várók, a részmunkaidőben dolgozók, a kölcsönzött foglalkoztatottak, a home office-szal bizonytalanságban tartottak, a kényszervállalkozók hatalmas tömege.

Merthogy, a piacok tágítása mellett, a kizsákmányolás fokozásával lehet ellensúlyozni „a profitráta süllyedő tendenciáját”. Ennek oka, hogy tetemesek az állammonopolista kapitalizmus transznacionális imperializmusra átállítása, illetve az újabb tudományos-technikai forradalom, az informatikai robbanás miatti többletköltségek. És a tőketulajdonosok sem akarnak lemondani a megszokott nyereségről.

Hogy ez tényleg így van-e, arról elvitatkozgatnak egymással a közgazdászok, ám azt megbízhatónak tekintett statisztikák támasztják alá, hogy egyre kevesebbek kezén egyre nagyobb vagyon halmozódik fel világszerte. És mindez együtt épp elég ahhoz, hogy éljünk a gyanúperrel:

a kizsákmányolás nem csupán azokban az afrikai, közép- és délkelet-ázsiai, dél-amerikai bányákban, ültetvényeken fokozódik, ahol a nyugati cégek számára brutális hadurak fegyvereseinek ellenőrzése mellett termeltetik ki a bennszülöttekkel azokat a javakat, amelyek az emberiség töredékének jólétét, sőt luxusát szolgálják, hanem az eddigi jólétinek tekintett társadalmakon belül is.

Lehet most az úgymond avítt szóhasználatra hivatkozva élcelődni, s úgy tenni, mintha a „kizsákmányolás fokozódik” fordulat csupán a múlt árnyai közül térne vissza a hozzám hasonlók írásaiban, de ettől még nyilvánvaló az anyagi és a tudásban megtestesülő javak elosztásában tapasztalt mérhetetlen igazságtalanság. Ám ennek határozott feltárása helyett a nyárspolgáriság védelmezői nálunk is inkább csak sopánkodnak. Azzal áltatják önmagukat és követőiket, hogy egy egyszerű kormányfő-csere után visszatér a (számukra, számunka) régi jó világ.

Csakhogy ezzel is van egy kis baj. Szinte az egész 1989-1990-es rendszerváltó értelmiség és az utánuk közvetlenül jövők immár kórusban kiabálják: a fasizmus a küszöbünkön toporog, az ajtónkon kopogtat. Sőt, már a lábát is betette. Az e jegyzet elején idézett kolléganőm is fasizmust, nácibarátságot, nácizmust emlegetve ír Horthyról, majd célozgat Orbánra azzal összefüggésben, hogy a kormányfő fogadta Alice Weidelt, az Alternatíva Németországért (AfD) társelnökét és kancellárjelöltjét. De kimondva-kimondatlanul Trumpig is eljut az ördög falra festésében. Mintha a sátán csak a jelenlegi elnök képét lenne képes felölteni, s 1990-ig visszamenően ne bújt volna összes elődjének bőrébe, akik

tűzzel-vassal csináltak helyet a világ tőlünk távolabbi részein – de már a ’90-es években a volt Jugoszláviában is! – a Washingtonhoz kapcsolódó tőkés érdekcsoportok terjeszkedéséhez.

Nem mentegetésként, csupán a tárgyszerűség miatt, a kapitalizmus meghatározó országának vezetőiként erre volt felhatalmazásuk. A választási komédiák előtt ehhez folyósították számukra azokat az elképesztő összegeket, amelyekkel megdolgozhatták az úgynevezett szabad választásokon szavazókat. Ám az értelmiség nagy része nálunk – tisztelet a kevés kivételnek! – nem abban jeleskedett, hogy leleplezze e színjátékok valódi természetét, hanem örömködve ünnepelte a demokrácia győzelmét. Szőnyeg alá söpörve, hogy a fasizmusok a kapitalizmus, az imperializmus, tehát a magántőkére alapuló társadalmi-gazdasági rend termékei, amelyek legfeljebb szunnyadnak a hamu alatt, de amíg a kapitalizmus marad, teljesen el nem hamvadhatnak soha.

A fasizmusok, amelyek legszélsőségesebb formája a nácizmus, a tőkés válságoknak a kizsákmányolás végletes, az embereket akár testi-leki valójukban is felemésztő eszközei. Az erről való figyelemelterelést szolgálja egyes népek, népcsoportok „fajok” bűnbakká tétele, a társadalom rétegeinek kiváltságosokra és alárendeltekre osztása, egymástól való izolálása, kasztosítása, egymás ellen fordítása, megosztása, az anyagiakból és a tudásjavakból való részleges kirekesztés, s ennek érdekében a szólás-, a vélemény-, a gyülekezési, az egyesülési szabadság korlátozása a kormányzás központosított autoriter vagy egészen diktatórikus formái révén.

Három és fél évtized elteltével be kell lássuk: a legszélesebb nyilvánosságban megszólalási lehetőséget kapott megmondó embereink jócskán kivették a részüket a társadalom elaltatásából. Abban működtek és működnek közre, hogy a tömegekben ne tudatosodjék:

a fasizmus valamennyi formájában, nemzeti változataiban is közös, hogy azok a nemzetközi tőke, a tőkés világrendszer termékei.

Megjegyzem, én is csak most eszmélek rá, hogy amikor évekkel ezelőtti cikkeimben hivatkoztam Ungváry Rudolfnak a mai Magyarországot faisztoid mutációként jellemző kötetére, nem figyeltem fel arra, hogy a szerző munkája talán azért kaphatott szokatlanul nagy figyelmet a nyugatias liberális ellenzéki médiumokban, mert a témát lokális összefüggésben jelenítette meg. Ezt a megközelítést lehetett aztán ellenpontozni kimondva-kimondatlanul a „Szemeteket a példaadó Washingtonra vessétek!” üzenettel.

Holott, csupán egyetlen apró megjegyzéssel le lehetett volna leplezni a hamisságot: ha egyszer a kapitalizmus egyik országában felüti a fejét a fasizmus, akkor ez a jelenség, a tőkés rendszer nemzetközi kapcsolódási pontjai miatt, akár látens módon, de mindenütt jelen kell legyen. A fasizmus akkor is a jelenünk, ha egyébként mi magunk Dubaiban élvezzük a jóléti kapitalizmus előnyeit, s ha ezt az ellentmondást szívesen a szőnyeg alá söpörjük. De úgy is fogalmazhatok: a rendszerben lévő láthatatlan mechanizmusok így altatnak el, sőt tesznek cinkossá.

Úgy tűnik fel, hogy épp az ilyen apróságok mögött húzódnak meg a legnagyobb gazságok, elfedve még azt is, hogy például József Attila a Farsangi lakodalom című, 1930-ban keletkezett verse elé illesztett ajánlásában különösebb fakszni nélkül, megszemélyesítve, nagy kezdőbetűkkel, kora hirdetési stílusában üzente meg a kései utódoknak is:

„Tőke és Fasizmus jegyesek / Minden külön értesítés helyett.”

És még most sem esik le a tantusz, mikor már beütött a ménkű. Amikor azt kell tapasztalnunk, hogy a fenyegetettség mindinkább napi élmény az Európai Unió országaiban is. Hogy a belépésre várakozókról ne is beszéljek! Sőt – az eddig a Nyugatnak a barna pestistől való védettségében szilárdan hívők legnagyobb rémületére –, Donald Trump hatalomra kerülésével immár elbukni látszik az eddigi mentsvár, az Amerikai Egyesült Államok is. Egyébként, meglehet…

Hidegzuhany ez, ami azért oly fájdalmasan csontokig hatoló, mert az átmeneti jólétben a nyárspolgárrá lett értelmiségiek nem hogy József Attilára nem figyeltek oda, de Tamás Gáspár Miklós nem is oly régi, 2022-ben megjelent, Öt tanács a hazának dolgozatában olvasható intelmeire sem. Ezek egyike szerint »Nem a „múlt” tért itt vissza, hanem az elfojtott, azaz a vadságában visszaszorított kapitalizmus elemi erőként való föltörése, amelyet a kompromisszumos osztálypolitika már nem tudott kordában tartani. Ezt az időleges korlátozást hitték a második világháború utáni „elitek” (szüleink) civilizációnak, amely 1968 után látványosan bepiszkolódott és halódni kezdett.«

De már TGM előtt, 2003-ban (!) Rozsnyai Ervin: „Történelmi fasizmusok” című, csak magánkiadásban (!) napvilágot látott kötetének elején így szólította meg az olvasót: »A politikai analfabétákát leszámítva, a fasizmus jelenlétét és előretörését csak az nem látja, aki nem akarja látni. (…) Szemet hunyni a veszély előtt talán kényelmesebb, mint megszervezni a védekezést. De a későbbi következmények annál kellemetlenebbek lesznek. Senki nem fogja rávenni a fenevadat, hogy szálljon magába, és éljen jámborabb életet. A fasizmus nem háziasítható, ha olajágat lóbál a karmai közt, akkor sem. Neki kedvez az ismét „egypólusúvá” lett világ, ahol penészesek a gondolatok, vérszagúak az eszmények, egy kupac trágya az Olimposz«.   

Itt tartunk most. Bár a többség elemzésnek mondta, amit művelt, de lassan kiderül, hogy az bizony csak ködszurkálás volt. Most pedig csupán gyerekes nyafogás a panaszkodás a kíméletlen önbírálat helyett, amivel a helyzet újragondolását kellene elkezdeni…#

Kabai Domokos Lajos

Ezúttal is ajánlom a Bekiáltás korábbi szövegeiből az algoritmus által a cikk után generált Írásokat. Köztük A tőkés válság hozza elő a fasizmust címűt!