Az M3-as autópályán Kelet-Magyarországra tartva, pénteken, kora délután az autórádióm keresője, több recsegő, zörgő-hörgő állomást letudva, épp akkor tévedt a Hír FM csatornára, amikor a Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének tulajdonosa, Bayer Zsolt – egyébként nem egészen függetlenül pártvezetőjének kurta-furcsa gratulációjától – valami ilyesmit mondott: ő mégis büszke Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjára. A „mégis”-re magyarázatként azt a töredéket idézte az írótól, hogy

„Képtelen vagyok büszke lenni, hogy bolondok közé születtem, és hogy bolondok között éltem. Az én személyes sorsomból következik minden, nem abból, hogy magyar, ukrán vagy szlovén vagyok.”

Később néhány neres és nemneres internetes felületet átfutva kiderült, hogy a kormánypárti megmondó emberek egyöntetűen egy februári, a svéd Svenska Dagbladet-nek adott Krasznahorkai-interjúból merítettek muníciót a fanyalgáshoz. A kormány ellenesek pedig ennek alapján verték el a port ellenlábasaikon. Akárhogy is nézem: mindez együtt Krasznahorkai véleményét erősítette – már amennyiben tényleg azt gondolta, amit az értelmezők tulajdonítottak szövegösszefüggésből kiragadott mondatainak.

Egyébként pedig édes mindegy, mert információ-kommunikáció elméleti alaptétel, hogy ahány közlés, annyi értelmezés a befogadók előéletétől, műveltségétől, rövidebb és hosszabb távú érdekeitől, pillanatnyi hangulatától, környezetük véleményvezéreinek, a hiedelmek által alakított közösségi buborékjaik elvárásaitól és sok más tényezőtől függően. És ki ne felejtsem a tárgyban való jártasságot!

Merthogy Bayer abban a rövid időben, amíg a Hír FM rádióhullámait is el nem sodorták az éter erői abba a térbe, ahol már a szlovák és román adók, de leginkább a titokzatos sivítások, morgások, recsegések uralkodnak, maga közölte a hallgatósággal, hogy ő csupán a szerzőtől egyetlen regényt olvasott, az 1985-ös Sátántangót, amely az első volt a regényei sorában. Indokolt hát, hogy felhívjam a tényeket máskor is, enyhén szólva, kénye-kedve szerint kezelő pártos publicista figyelmét: Krasznahorkai számos, nem magyar figurájára is illik a köznapi értékrend szerinti bolondulásig megszállott, sőt a félkegyelmű jelző. (Akár úgy is mint Dosztojevszkijnél.)

Ha innen nézem, nem azt kell-e kérdeznem inkább: vajon nem vagyunk-e egy kissé megszállottak, egy kissé bolondok mindannyian? Ha úgy tetszik, tévedések, tudatos megtévesztések áldozataiként. Akár az író hősei, akikhez Krasznahorkai, ha nem is mindig szeretettel, megértéssel és elfogadással, de indulat nélkül képes viszonyulni. Ez nagyon nagy dolog, ha valaki csak arra az acsarkodásra gondol, ami a magyarországi közéletet, a magyar nyelvű médiumokat, a köznapi egyének tíz- és százezrei által használt internet magyar nyelvű felületeit uralja.

Hozzáteszem: a kisebbségbe szorult józan, tényszerű, érvekre építő hangvétel mellett. E kettősséget mérlegre téve is állítható Krasznahorkaival szólva, hogy

a tettek a legszemélyesebb sorsból, a személyes meggondolásokból következnek, nem abból, hogy magyar, ukrán vagy szlovén-e valaki…

Ami pedig a nemzeti hovatartozással való büszkélkedést illeti, azt kellene végiggondolni egyszer, hány gazemberségre vettek már rá ebben a világban egyébként tisztességes olaszokat, németeket, angolokat, szerbeket, románokat, oroszokat, spanyolokat, amerikaiakat… – és most tessék megkapaszkodni – magyarokat a haza érdekére hivatkozva a mások áldozatán nyerészkedő – Emir Kusturica Macskajajából ideemelt kifejezéssel – „üzletember hazafiak”!?

Elismerni, fejet hajtani egy-egy halandó, tehát sok tekintetben gyarló egyén, esetleg ezek csoportjának kiváló tettei előtt, igen. De hogy bárkinek érdeme lenne az, hogy mely nemzethez tartozik születése, vagy tudatos választása okán?

Egyrészt, a nemzet történelmileg kialakult, ennek megfelelően illékony képződmény. Rá hivatkozva mindenütt a világban történtek már jó és gyalázatos események is. Ugyanakkor ezer és egy okból kötődni is lehet hozzá. Miként magam is kötődöm, s vállalom, ami a magyarsághoz való hovatartozásommal jár – egészen odáig, hogy cikkeim miatt egyesek ki is rekesztenének belőle, mert azt képzelik, hogy erre nekik felhatalmazásuk van… Egyébként pedig, akár Keleten, akár Nyugaton járva nem volt az mindig öröm, amikor kiderült, hogy magyar vagyok. Honfitársaim, köztük évszázaddal ezelőttiek és maiak, jártukban-keltükben nem feltétlenül öregbítették a magyar név hírét. Sőt!

Ezért is, miért is kellene feltétel nélkül büszkének lenni mindarra, ami a magyarokhoz kötődik? Mérlegelni mindent, ami e névhez tapad, azt igen. S ennek ismeretében felvállalni jót, rosszat egyaránt. E felfogásból aztán sok minden következik, de a melldöngető büszkeség bizonyosan nem. Másokhoz, más népekhez való előítélet mentes közeledés annál inkább… S főleg, a teljesítmény elismerése. Legyen szó bárkiről hovatartozás nélkül, hívják bár Krasznahorkai Lászlónak. #

Kabai Domokos Lajos