Az utóbbi évtizedben mindössze néhányan voltak olyanok, akik az Ukrajna területén 2014 óta (!) zajló háborúval kapcsolatban, tényekkel alátámasztva állítottuk:

a háborút a Washington mögött álló érdekcsoportok készítették elő Oroszország térdre kényszerítésének szándékával, ami az USA-ban 1903-ig dokumentált módon visszatérő kormányzati program.

Ám a globális, transzatlanti tőke tényleges hatalmi központjából vezérelt politikusok, szakértők, médiumok és az általuk befolyásolt tömeg mindmáig képtelen szembenézni ezzel az alapvető indítékkal. Akkor sem kezdtek ocsúdni, amikor Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök a 2025. augusztus 15-ei, alaszkai tárgyalásából kihagyták Vlagyimir Zelenszkij ukrán vezetőt. Ezzel kétséget kizáróan megdőlt az a narratíva, miszerint Oroszország Ukrajna elleni háborújáról lenne szó, amit egyes televízióhíradók a rendre egyoldalú beszámolóik előtti felirattal is sulykoltak a magyar közönség agyába.

A Zelenszkij mellőzésével a világ tudomására hozott üzenet fölött azonban úgy siklottak át megmondó embereink mintha annak nem lenne jelentősége. Igen ám, de a helyzet megismétlődni látszik. Bár államfői mandátuma lassan két éve lejárt, az ukrán politikus az előkészület alatt lévő, bár a Putyin számára túlságosan magas biztonsági kockázat és más okok miatt, egyelőre nem is biztos, hogy megvalósuló, budapesti csúcsra is bejelentkezett. Egyelőre azonban úgy látszik, nemhogy Putyin, de Trump sem számol vele. Az orosz elnök esetében erre eleve magyarázat, hogy Zelenszkij rendeletben tiltotta meg a Putyinnal való egyezkedést. Az amerikai vezető pedig egyre egyértelműbben adja értésre:

miután befejezték Ukrajna erőforrásainak és meghatározó infrastruktúrájának a Joe Biden–Petro Porosenko közötti ügylettel megkezdett, s az általa, tehát a Donald Trump által, az amerikai érdekek szerinti megszerzését – Washington szemszögéből Zelenszkij feladata már csak az, hogy biztosítsa a frontra küldendő ágyútöltelékeket, amíg erre szükség van.

Donald Trump egyébként hasonlóan viszonyul az Európai Unióhoz és annak vezetőihez is. Miután a 2008-as pénzügyi világválság után, a háttérben vélhetően megszületett a döntés arról, hogy bármi áron meg kell tartani az USA világhatalmi, s ebből eredően erőforrás-lefölöző pozícióját, s ezzel összefüggésben többek között arról, hogy meg kell akadályozni a Washingtonból nézve egyre fenyegetőbb eurázsiai gazdasági együttműködést, Barack Obama kormányzási időszakától újból elővették Zbigniew Brzezinskinek az 1960-as, 1970-es években kidolgozott forgatókönyveit.

Ezek lényege: meg kell akadályozni az eurázsiai kontinens országainak együttműködését. Ennek érdekében éket kell verni Nyugat-Európa, illetve Oroszország, továbbá Kína közé. Oroszországot több részre kell tagolni, amihez fel kell használni a nyugatos belső ellenzéket, illetve etnikai konfliktusokat kell szítani. Mindenekelőtt a nyugat-ukrajnaiak szeparatista törekvéseire lehet építeni az USA-ban és Kanadában élő nagyszámú ukrán emigráns felhasználásával is. Ha valaki kész arra, hogy a Szovjetunió szétesése után a posztszovjet térségbeli eseményeket időrendben összerakja, az előtt külön magyarázat nélkül is egyértelművé válik, hogy az amerikai kormányzatok alatt, pártállásuktól függetlenül, milyen következetesen valósult meg ez a koncepció, ami

a Washington által előkészített 2014-es februári kijevi államcsínybe, a Donyec-medencében nyolc éven át zajlott polgárháborúba, ennek részeként 13 ezer civil lemészárlásába – Angela Merkel és Francois Hollande nyilvános megvallása szerint is – Ukrajna Oroszország elleni felfegyverzésébe, Oroszország energiapiacainak elhódítási kísérletébe, részben elhódításába torkollt.

Mindezt Moszkva – Krausz Tamás 2022-es szavai szerint is – „Oroszország létérdekeinek megkérdőjelezéseként” fogta fel, s ennyiben „az orosz értelmezés az (Ukrajna elleni) katonai inváziót prevencióként”. „Az orosz–ukrán háború ebben az értelemben tehát orosz–amerikai háború, amelynek körvonalai már korábban körvonalazódtak, nemcsak Ukrajna felfegyverzésében, hanem az amerikai szankciós politika keretében is. Már a háború első két hónapja megmutatta, hogy Putyin belelépett abba a csapdába, amelyet az amerikaiak állítottak neki”. (Forrás: Eszmélet, 133, szám, 2022 tavasz, 9. oldal)

Ezzel párhuzamosan zajlott és zajlik az Európai Unió országainak függő helyzetbe hozása mindenekelőtt az amerikai energiaszállításokkal. Bár erről nem sok szó esik a médiumokban, de ez nem csak a lakosság fűtésszámláját terheli meg, hanem két vállra fekteti például az eddig fejlett német vegyipart is. Az európai termelés sokféle eszközzel való megdrágítása, nem utolsó sorban az európai termékek amerikai exportjának példátlanul magas vámokkal történő megterhelése következtében a tőke és a magasan képzett munkaerő az USA-ba áramlik. Hozzá Washington kegyesen lehetővé teszi, hogy az európai háborúban kiürült fegyverarzenálokat nagyrészt amerikai gyártók termékeivel töltsék fel az európai lakosságtól elvont csillagászati összegekből.

Lassan észre kellene venni idehaza is, hogy a középszerű és korrupt EU-vezetők miatt Európa kiszolgáltatottsága teljessé válik, ezért Washingtont semmi nem kényszeríti arra, hogy egyenlő partnerként kezelje őket a tárgyalóasztaloknál, amelyeknél legfeljebb formálisan juttat helyet nekik. A befolyásért kapaszkodó Ursula von der Leyennek legtöbbször még ezt sem, akit Trump megalázóan tart partvonalon kívül. Ezzel szemben egyelőre nem igazán van jele annak, hogy Oroszország kivérzett volna. Mi több, sok tekintetben megerősödött a háborúban, noha erről az európai lakosság nem kaphat képet az ottani médiumoktól és hírektől való durva elzárása következtében. A bennfenteseknek, az elemzőknek azonban régen látniuk kellene, és szerintem látják is, de ilyen-olyan érdekeik miatt hallgatják el, hogy

a Kína és a korábbi globális Dél sok országának támogatását is élvező Moszkvát Washington nemhogy alávethetné, miként az az eredeti tervekben szerepelt, hanem újból megkerülhetetlen tényezőként kell kezelnie a háború időszakában megszerzett képességei, tekintélye, befolyása miatt.

Ennek alternatívája a világháború kockáztatása lenne, ám ezt nyilvánvalóan nem vállalják fel a mai washingtoni körök. Jobb híján tehát, egyelőre ismét csak üzletelniük kell. Nem mintha, a két fél között a leglényegesebb területeken – űrkutatás, atomerőművi fűtőanyag-, platina- stb. szállítás, a terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem, a hadgyakorlatok egyeztetése – egy percig is szünetelt volna az együttműködésük.

Ám orosz döntéshozók egyre gyakrabban nyilatkoznak arról: alig várják, hogy nagyszabású, közös vállalkozásokba kezdjenek a legnagyobb amerikai vállalatokkal. S alighanem így vannak ezzel a tengerentúliak is. Persze, ettől még az évtizedeken, sőt évszázadokon átívelő stratégai cél – Oroszország felbomlasztása annak érdekében, hogy a külső tőkés erőcsoportok szerezzék meg az erőforrásai fölötti ellenőrzést – változatlanul érvényes, legföljebb egyelőre ismét a távolabbi jövőbe kitolva. Itt és most azonban immár az amerikai értelmi szerzők érdeke is az, hogy a mostani, nagyjából az elmúlt két évtizedet átfogó próbálkozást lezárja.

Minthogy a neoliberálisok által szorgalmazott forró háború kudarcot vallott, jöjjön a háború már ismert, most épp a Trump nacionalista-szuverenistái által képviselt hideg változata a tárgyalásokkal, az üzleti befolyással szerzett nyereségekkel! Ezek persze, nem kecsegtetnek akkora haszonnal, mint a fegyverekkel való alávetés, s az erre épülő rablás, de valamennyit mégiscsak keresni lehet rajtuk. Nem beszélve arról, hogy fennmarad a remény, miszerint ezt is lehet úgy alakítani, hogy a végén az ügyesebb, ravaszabb fél kerekedjék felül, miként az már megtörtént az USA és a Szovjetunió, illetve történik a mai Európa viszonylatában.

Nem kétséges, hogy mindez minden elemében gyomorforgató, s okkal fintorognak tőle a valóságban nem létező tiszta erkölcs nevében a bírálók.

Ráadásul, a folyamat a felszín alatt, formálisan az amerikai politikai intézményrendszer keretei között az Egyesült Államok autoriter kormányzási rendszerű, tényleges birodalommá alakulásával járhat együtt. De ami most, de inkább egy következő fázisban létrejön Ukrajnában, már ha egyáltalán, abba legalább átmenetileg talán kevesebben halnak bele, mint amikor az USA demokratikus kormányai mögötti erők is államcsínyekkel, háborúkkal, szőnyegbombázásokkal érvényesítették akaratukat oly módon, ahogyan azt az utóbbi évtizedekben tették a világ különböző pontjain, köztük Európában legalább két-három helyen is.

Ám illúzióink se legyenek! Amikor Trump megtagadja Ukrajnától a Tomahawk szárnyas rakétákat, abban józan számítás nyilvánulhat meg. Az a meggondolás, hogy az Egyesült Államok számára Venezuela olaja, Irán atomfegyverkezési tervei, vagyis a Közel-Kelet energiahordozói és szállítási útvonalai miatt, nem utolsó sorban Kína és Tajvan összefüggésében fontosabb háborús célpontok is vannak. Wasghingtonnak ezek miatt kell tartalékolnia mindenféle hadianyagból, s ehhez képest hagyja maga mögött, s esetleg bízza Londonra a minden tekintetben leértékelődő Európát.#

Kabai Domokos Lajos