Péntek volt, estébe hajló késő délután. Bár október közepe, annyira még nem késő, hogy ne legyen világos. De annyira már péntek, hogy a vármegye székhelyén, a megyeház épülete előtti parkolóban, a rendszámokkal jelölt sávok üresen álljanak. Az autók már hazaszállították a kiváltságosokat a tér fái fölé magasodó cifra palotából, a környék legdíszesebb, példásan rendben tartott épületéből. Így volt ez

az úritól örökölt elvtársi világban, s így hagyományozódott az elvtársiból a megismételt úriba is.

Beleszoktunk már.

Talán magam sem törődtem volna vele, hiszen ehhez hasonlót az ország más városaiban, helyi és országos hivatalok, nagy cégek székházai előtt megannyiszor láttam már. A parkolóhelyek sorrendje szigorúan követi a beosztásokat: elől a legfőbb főnök, utána a helyettesei, majd az egyes részlegek vezetői, esetleg azok helyettesei. Minél feljebb van valaki a hivatali vagy vállalati rangsorban, szolgálati autójának helye annál közelebb a főbejárathoz. Mert az nem lehet, hogy a fontos posztokat betöltők, akik a köz, vagy a vállalat érdekeiért ügyködve állandó rohanásra kényszerülnek,

akár egy percet is veszítsenek a kisemberek által elfoglalt parkolóban keringve, akár sofőr által vezetett autójukban ülve, üres helyet keresgéljenek!

Történt azonban, hogy a sor első, örökre lefoglalt parkolóhelyének feliratára tévedt a szemem. Ott nem a rendszám jelezte a jogosultságot, hanem egy, a feudalizmusból itt maradt felirat is. Az állt a táblácskán: FŐISPÁN. Persze, azonnal kapcsoltam: nem a múlt ez, hanem a nagyon is jelen a nyomban a rendszerváltás után újjáéledt kiváltságok, az urambátyámok, a vármegyék és főispánok rendies országában…#

(KDL)