Sokan hosszú zagyválásnak fogják tartani az alábbiakat. Hozzá az egész Kertész Imrének a Rákosi-rendszer világérzékelést bénító viszonyaira való visszaemlékezésére, Az angol lobogó című regény elejéről vett idézetre  fut ki. Persze, e név sokak szemében eleve megpecsételi a szövegem sorsát. Merthogy, mint mondják, Kertész – akár az újabb Nobel-díjas Krasznahorkai – olvashatatlan, hiszen egyetlen művükön sem voltak képesek átküzdeni magukat. (Már ha egyáltalán kézbe vették őket.) Erre azonban azzal a kérdéssel felelhetek: született-e valaha küzdelem nélkül valami nem azonnal múlékony? Végül is mindegy, mert az ember elsősorban magának ír, annak érdekében, hogy tisztázza a világ egyik-másik jelenségéhez való viszonyát. Ha más haszon – más haszna – is származik belőle, az ráadás. Ezúttal a jelenség, vagyis e boncolgatás tárgya, hogy benyomásom szerint

van Magyarországon – miként másutt is – egy igen népes tömeg, amely érzéketlen más emberek szenvedése iránt.

Ezt gyakran látszatrészvéttel palástolják. A mi nyíltan vagy rejtetten fehér felsőbbrendűség által meghatározott civilizációnkban – jóllehet a beáramlók miatt immár viszonylagos ez is – a színesbőrűek, illetve hosszú századokon át a társadalmainkból kiközösített, gettókba szorított, rendszeres pogromokkal fenyegetett zsidók, illetve cigányok, esetenként a szlávok iránti úgymond faji, mostanság pedig kifejezetten az oroszokkal szembeni kulturális rasszizmus felszítására könnyen alapozhatnak azok, akik el akarták és akarják terelni a mások kirablására irányult és irányuló, akár kegyetlenséggel érvényre juttatott és juttatandó szándékukat.

Természetesen, ebből nem következik, hogy a rasszizmus ne létezett volna, s ne létezne más kultúrákban is, egyesekben éppenséggel a fehér embert fehérsége miatt megbélyegezve. Mielőtt azonban másokra mutogatunk, saját házunk táján kellene söpörni! E tekintetben¸ a Facebookon olvasható, egymás (!) és mások elleni gyűlölködő kommentek tíz- és tízezrei tanúskodnak arról, hogy a mai Magyarországon is őrületes mértékű a fertőzöttség. A napokban például nekem címezve olvastam olyan bejegyzést, amelynek szerzője hamis állításokkal próbálta igazolni a német nácizmus, illetve az Európa minden országát átjárt fasizmus nevében elkövetett kegyetlenkedéseket, népirtásokat. Bár tartsák magukat az emberi szabadságjogok elkötelezettjeinek, az ilyenektől az én szememben alig különböznek azok, akik

szőnyeg alá söprik a Washingtonhoz kapcsolódó globalista tőkés körök érdekeit tűzzel-vassal képviselő NATO jugoszláviai, líbiai, iraki, szíriai, afganisztáni bombázásait, melyek, mindent egybe vetve, csak az utóbbi évtizedekben százezrek halálát, milliók otthonainak lerombolását, az addig ott élők földönfutóvá válását okozták.

Megjegyzem, az említettekhez képest az Ukrajna területén folyó háborúnak összetettebbek az okai. Ezek, bizonyos különbségek mellett, sok tekintetben hasonlítanak az Izrael által indított területfoglalások és megszállások okaihoz. Moszkva indokairól majd később, de ezen a helyen egyelőre annyit, hogy a közösséginek nevezett – valójában, mára közösségellenessé vált – felületekről valósággal ordít, hogy Magyarországon sem csupán a tőkeérdekekhez közvetlenül kötődő gazdagok részesei a kettős mércés cinkos hallgatásnak, sőt a mások elpusztítását igazolni próbáló magatartásnak, hanem a háborús haszon közvetett élvezőinek többsége is osztozik e magatartásban. Sokan vannak ilyenek a felsőbb és alsóbb középosztálybeliek, a kis- és középvállalkozók, a munkások és az alkalmazottak kiemeltebb életkörülmények között élő rétegeiben is.

Most épp többé-kevésbé közönyösen vesszük tudomásul, hogy a Nobel Béke-díjra áhítozó amerikai elnök, úgyis mint a hadsereg főparancsnoka több hadihajót, köztük repülőgéphordozót és tengeralattjárót vezényelt Venezuela partjaihoz, illetve B-52-es bombázók bevetését és szárazföldi csapásokat helyezett kilátásba az ország ellen. Az ürügy a kábítószercsempészet elleni küzdelem. Hogy ennek a leghatékonyabb eszköze-e a repülőgép-anyahajó és a tengeralattjáró? Kötve hiszem. Mindenesetre ennek jegyében lőttek szét immár nem egy halászhajót, tengeri motorcsónakot a körzetben, noha eddig egyetlen esetben sem állt elő bizonyítékkal a washingtoni kormány arról, hogy a venezuelai forrás szerint 57 meggyilkolt személynek valóban köze volt a kábítószerüzlethez.

A napokban Nigériát is katonai beavatkozással fenyegette meg Donald Trump. Az afrikai ország 230 milliós lakosságának fele keresztény, másik része muszlim. A vízhez és termőföldhöz való hozzáférés miatt évtizedek óta gyilkos összecsapások zajlanak, s az amerikai elnök szerint ezt kell megfékeznie az USA-nak. Ám több mint elgondolkodtató, hogy mindkét helyszínben van egy közös elem:

ezekben az országokban gazdag olajlelőhelyek találhatók, ami Közép-Amerikában és Afrikában – ugyanúgy, mint a Közel-Keleten – a tapasztalatok szerint mindig felülírja az emberiességi szempontokat.

A nyilvánvaló cél ugyanis az, hogy a Washington mögött álló tőkés erők minél teljesebb ellenőrzés alatt tarthassák a világ szénhidrogénkészleteinek kitermelését és piacát. Ezen keresztül befolyásolják az árakat, hogy visszaszerezzék az USA monopolhelyzetét minden más területen is. Ezt többek között Kína, India, Oroszország, Brazília és – Dél-Afrika, vagyis a BRICS-országcsoport alapítóinak móresre tanításával próbálják elérni, illetve minden olyan állam alávetésével, mint amilyen Venezuela is, amelyek arra törekszenek, hogy véget vessenek az Egyesült Államok pénzügyi-gazdasági hegemóniája miatt őket sújtó szankciós politikának.

Venezuelát és Nigériát bizonyos szempontból tekinthetjük a globális összeütközés mellékszereplőinek. Viszont több jel utal arra, hogy amerikai katonai beavatkozással kell számolnia immár Dél-Afrikának is. Miközben az ország a kontinens első G20-csúcstalálkozójának megrendezésére készül, a Bloomberg amerikai hírügynökség tudomása szerint Trump már utalt arra, hogy az USA-nak tennie kell valamit a dél-afrikai fehér gazdák elleni úgymond népirtás megfékezéséért.

Az a rossz, aki rosszra gondol. Ugyebár a példátlanul gazdag ásványkincs-vagyonnak, illetve annak, hogy a nemzetközi tengeri kereskedelem fontos útvonala húzódik a dél-afrikai partok mentén semmi köze ahhoz, hogy az Egyesült Államok vezetői úgy érzik, nem maradhatnak tétlenek. És nem nyom semmit a latba az sem, hogy az az ország is kihívást intézett az Egyesült Államokhoz azzal, hogy alapító tagságot vállalt az amerikai hegemónia ellen fellépő BRICS-szervezetben...

Mindehhez képest korántsem mellékes ellentmondás, hogy Tulsi Gabbard, az amerikai Nemzeti Hírszerzés igazgatója október 31-én Bahreinben, az IISS Manama Dialogue 2025 rendezvényen azt állította, hogy Trump politikájának első helyén „a béke diplomáciai úton történő építése” áll, mert „béke nélkül nincs jólét”. Az állítást azzal a beismeréssel indokolta, hogy

„Külpolitikánk évtizedeken át megrekedt a (más országokbeli – KDL) rezsimváltás vagy nemzetépítés kontraproduktív és végtelen ördögi körforgásában. Ez egy mindenkire kiterjedő (washingtoni – KDL) megközelítés volt, amely rezsimeket döntött meg, megpróbálta másokra ráerőltetni a saját kormányzati rendszerünket, beavatkozott olyan konfliktusokba, amelyeket alig értettek, és (az USA – KDL) több ellenséggel távozott azokból, mint szövetségessel. Az eredmény: billiószámra elköltött pénz, számtalan elveszett emberélet, és sok esetben nagyobb biztonsági fenyegetés generálása, például az olyan iszlamista terrorszervezetek felemelkedése, mint (az Iszlám Állam terrorszervezet – KDL) az ISIS.”

A nálunk maroknyi kapitalizmuskritikushoz hasonlóan magam is rég így gondolom. Többek között az Ukrajna területén folyó háború ügyében is, amiről több mint egy évtizede írom, hogy a washingtoni kormányok követték el az ősbűnt, minthogy a mögöttük álló tőkés erők érdekét képviselve hídfőállást akartak kiépíteni Oroszország térdre kényszerítéséhez annak érdekében, hogy visszaszerezzék az erőforrásai fölötti, 1991-től egy évtizeden át közvetve gyakorolt ellenőrzést.

Ám erről, az egyébként amerikai vezető politikusok által sem titkolt szándékról a közönség nagyobb részeit elérő magyarországi médiumokban szereplési lehetőséghez juttatott megmondó emberek, szakértői mezben tetszelgő propagandisták, akiknek megélhetési forrása a befolyásolás, még most is hallgatnak. Többségük még a kormánypárti sajtóban is a neoliberális doktrínákat képviselő érdekcsoportokat szolgálva szelektál tudatosan vagy csupán a rutinnak engedve az események között, formál belőlük híreket, kommentárokat, s alakítja a közönség véleményét, értékrendjét olyan módon, ahogyan azt a médiaüzletben érdekelt tőketulajdonosok és/vagy a közvetlen és közvetett szponzorok, a politikai hatalom birtokosai, illetve a mögöttük álló pénzvilág képviselői kimondva-kimondatlanul elvárják tőlük.

Mint fentebb jeleztem: jókora ellentmondás feszül Tulsi Gabbard beiismerése, illetve kormányának módszerei között, ami – hiába bizonygatja lépten-nyomon Donald Trump, hogy mekkora béketeremtő – a külgazdasági és külpolitikai kapcsolatok mögötti agresszivitásban nem igazán marad el a demokratákétól. Ám azok, akik nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni az azonos érdekek miatti óhatatlan azonosságokat, talán abban bíznak, hogy a trumpizmus megbukik, és akkor újból eljön a szerintük az emberi jogok letéteményeseinek, a neoliberálisoknak az aranykora.

Hát, nekik legyen mondva! Mindenesetre, erre – Lássuk be! – a sok szócséplés, a mai amerikai adminisztráció szavakban hirdetett külpolitikai elvei, illetve gyakorlata közötti ellentmondás, illetve az Egyesült Királyságban és az Európai Unióban hatalmi pozícióban lévők, befolyással bírók, s főleg az USA-n belüli ellenerők miatt lehet is esély. Eközben azért legalább taktikai okokból célszerű lenne mérlegelni, hogy egyrészt, az amerikai választók többségét sosem igazán érdekelte, milyen ármányok révén gyűjtik be kormányaik a világból azokat az erőforrásokat, amelyek a jólétüket megalapozzák. Másrészt, akár az is megtörténhet, hogy

az erőfölény érvényesítésére, a zsarolásra, akár átverésekre épülő üzleti világban gyakorlatot szerzett Trump ügyletei végül fellendítik az USA gazdaságát.

Ám ezzel a spekuláció terepére tévedtünk. Ezért továbbra is maradok annál a kérdésnél, hogy milyen hatást vált ki a magyarországi közönségben a fentebb vázolt, kettős mércére alapozott mentalitás, amit az említett hivatásos véleményvezérek mellé felsorakozott influenszer-, youtuber-, tartalomgyártó-had alakít ki? Ahogy látom, együttesen veszik rá a közembert arra, hogy elfogadja a nyugati neoliberális transzatlanti tőkeérdekek miatt elkövetett galádságokat, vagy legalább nyugodt szívvel térjen napirendre fölöttük.

Mi több, azt is elérik, hogy a kisemberek egy része, gyakran anélkül, hogy tudatásban lenne ennek, nem kis számban váljék ennek az értékrendnek a terjesztőjévé. Például oly módon, hogy az internetes platformokon csupán egy szűk réteg buborékvezéreként megsokszorozza a tendenciózusan válogatott információkat, már-már vallásos igazságként táplálja követői agyába a féligazságokat, következésképp, a hazugságokat.

A társadalom csaknem minden zegébe-zugába beférkőző mechanizmusok hatása alól igen nehezen vonhatja ki magát az ember. Manapság Európában, ezen belül a régiónkban különösen érvényes ez az Ukrajnában zajló véres események megítélésére. A közvélemény álláspontját az határozza meg alapvetően, hogy a médiumaink, a politikusaink a megelőző évtizedben, sőt évtizedekben tudatosan adagolt, sőt elhallgatták az alapvető információkat. A hírfogyasztók döntő része emiatt nem érzékelhette a valós idejű eseményeket, s így képtelenné vált a későbbi folyamatok nyomon követésére, s azok kibontakozásáig, azaz 2022. február 24-ig, mikoris Oroszország „különleges katonai műveletet” indított Ukrajna ellen.

Ebből következően, amikor a nagyközönségre egyik pillanatról a másikra rázúdult az információrengeteg, a tömegember kénytelen volt elfogadni a fő okként neki feltálalt magyarázatot: a velejéig gonosz Putyin tehet mindenről. Miközben a közembernek sem ideje, sem felkészültsége nem volt, nem lehetett, s ma sincs a magyarázat ellenőrzésére, ám természetes igénye volt és van arra, hogy megértse mi, miért történik, azonnal a propaganda hálójában találta magát. Nyilván, nehezebb lett volna őt csapdába csalni, ha korábban értesülhetett volna arról, hogy

hatalomra kerülése után Vlagyimir Putyin két amerikai elnöknek is felvetette: Oroszországot fogadja be a NATO, ami legalábbis csökkentette volna a végletes konfliktusok kialakulását.

Az ajánlat visszautasításának okára az én válaszom: a mások kárára szüntelen profitnövelésre épülő kapitalista versengés kizárja az ellenérdekelt szereplők közötti tartós együttműködést. Ennél konkrétabb feleletet az Egyesült Államok törekvéseivel tárgyszerűen foglalkozó, a Bekiáltásban nem egyszer hivatkozott, múltbeli magyar szakirodalom is felkínál. Ezek szerint Theodore Roosevelt elnök 1903-ban, majd 1904-ben jelentette be, hogy az USA-nak szüksége van az oroszországi természeti erőforrásokra. Ez jelent meg később a Zbigniew Brzezinski által megalapozott, még a Szovjetunió felbomlasztására irányuló doktrínákban, melyek szellemében, Barack Obama külügyminisztereként, Hillary Clinton is megnyilatkozott Oroszországgal kapcsolatban.

De ezeket az előzményeket ugyanúgy nem kötötték a magyar közönség orrára, mint azt, hogy a moszkvaiak mellett – mert ezt se tagadjuk le! – milyen nyugati erők mozgatták az 1991 utáni ukrajnai eseményeket. Ezen belül nálunk gyakorlatilag semmi nem látott napvilágot a washingtoni katonai, pénzügyi-gazdasági, jogi, egészségügyi stb. intézmények képviselőinek, szakértőinek Ukrajna polgári és katonai intézményrendszerébe való beépüléséről, a Soros-alapítvány által támogatott szervezetek és médiumok felforgató, oroszgyűlöletet keltő szisztematikus tevékenységéről.

Az Ukrajnával kapcsolatos információktól való elzártságunk tényei szinte végtelenségig sorolhatók. Például a mi sajtónkban nem kapott hangot Henry Kissinger 2014 elejei figyelmeztetése arról, hogy az Egyesült Államok uralkodó köreinek gátlástalansága robbanáshoz fog vezetni Ukrajnában, ami az ott rendszeresen ismétlődött zsidó ellenes pogromok tűzfészke lehet. Végül, bár voltak ilyenek, de már csak azért is szórványosak maradtak, mert egyrészt időközben néhány tízezerre csökkent az ott élők zsidók száma, másrészt

az indulatokat az oroszok ellen fordították, aminek legbrutálisabb következménye lett a 2014 májusában, Odesszában lezajlott, emberek élve elégetésével párosult lincselés.

Idehaza az sem kapott kellő hangsúlyt, miként csaptak át a 2013 végi kijevi, főleg diákmegmozdulások véres eseményekbe 2014 januárjától, amelyekben a főszerepet az USA adminisztrációja által nyíltan támogatott banderista-fasiszta szabadcsapatok játszották. Bár még a német Spiegel is államcsínyről írt akkor, a magyarországi közönséget a médiumaink és a politikusaink nem terhelték annak tudatosításával, hogy miután 2014. február 22-én az összes akkori ukrajnai parlamenti párt, továbbá a német, a francia, és a lengyel kormány képviselője aláírta az Ukrajna úgymond demokratizálásáról szóló megállapodást, néhány óra elteltével kiverték az ukrán parlamentből a többséget alkotó, az államfőt is adó oroszbarát párt képviselőit, majd bábkormány alakult külföldi, köztük amerikai miniszterekkel.

Ha felhívom erre a figyelmet a Facebookon egy-egy kommentben, moszkvai propagandistáknak minősítenek, holott ezek a tények, az Ukrajna katonai tömböktől függetlenségét, a nemzetiségek autonómiáját nagy többséggel elfogadott, 1991-es népszavazási kérdés, az erre épült alaptörvény, majd az alkotmány, s minden más dokumentum, köztük az említett, 2014. februári megállapodás szövege, a 2014 elejei bábkormány tagjainak névsora az interneten is fellelhető, bár nem feltétlenül magyarul.

A kijevi kormányok által a zömmel oroszok lakta Donyec-medencében nyolc éven át elkövetett népirtás tényei szintén megismerhetők a világhálón csakúgy, mint a helyzet rendezését célzó, a Nyugat által – Angela Merkel és Francois Hollande által utólag beismerten – szándékosan zátonyra futtatott minszki megállapodások szövege, vagy az, hogy milyen figyelmeztetések hangzottak el Putyin részéről a NATO-nak az Oroszország biztonsági érdekeit fenyegető nyomulása miatt már 2007-től egészen a 2022. február 24-ei orosz támadásig, s az azt követően néhány hónapon belül megszületett tűzszüneti megállapodás Boris Johnson nevéhez köthető meghiúsításáig. De abban sem vagyok biztos, hogy elérte-e a nyugati közönséget az orosz elnöknek az a múltheti javaslata, amellyel el akarta kerülni, hogy a pokrovszki katlanban rekedt húszezernyi ukrajnai katona vérfürdő áldozata legyen.   

Mert a nagyközönség a közvélemény alakító politikusoknak, a médiumoknak, az azokban szereplő véleményvezéreknek van kiszolgáltatva. A kisember az általuk adagolt információkra, nézetekre hagyatkozik, hagyatkozhat, hiszen nincs ideje másra, s nincs birtokában a dokumentumelemzés, a forráskritika módszereinek. A mai, egyre kiélezetteb helyzetben azonban, amelyről immár mégiscsak értesülhet a hírfogyasztó, nem lehet nem szembenézni azzal a kérdéssel: mennyire kell tájékozatlannak lenni ahhoz, hogy a nyugati fegyverek szükségszerűen nyugati közreműködéssel Oroszország területén való bevetése fölött döbbenetesen nagy számban örvendezők ne számoljanak azzal: Moszkva csapásmérő ereje messze felülmúlja az európai haderő lehetőségeit?

Ráadásul, az újabb orosz fejlesztésű hordozó eszközök – Oresnyik, Burevesztnyik, Poseidon – képességei évekkel megelőzik az USA ma bevethető fegyvereiét. Ehhez képest szinte eszementnek kell lenni ahhoz, ami a Facebook magyar felületeiből tömegesen ömlik:

kávéházi hadvezérek, foteltábornokok izzítják a háborús lázat valamiféle bosszúszomjtól vezérelve.

Ezrek adnak hangot az esztelen háborús uszításnak, a gyakran a történelmi tények szövevényéből, összefüggésekből kiragadott események által igazoltnak vélt indulataiknak, félinformációk alapján kialakított oroszellenességükre épülő revánsvágyuknak oly módon, hogy nyilvánvalón nem látják, láthatják át az események minden lényeges mozgatórugóját, ezért nem képesek mérlegelni, milyen tragikus hatása lehet szurkolói hozzáállásuknak akár önmagukra, akár családjukra, akár közvetlen környezetükre.

Idehaza minden nemzetközi eseményt, az Ukrajna területén folyó háborút is, a jövő évi magyarországi parlamenti választásokon összecsapó érdekcsoportok szemszögéből tárgyaltatnak a manipulátorok. Pedig léteznek más nézőpontok. Ezek közül – akár a húrt tovább feszítve, az olvasó érzelmeit fokozva – hadd említsem meg azt az október 28-án, Minszkben rendezett konferenciát, amelynek Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter személyében magyarországi résztvevője is volt. Emiatt is értesülhetett, értesülnie kellett volna a magyar közvéleménynek Alekszandr Lukasenko belorusz elnök négypontos javaslatáról.

Nem állítom, hogy a javaslatokat óriási szenzációként kellett volna tárgyalni. Mindenesetre, vajon nem kellene-e az ilyen és ehhez hasonló felvetéseket a közbeszéd részévé, az úgynvezett civil szervezetek követelésének tárgyává tenni a mindent eluraló személyeskedés helyett? Ha belegondolok abba, hogy az 1990 óta egyplusúvá vált világ peremére szorított szereplőitől érkező hány hasonló kezdeményezésről nem szerezhetett tudomást a globális Észak lakossága, akkor már-már reménytelennek látom azt az empátiára, a mások helyzetébe való beleélésre épülő párbeszédet, amely nélkül nincs kitörés a bennünket is pusztulással fenyegető elszigeteltségből.

A globális túlsúllyal jellemzett külső okok mellett, ennek egyik belső oka, hogy nálunk mára a médiatartalmak szerkesztésének, a politikusok, a közvélemény-formálók fő szempontja az lett, hogy ki mond valamit, nem pedig az, hogy mit mond. Így aztán hiába élünk az információkhoz való elvben korlátlan hozzáférhetőség korában, könnyen úgy járhatunk, mint Kertész Imre és kortársai jártak az írónak Az angol lobogóban közreadott visszaemlékezése szerint az 1948 utáni években:

Bár tévedhetek, de mintha ismét közel lennénk ehhez, a Kertész Imre által felvázolt, beszűkült tudatállapothoz – agymosottságunknak, buborékba zártságunknak ahhoz a mértékéhez, amelyben sokan, mint minden világok legjobbikában öntudatlan boldogságban élnek a fogyasztói társadalom aranyketrecében.#

ad CÍMKÉP: Az interkontinentális, atomenergia-meghajtású szárnyas rakéta, a Burevesztnyik fejlesztését 2018-ban jelentette be az orosz elnök. Akkor a világ fantazmagóriaként fogadta. Az időközbeni, olykor sikertelen, máskor eredményes kísérletekről a nagyobb amerikai médiumok titkosszolgálati információkra alapozva számoltak be az elmúlt években. Ám Oroszország elleni szankciók ide, szankciók oda, 2025. október 26-án a Kreml sajtószolgálata publikálta azt a videót, amelyben Valerij Geraszimov vezérkari főnök közölte: sikeresen zárult a Burevesztnyik kipróbálása. Nagyjából 15 óra alatt több mint 14 ezer kilométert tett meg, esetenként rendkívül alacsony, Föld görbülete miatt a radarok észlelési körén kívül eső, a domborzatot követő magasságokban.

Kabai Domokos Lajos