Végre lett elég időm arra, hogy figyelmesen végighallgassam Krasznahorkai Lászlónak a 2025-ös irodalmi Nobel-díj neki ítélése alkalmából Stockholmban, december 7-ikén elmondott beszédét. Igen, beszédét! Csak így pőrén, ellentétben Svédország budapesti Nagykövetségének ajánlásával, ahol

ünnepi beszédként, sőt díszelőadásként határozták meg a műfajt, aminek megnevezésére – hallván az író szövegét, videófelvételről látván sallangoktól mentes szereplését, nem utolsósorban, értelmezvén a mondatokat – az elhangzottakhoz, a díjazott maníroktól mentes magatartásához megfelelőbbnek tekintem a beszéd, vagy a felolvasás kifejezést.

De ez a műfaji kötözködés nem igazán fontos. A szöveghez képest annak is csak számomra van némi jelentősége, hogy amikor leültem a számítógép elé, rögzítendő a gondolataimat, immár tizenhat megkezdett, részben kidolgozott, sőt majdnem befejezett Bekiáltás-téma sorolódott hátra, arra várván, hogy talán előszedem majd őket a digitális fiókból. Köztük egy, a díjazottal kapcsolatos íráskezdeményt is, amelynek munkacíme: Olvasni Krasznahorkait!

Hogy véglegesítem-e, nem tudom. De belenézve a vázlatba, most is ugyanaz a mondanivaló jár az eszemben. Mert így kezdődik: „Először ki-ki magát tegye helyre, de utána se másokat! Az általam átfutott internetes oldalakon napvilágot látott vélemények szerint alapvetően két ok miatt idegenkednek Krasznahorkai László műveitől, tartják értelmezhetetlennek és részint értelmetlennek írásait magukat középosztálybeli értelmiséginek tartók is…” A folytatásról majd egyszer abban a bizonyos másik cikkben, vagy éppen soha napján, mert itt és most csupán azt szeretném rögzíteni:

aki bármiről nyilvános véleményt fogalmaz meg, csak aztán tegye, ha megismerte az eredeti forrást!

A Kertész Imrétől és műveitől fanyalgókra ugyanúgy vonatkoznia kellene ennek az intelemnek, mint a második irodalmi Nobel-díjasunk, Krasznahorkai regényeire. Hiszen annak idején, sok-sok évvel a Sorstalanság világhírre vergődése előtt, amikor egy véletlenül általam máig kivételesnek tartott érzékenységi állapotban vetettem bele magam a holokauszt-történetbe, majd hevülten magyaráztam többeknek, hogy a testi kínzatásoknál is volt és van a hasonló helyzeteknek egy még rettenetesebb dimenziója, s ez az ember sorsától való megfosztás állapotába űzés, amit Kertész addig és mindmáig a lélek példátlanul mélyre hatoló törekvése értetett meg velem, rendszeresen azt a választ kaptam: olvashatatlan. Egyébként is, az egy lehetetlen fickó…

Ezt akkoriban talán valahol, valamelyik naplótöredékben jegyeztem fel, ha feljegyeztem. Krasznahorkaival annyiban más a helyzet, hogy sokkal a Sátántangó után, de jóval a Nobel-díj előtt már a Bekiáltáson is megpróbálhattam felkelteni az újabban általam szinte falva olvasott, széljegyzetekkel ellátott regényei iránti érdeklődést. (Az első körben, a számítógépes rendszer öt, ezekkel kapcsolatos írásomat válogatta be az e cikk utáni ajánlóba.) A kattintásszámok és a személyes beszélgetések során nem egyszer tapasztalt rálegyintések    alapján, nem sok sikerrel. Most, e világra szóló elismerés után, nyilván változni fog a hozzáállás, bár annyira azért aligha, hogy százezrek rágják át magukat a szövegein, s még értelmezzék is azokat. A tömeges befogadáshoz gondolkodásra késztető közoktatásra, továbbá értő kalauzokkal folytatott, polémiák sokaságára lenne szükség. Ám ezek egyikében sem érdemes reménykedni, mert

ezek az elvárások egyrészt idegenek a modern kornak a személyiségből tömegembert gyúrni akaró, ideológiák és gazdasági érdekek által meghatározott szellemiségétől, másrészt az így trenírozott lény maga sem érti már miért lenne fontos számára a pukkadozás helyett az egész ismeretére alapozott viszony kialakítása.

Ezzel a kiemeléssel érkeztem el a mostani Krasznahorkai-beszéd általam legfontosabbnak tartott üzenetéhez. Hogy mi is ez, annak kibontása érdekében nem fogok górcső alá tenni minden részletet. Csupán idemásolom a felolvasás meghallgatására sarkalló, tegnapi Facebook-ajánlóm szövegét, mert abban, benne van az általam kiemelt lényeg: „Krasznahorkai László stockholmi beszéde magyarul a szárnyatlan, az üzenetet tőlünk reménytelenül váró angyalokról, a reményt vesztett, mocsárba ragadt emberiségről, a nem az egész elleni lázadás értelmetlenségéről”.

Nyomatékosítom: ez csupán egy a sokféle, lehetséges értelmezés közül. Hogy mást ne mondjak, Svédország budapesti Nagykövetsége fent hivatkozott ajánlójának hangszerelése eltért az enyémtől. Ez is jelzi, amit az internetes hálón és az azon kívüli küldetéstudatosak nem hajlandók megemészteni és elfogadni, hogy ugyanannak a helyzetnek, ugyanannak az eseménynek, ugyanannak a szövegnek többféle értelmezése lehet az értelmező társadalmi helyzete, hangulatai, tárgyismerete, érdeke, érdeklődési köre, s megannyi más ok miatt, amikor egy-egy hírt kommentelnek, sokszor gyalázva is a más ismeretekre és érzelmekre épülő nézőpontból véleményezőket. A nagykövetség beharangozójának szövegírója például ily módon közelített Krasznahorkai előadásához:

„Kihagyhatatlan irodalmi és intellektuális élmény: a reményből éppen végleg kifogyott író gondolatai az új angyalok köntösébe bújt áldozatokról, az elképesztő emberről és a megismételhetetlen evolúcióról, valamint a Gonoszról, a Jóról és a lázadásról. És igen, talán még a reményről is.”

Nem taglalom e megközelítés és a sajátom közötti különbséget, mert az az olvasó lebecsülése lenne. Amit viszont mindenképpen rögzíteni szeretnék: bár az első pár mondatra korlátozott megszólalás szerint a kitüntetett alighanem kielégítő angolsággal olvasta volna fel a szövegét, mégis magyarul tette ezt. Azon az ő gondolkodását is megtermékenyítő nyelven, amelynek gyakran a mélyrétegekből felszínre gombolyított szálaiból szőtte és szövi regényeinek szövetét, egyszersmind kifejezéseket, szavakat teremtve, új motívumokat hintve annak mintázatába, gazdagítva, minden pesszimizmusa ellenére gyarapítva közös nyelvi kincsestárunkat a jövendő számára. Ebben az értelmemben valóban ünnep is lett a visszafogott eleganciával megtartott felolvasása – a magyarkodás nélküli magyar nyelv ünnepe. #

Kabai Domokos Lajos