Marx és Engels nyomán sokan és sokáig azt hihettük, gondoltuk, s hirdettük, hogy évezredeken át

„a történelem osztályharcok története volt, kizsákmányolt és kizsákmányoló, elnyomott és elnyomó osztályok között a társadalmi fejlődés különböző fokain folytatott harcok története; (és) ez a harc most (értsd: a XIX. század közepén – KDL) olyan fokot ért el, amelyen a kizsákmányolt és elnyomott osztály (a proletariátus) már csak úgy szabadíthatja fel magát az őt kizsákmányoló és elnyomó osztály (a burzsoázia) alól, ha egyidejűleg az egész társadalmat mindenkorra megszabadítja a kizsákmányolástól, az elnyomástól és az osztályharcoktól.” (A kommunista kiáltvány, Kossuth, 1973, 13.o.)

Ezt az alapgondolatot „egyedül és kizárólag” Karl Marxnak tulajdonította Friedrich Engels, amikor előszót írt A kommunista kiáltvány 1883-as német kiadásához. Magam mindmáig vezérfonalként tekintek erre a sémára, noha azóta többszörösen kiderült, amire már Marx, illetve Engels is utalt a szöveg későbbi kiadásaihoz írt bevezetőkben, hogy „egyes részletek itt-ott javítandók lennének, (…) az alapelvek gyakorlati alkalmazása mindenütt és mindenkor a történelmileg meglevő körülményektől fog függni”. (uo.: 8.o.)

A Párizsi Kommün tapasztalatai alapján, a politikai helyzet változása, illetve a munkásosztály már akkor érzékeltető átrétegződése, vagy később az oroszországi viszonyok, az amerikai kontinensen bekövetkezett események miatt felvetették a módosítás szükségességét, ám azzal vetették el, hogy »a „Kiáltvány” történelmi dokumentum, amelyen változtatni már nincs jogunk«. Marx 1883-ban bekövetkezett halála után Engels újból leszögezte: »a „Kiáltvány” átdolgozásáról vagy kiegészítéséről már éppenséggel nem lehet szó többé«. (uo.: 13.o.) Akik a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szövegeit majdan dogmaként kezelték, éppenséggel azokat az intelmeket hagyták figyelmen kívül, amelyek

az öniróniát sem mellőzve óvtak attól, hogy „csodaszerként” tekintsenek az először 1848 februárjában közzétett programra. (uo.: 26.o.)

Hadd hangsúlyozzam újból: a „Kiáltvány”-ban”, „A német ideológiában”, s persze magában „A tőké”-ben olvashatók számomra mindmáig vezérfonalat jelentenek a kapitalizmus folyamatainak megértéséhez, s az erre épülő kapitalizmuskritikához. Annak a társadalmi-gazdasági rendszernek a kritikájához, ami nélkül nem találok racionális magyarázatot a saját országunkban, a közelebbi és a távolabbi környezetünkben zajlott és zajló folyamatok, ellentmondások érdemi feltárásához, megértéséhez, ne adj isten a változtatáshoz. Egyszóval ahhoz, hogy megmaradjon a saját sorsunk alakításával kapcsolatos esély reménye, miközben pártjaink egyfolytában a rendszerváltás igényével és ígéretével etetnek, pedig csak a kormányzás módszerének változtatási szándéka jár a fejükben, vagy még az sem.

Megtévesztő retorika ez, vagyis politikai propaganda, amit mi sem bizonyít jobban, hogy miközben agitálnak, még véletlenül sem hozzák szóba a tőke, a profit, az extraprofit, a kapitalizmus, a kapitalista, a kizsákmányoló, a kizsákmányolt, a kizsákmányolás, sőt – az önkizsákmányolás kifejezéseket. Ma épp az utóbbira, tehát az önkizsákmányolásra is nagyobb figyelmet kellene fordítani a kizsákmányolás hagyományos, köztük az egészen brutális formái mellett, mint az alsóbbrendűnek tekintett „fajok”, vagy a kulturálisan primitívként kezeltek kirablása, legyilkolása többek között az állam által busásan honorált skalpjukért, újabban a gazdagok számára áruba bocsátható szerveikért, a szülőföldjükről elűzése, tömeges pusztításuk, jogfosztott kényszermunkássá, robotossá, bér- és szexrabszolgává tételük a XX-ik, a XXI-ik században is, illetve a kizsákmányoltak által létrehozott többletérték elsajátításának jóléti intézkedésekkel párosított, felpuhított módozatai mellett.

Többek között az önkizsákmányolásra fókuszál Byung-Chul Han: „Pszichopolitika” című nagyesszéjében, amelyben a neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák viszonyát elemzi. A dél-koreai születésű, németországi filozófus, kultúrteoretikus – véleményem szerint szövegösszefüggéseiből kiragadva, egyszerűsítve, de összességében nem feltétlenül tévesen – azt állítja, hogy

„Marx feltételezésével ellentétben a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondása nem szüntethető meg egy kommunista forradalommal. Mert az megszüntethetetlen.” (Byung-Chul Han: Pszichopolitika, Typotex, 2020, 12.o.)

Byung-Chul Han a 2023-ban elhunyt Antonio Negri olasz politikai filozófussal vitatkozott, amikor leszögezte: »A jelenkori termelési módot nem az együttműködő „sokaság”, amelyet Antonio Negri a „proletariátus” posztindusztriális örökösévé magasztosít, hanem az önmagában elszigetelt, önmagával harcoló vállalkozó magányossága képezi. Tévedés tehát azt hinni, hogy az együttműködő „sokaság” megdönti a „parazita birodalmat”, és egy kommunisztikus társadalmi rendet hoz létre.” (uo.: 13.o.) A németországi-koreai filozófus azt állítja: a neoliberális rendszer már nem az eredeti értelemben vett osztályrendszer. A proletariátus és a burzsoázia megkülönböztetés ma már nem tartható fenn, mert »A proletár szó szerint az, akinek egyetlen tulajdonát a gyermekei képezik. (Itt talán nem kell külön kitérnem a személyi és a termelést szolgáló – kis- és nagytőkés vállalkozási – tulajdonformák közötti különbség magyarázatára – KDL.) Önmegvalósítása biológiai újratermelésére korlátozódik. Ma viszont, széles körben elterjedt illúzió szerint, önmagát szabadon megtervező projektumként mindenki korlátlan önmegvalósításra képes. A „proletariátus diktatúrája” ma strukturálisan lehetetlen.”

A gondolatmenet az első olvasásra sokak számára alighanem sokkolóan hangzó mondattal zárul:

»Ma mindenkin a tőke diktatúrája uralkodik (…) A neoliberális rendszer a mások általi kizsákmányolást önkizsákmányolássá változtatja, amely minden „osztályt” érint.« (uo.: 14.o.)

Feltételezem, hogy az önkizsákmányolás, tehát a szabadság totális feladásának gondolata sok olyan ember számára szinte befogadhatatlan, aki akár a rendszerváltás előtt, akár azt követően a kizsákmányolás úgymond klasszikus formáiban és formáihoz szocializálódott, tehát az általa megtermelt többleértéknek, a profitnak az állam és/vagy a magánvállalkozó kis- vagy nagytőkési tulajdonban lévő társaságok általi elsajátításához, s döntően az állami vagy a magán tőketulajdonos révén történő, az általuk fémjelzett rendszer értékrendje szerint (!) meghatározott elosztásához.

Viszont korántsem ismeretlen az önkéntes önkizsákmányolásból eredő feszültség, sőt a kiégés azon tömegek számára, akik szinte végtelenített munkaidőben, a céges telefonnal a munkaadóhoz kötve, gyakorlatilag kora reggeltől késő estig, olykor éjszaka, a vasár- és ünnepnapokon is feszülten várják, hogy mikor csörren meg a készülékük, mert főnökük épp felvilágosítást akar kérni valamely ügyben, noha már azon is csodálkozott, sőt morcosan fogadta, amikor a beosztott a szerződésben rögzített munkaidő vége után másfél órával már távozni akart a munkahelyről. De adott esetben hozzájuk képest is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a távmunkában foglalkoztatottak, akik, tapasztalataim szerint, olykor még a szomszéd szobába sem mernek elmozdulni az otthoni számítógép mellől, mert bármikor hívhatják őket…

A Covid világjárvány idején a brit The Guardien arra kérte olvasóit, hogy osszanak meg fotókat arról a környezetről, amelyben otthon dolgoznak, s arról, ami a videó-csetelés során látszik. E cikk címképe az ennek alapján készült összeállításból származik. A szereplők rövid kommentet is fűztek a látványhoz. Például Ginger Gorman többek között azt mondta:

Minthogy magam rendszeresen vagyok videó-konferenciák résztvevője, s távoktatok, állítom, hogy a helyzet, amelyben számos feszültség keletkezik a környezet, a háttérben zajló történések, egyeseknek a kényszerűen többfelé figyelési szándéka, sőt az időzavar miatt, amit nem képesek titkolni, esetenként nem sokban különbözik a Covid alatti állapotoktól. Ezekben a szituációkban a résztvevőkre nagyobb idegi teher hárul, mint bármikor a hagyományos munkahelyeken. Rájuk nehezedik a munkakörülmények kialakításának gondja, a gyakran zűrös háttér palástolása. Az olyan helyzetek kezelése, amikor a csoportos megbeszélés alatt a beteg gyerekhez kell rohanni, a távoktatásba postás jelentkezik be, vagy a házszámot eltévesztett pizzafutárt kell útba igazítani, majd fogadni.

Korábban a külső kitettség elől legalább az otthon nyugalmába menekülhetett az alkalmazott, aki gyakran ma már vállalkozónak nevezett önfoglalkoztató kizsákmányolt és önkizsákmányolt. A távmunka miatt azonban mára megszűnt az otthona és a külvilág egymástól való elválasztása. A magánlakásban is a munkaadó szabja meg a szabályokat. Ezzel a foglalkoztatott számára elveszett az a viszonylagos védelem és szabadság, amit eddig az otthon nyújtott számára.

Marx – miközben méltatta azokat a vívmányokat, sőt csodákat, amelyeket a kapitalizmus létrehozott, beleértve a termelési szerszámok, a termelési és társadalmi viszonyok forradalmasítását, a nemzeti elzárkózás helyébe a nemzetek sokoldalú együttműködésének léptetését stb. – rámutatott arra, hogy a kapitalizmus „A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta”, a válságokat még nagyobb válságok előkészítésével elhárítva, s miként azt később Lenin elemezte: törvényszerűen háborúkat generálva. (Kiáltvány, 42–47.o.) Ám, minden jel szerint, ehhez képest is nő az egyén és a közösségek kiszolgáltatottságának mértéke.

Szembe kell néznünk a szabadság maradványainak felszámolásával!

Marxnál a szabadság, a burzsoázia úgymond szabad konkurenciában megtestesülő társadalmi és politikai berendezkedésen keresztül érvényesülő és érvényesített szabadsága, amiben nem, vagy csak formálisan részesülhetnek a bérmunkások, a munkaerejüket, a képességeiket áruba bocsátó korabeli proletárok, akiktől – teszem hozzá – a dolog lényegét tekintve alig különböznek a mai munkavállalók.

Akár ezek, akár azok – miként nemrégiben, a Mércében megjelent, „A Szabadság, ami nincs” című cikkében Bocsik Balázs, az ELTE doktorandusza is kifejtette – a gyárkapun, illetve a munkahely ajtaján belépve kiszolgáltatottakká válnak – szerintem, ma még inkább, mint korábban lesznek totálisan ellenőrzöttekké téve –, s ezzel lényegében megszűnnek polgári szabadságjogaik. Szabadságukkal kizárólag a piaci viszonyok által előírt keretek között élhetnek. Azaz, miként Bocsik fogalmaz: „a rendszer egyenlően kezeli az egyenlőtleneket, ezzel termelve újra a társadalmi egyenlőtlenséget a szabadság retorikáján (vö. „emberi jogok”) keresztül”.

Ami a mára nyilvánvalóan propagandaszólamokká silányított szabadságjogokat illeti, az eredetileg is a tőkével rendelkező burzsoázia polgári szabadsága volt. Az e felfogáson túllépni akart Marx viszont a társadalom többsége számára a szabadságot a bérmunkától, a munkától, a természettől elidegenítő kényszerektől való mentességként értelmezte. A proletariátus közös cselekvése révén fel- és megszabadulást a kapitalista viszonyoktól, az uralkodó tőkésosztály által sugallt, illetve kikényszerített gondolatoktól, fogalmaktól, eszméktől. Utópiájában olyan társadalom létrehozását vizionálta, amelyben

az ember megszabadul a kizsákmányolástól, s ennek révén lehetővé válik szabad fejlődése.

Ám, ma mintha messzebb lennénk ettől, mint valaha. Amíg a klasszikus kizsákmányolási viszonyok között – bár a gyakorlatban a kapitalizmuskritikus baloldaliak, a foglalkoztatottak közötti súlyos konfliktusok közepette – elvben egyértelmű volt, hogy a tőkésekkel kibékíthetetlen érdekellentétben állóknak, vagyis az egymással szolidáris munkavállalóknak fel kell lépniük a nagyobb bérekért, a szörnyű munkahelyi körülmények megszüntetéséért, a rettenetes viszonyok között végzett gyermekmunka, egyáltalán a gyermekmunka, a gyermekek, a nők szexuális kizsákmányolása ellen a tőketulajdonosokkal, gyakran az öltönyös és a nem öltönyös banditákkal, maffiózókkal, az őket képviselőkkel, köztük a politikusokkal szemben, a neoliberális társadalomban – miként Byung-Chul Han kifejti: „A tőke létrehozza saját szükségleteit, amelyeket mi hamisan saját szükségleteinkként értelmezünk”.

A nagy kérdés az, hogy ez milyen mechanizmusokon keresztül valósult és valósul meg? Byung-Chul Han szerint ma a tőke diktatúrája a minden személy átláthatóságát lehetővé tevő digitális hálózatokon keresztül érvényesül. „A digitális hálózatot kezdetben a korlátlan szabadság médiumaként ünnepelték. Ez a kezdeti eufória mára illúziónak bizonyult. A korlátlan szabadság és kommunikáció most totális ellenőrzésbe és felügyeletbe csap át.” Ezt megelőzően az embereket kívülről instruáló szabályokkal fegyelmezték, vették rá, hogy érdekeikkel ellentétes viselkedést tanúsítsanak. A digitális ellenőrzés társadalma viszont „erőteljesen felhasználja a szabadságot. (…) Az átláthatóságot is az információszabadság nevében követelik”. (Pszichopolitika, 17-18.o.) A nagy „újítás” az, hogy az interneten a kitárulkozás önkéntes.

„Önként helyezünk el a hálón minden lehetséges adatot és információt magunkról, anélkül, hogy tudnánk, ki mit, mikor és milyen összefüggésben tud meg rólunk. (…) Ma egy digitális pszichopolitika felé közeledünk, amely a passzív felügyeletről az aktív irányításra tér át. Ezáltal a szabadság újabb válságába taszít bennünket. Most már magáról a szabad akaratról van szó. A Big Data rendkívül hatékony pszichopolitikai eszköz, amely lehetővé teszi az átfogó tudás megszerzését a társadalmi kommunikáció dinamikájáról. Ez a tudás uralmi tudás, lehetővé teszi a beavatkozást a pszichébe, és befolyásolását a reflexió előtti szinten” – írja Byung-Chul Han tanulmányának 21. oldalán, hogy aztán a továbbiakban kifejtse a digitális adatokkal operáló hatalom működését, s körvonalazza egy „digitális osztálytársadalom” (uo.: 88.o.) létrejöttének menetét.

A megdöbbentő, hogy a személyes adatok, a szokásokkal kapcsolatos internetes nyomok – amelyeket aztán csomagokba rendezve értékesítenek az IT-óriások, hogy az üzleti reklámozók, a politikai pártok, a hírszerző szervezetek hatékonyan befolyásolhassák, manipulálhassák a célcsoportjaikat – kényszerítés nélkül, a rendszer által generált belső fogyasztói szükséglet miatt kerülnek a techcégek tulajdonába. Az önkéntes adatszolgáltatók, tehát a tömeg igen nagy hányada, immár olyannyira rabja a rendszernek, hogy félelem alakult ki benne: ha csak rövid időre is kilép a hálózatból, valami bepótolhatatlanról, valami életbe vágóról marad le. Valójában erről szó sincs, ám az internethez láncolt egyén tudatában felértékelődik mindaz, ami hatókörén kívül van, ellenben elveszíti jelentőségét az, ami a személyes kötődéseken, párbeszéden keresztül igazán hatással lehetne magán-, családi és kisközöségi életére.

Így szűnik meg a társadalmi cselekvésben való érdemi részvétel igénye és gyakorlata is. A botrányokkal manipulálás hatására tömegek veszítik el érdeklődésüket a tényleges politikai döntési folyamatok iránt. Mi több, hovatovább már tudásuk sincs a politikai döntéshozatali intézmények formáiról, még kevésbé azokról a mechanizmusokról, technikákról, amelyekkel a modern kapitalizmus letéteményesei érvényre juttatják az egyes lobbycsoportok érdekeit. Ezzel szemben

a politikai színház erre a célra iszonyú összegeket költő főszereplői nap mint nap gondoskodnak olyan szaftos történetekről, amelyekkel a zombivá tett közönség figyelmét lekötik, elterelve őt az életét igazán meghatározó döntésekről.

Hogy a világháló a gazdasági és vele összefüggő politikai hatalomért folyó küzdelem mekkora értékű közvélemény-befolyásoló eszköze, azt jól példázza a Washington és Brüsszel között az X internetes hálózat körül épp csak elkezdődött, hibridháborús jellegzetességeket magán hordozó adok-kapok. Ebben immár az eddig Oroszország, Kuba, Irán, Venezuela és a hasonló országok és vezetőik ellen használt szankciókat kezdtek egymásra zúdítani a felek: csillagászati összegű bírságok, fizetett hirdetési lehetőségekből való kizárás, cenzúra és a médium teljes betiltása, magas rangú hivatalnokoknak, sőt politikusoknak a másik, elvben szövetséges országába való beutazásának megtiltása…

Számomra mindez, a fent felsoroltakkal együtt, azt jelzi, hogy egyrészt a kapitalizmus kitermelte magából azokat az új eszközöket, azokat a viszonyokat, módozatokat, amelyekkel a profittermelés újabb szintre emelhető. Másrészt kiiktatta, de legalábbis úton van afelé, hogy kiiktassa a küzdelemből a kizsákmányoltakat, ezzel megszüntetve magát az osztályharcot. A minden eddiginél nagyobb nyereségért az uralkodó osztályon belülre redukálódott, vagy redukálódik a társadalmi háborúság, amelynek része lesz, illetve már ma is része van abban, hogy a korábbiakhoz képest kisebb, de nagyobb hatalmú kizsákmányoló réteg, a digitális burzsoázia vált és válik a világuralom letéteményesévé. A klánszerűen szerveződő „elit” immár nem csak a munkaerejüket kényszerűen áruba bocsátók révén jut az extránál is extrább profithoz, hanem

elsősorban a másoktól is elidegenített, digitális zombiproletár-hadnak köszönhetően, amely adatainak, élete minden mozzanatának a világhálón való, külső kényszerek nélküli megosztásával önkéntesen mond le szabadságáról is, anélkül, hogy a többség tudatában lenne ennek.

Az ilyen, a társadalomtól, sőt az önmagától is elidegenedett lény már semmilyen harcra nem lesz alkalmas. Legkevésbé a Marx és Engels által leírt osztályharcra, amire egyébként maguk is történelmi képződményként tekintettek. Vagyis olyanra, aminek, minthogy volt kezdete, végének is lennie kell. Ők még valamilyen kommunisztikus utópiában gondolkodtak, de persze nem a leegyszerűsítő, vulgáris magyarázatokhoz képesti egyszer, s mindenkorra elérhető statikus paradicsomi állapotban, hanem egy soha véget nem érő folyamatban, mozgalomban, amelynek révén úgymond megszűnik az ember ember általi, s az egyik nemzet másik nemzet általi kizsákmányolása.

Itt és most azonban úgy tűnik fel, mintha más irányba fordultak volna a folyamatok. No, nem a Fukuyama által leírt, az egész világot a polgári demokrácia és a szabadság áldásában részesítő neoliberális mennyországként elgondolt kapitalizmus felé, hanem egy zombikkal benépesített, s netán programozott gépeken keresztül uralt világ irányába. Még talán az is lehetséges, hogy az összes addigi társadalmi-gazdasági formáció lerombolását követően a Lenin által elemzett legfelsőbb fokozat, az imperializmus után úgy alakul ki a kapitalizmus legújabb, digitális változata, hogy immár az ember, mint olyan fog megsemmisülni? Vagy megfordítva:

ahhoz, hogy a kapitalizmus, mint olyan fennmaradhasson, az osztályharc letéteményesét, magát az embert kell megsemmisítenie…

Ez már-már realitás. Ha csak nem robbantanak ki forradalmat, érnek el tényleges rendszerváltást a mesterséges intelligenciának nevezett technológia széleskörű alkalmazása következtében nincstelen proletárokká váló tömegek. Hogy erre, mármint a társadalom „elitje” számára fölöslegessé váló tömegekből a proletariátus kialakulására bizony van esély, azt számomra az jelzi, hogy 2025-ben az ismeretségi körömben szellemi területen tevékenykedő több kis- és középvállalkozó döbbent rá arra, hogy az AI-nak a cégbe való integrálásával akár az alkalmazottak felét, sőt kétharmadát is szélnek lehetne ereszteni. Márpedig, ha lehet, a kíméletlen versenyre, a költségek csökkentésére épülő kapitalizmusban ezt szükségszerűen meg is kell tenni, különben csődbe megy a vállalkozás...

Minthogy a mesterséges intelligencia alkalmazásával számos munkát jóval kevesebb emberrel, sokkal rövidebb idő alatt lehet már ma is elvégezni, s ez a jövőben még inkább így lesz, ha valamiről, hát erről, az emiatt (is) pillanatokon belül az országra, Európára, a világra zúduló soha nem tapasztalt feszültségekről bizonyosan szólniuk kellene a parlamenti pártoknak a választási programjaikban, s az országházban ülő politikusoknak! S hogy miért nem teszik? Mert a kapitalizmus szekértolóiként egyelőre valamennyien a jelenlegi tőkés viszonyok kedvezményezettjei, vagyis szó sincs arról, hogy társadalmi értelemben vett baloldaliak lennének.#

Kabai Domokos Lajos