1392. BEKIÁLTÁS: Trump a nyugati kapitalizmust mentené
CÍMKÉP: Amerikai elnökök – James Monroe 1823-ban, Theodore Roosevelt 1904-ben, Donald Trump 2025-ben hirdette meg hivatalosan, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak kitüntetett jogai vannak – Korábban a Washington által képviselt tőkeérdekek útjában álló országok és személyek elleni támadások, zsarolások lényegében váratlanok voltak. Ezek egész térségeket, országokat megfojtó hatásait, tömegeket elpusztító következményeit nagyrészt elbagatellizálta, sőt nemes küzdelemként jelenítette meg a nyugati médiarendszer, beleértve Hollywoodot is. Donald Trump viszont kendőzetlenül előre bejelenti, mit követel az USA számára. Miért nem változhat alapvetően e szükségszerű magatartás Trump után sem? (Képek forrása: National Portrait Gallery, illetve White House)
Természtesen, több mint ellentmondás, hogy egyrészt a jelenlegi amerikai elnök egyebek között azzal indokolja az USA Grönlandra való igényét, hogy erre az orosz (és a kínai) fenyegetés miatt van szükség, ugyanakkor az általa elnökölt gázai Béketanácsba meghívja az orosz államfőt. És ez csak az egyike a látszólagos logikátlanságoknak. Látszólagos, mert, ha valaki a tőke logikájából indul ki, talál magyarázatot az ép ésszel szinte felfoghatatlan, ám annál nyugtalanítóbb, sőt félelmet keltő jelenségekre. Magyarázatként mindjárt ott vannak József Attila, 1931-ben, a Munkások című versében megfogalmazott sorai:
„Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, / s mint fészket ütik le a kis falut. / Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, – / kis, búvó országokra rálehel / a tátott tőke sárga szája. Párás / büdösség-felhő lep bennünket el. (…)”
Mindezt a mindennapjainkra alkalmazva: minthogy az eredetileg a termelési és a pénzügyi tőkéből kialakult finánctőke olyannyira élősködővé vált, hogy az újból világválsággal, s ebből következően kiterjedt háborúval fenyeget, talán a két tőkeforma alapján egymástól többé-kevésbé elkülönült érdekcsoportok közötti küzdelemnek vagyunk tanúi – a menteni, ami menthető jegyében. Mintha a spekulációra épülő pénzügyi tőkéscsoportok (finánctőke) illetve a termeléshez közvetlenül kapcsolódó érdekeltségek (ipari tőke) küzdelme zajlana, mert az utóbbiak esetleg felismerték: a pénzügyi intézményrendszerben forgó, értékteremtés nélküli spekulatív tőke szétzilálja a kapitalizmust, s annak mindenekelőtt nyugati változatát.
Vélhetően nem állok messze az igazságtól, amikor azt feltételezem, hogy Donald Trumpot azok tolták előtérbe, akik szerint útját kell állni annak, hogy a nyugati világhoz kötődő, ipari tőkéscsoportok érdekei háttérbe szoruljanak Kína felemelkedésével, a volt gyarmatok erőre kapásával, érdekérvényesítési képességeik javulásával. Bár az átrendeződés néhány évvel ezelőtti látványos jelei után most mintha egyfajta apály következett volna be ebben, az amerikai elnök és környezete annál dinamikusabban lép fel.
Amíg korábban az Amerikai Egyesült Államoknak a világ számos részén indított, a Washington által képviselt tőkeérdekek útjában álló országok és személyek elleni katonai, pénzügyi-gazdasági támadásait, zsarolásait, s ezek egész térségeket, országokat megfojtó hatásait, tömegeket elpusztító következményeit nagyrészt elbagatellizálta, sőt nemes küzdelemként jelenítette meg a nyugati médiarendszer, beleértve Hollywoodot is, addig Donald Trump kendőzetlenül előre bejelenti, mit követel az USA számára. A 2024. október 12-i cikkemben többek között így írtam erről:
Washingtonnak az Európai Uniót érintő gazdasági-pénzügyi céljai
– Ukrajnában olyan gazdasági bázist kiépíteni, amelynek révén ellenőrizhető, és az ukrán palagázzal kiváltható az Oroszországból Európába irányuló energiaszállítás, és a haszon lefölözése.
– Megszerezni a Donyec-medence bányáit, különös tekintettel a ritka földfémekre.
– Az ukrajnai csernozjomra építve annyi élelmiszert termelni, amivel versenyképtelenné lehet tenni az európai mezőgazdaságot.
– Az eurázsiai együttműködés ellehetetlenítésével Amerikába szivattyúzni az Európai Unió erőforrásainak jelentékeny részét, s ezzel kiiktatni az európaiakat a globális versenyből.
– Az Európai Unió országaira terhelni az USA katonai kiadásainak jelentékeny részét, az Ukrajna területén folyó háborúra hivatkozva.
– Ugyanakkor mielőbb lezárni a háborút, mert ez az egyetlen módja annak, hogy – később akár az orosz állammal és tőkéscsoportokkal való együttműködés révén – megmentsenek valamit az USA Ukrajna-projektjéből, amit Ukrajna megsemmisülése esetén hosszú időre ad acta kellene tenni. Az ország eladósítása, a számára adott hitelek révén megszerezhető értékek csak akkor kerülhetnek amerikai ellenőrzés alá, ha az ukrán állam legalább részben fennmarad, s a terület nem kerül teljes egészében Moszkva befolyása alá.
Washingtonnak az Oroszországot érintő geopolitikai céljai
– Ukrajnából Oroszországgal ellenséges államot csinálni, abból katonai hídfőállást teremteni.
– Jóléti mintaállamot létrehozni Ukrajnából, s a példa ereje, továbbá a másként gondolkodók réven fellazítási politikával megingatni a moszkvai hatalmi központot, s az 1904 óta létező, újból és újból frissített elképzelések szerint, Washington számára kezelhető részekre bomlasztani az orosz birodalmat annak érdekében, hogy az elsősorban az USA-hoz kötődő tőkés érdekeltségek ellenőrzése alá kerüljenek az oroszországi erőforrások.
– Oroszországot legalább egy kisebb taktikai atomfegyver bevetésére provokálni annak érdekében, hogy az USA végre ne egyedül viselje az atomfegyver használatának vádjához kapcsolódó erkölcsi terhet.
– Bezárni, fenntartani a katonai bázisokból kialakított gyűrűt az Oroszország körüli teljes arcvonalon, az Északi jeges-tengertől a Kaszpi-tengerig, továbbá a gazdasági-pénzügyi szankciókkal tovább gyengíteni az ország erejét, kohézióját, mert Eurázsiában ezen múlik az USA globális hatalmának megőrzése.
Washington Kínához kapcsolódó céljai
– Megfosztani Kínát, az USA első számú kihívóját a legfontosabb katonai partnerétől, Oroszországtól.
– Megnehezíteni, akár lehetetlenné tenni az Új Selyemút program megvalósítását, vagyis a kínai áruk Európába szállítását, s ezzel rontani versenyképességét.
– Most azt is hozzáteszem ehhez: a mindenekelőtt a pekingi és a moszkvai vezetés kezdeményezésére ennek ellensúlyozására létrejött, a Braziliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát tömörítő BRICS, illetve a Sanghaji Együttműködési Szervezet mintha halódna egy ideje. Vlagyimir Putyint alighanem ez is arra késztette arra, hogy az oroszországi Biztonsági Tanács január 19-ei ülésén többek között napirendre tűzze, miként vesz részt országa a sokpólusú világ építésében, és mi (nem) történt ennek érdekében. De a zárt tanácskozáson vélhetően az is szóba került, vajon nem az ezekre, továbbá a kínai és az orosz vezetőnek az USA törekvéseivel szembeni együttműködésének akadályozására irányuló csapda rejtőzik-e Putyinnak tett, a gázai Béketanács alapításában való részvételére szóló trumpi ajánlat…
Az említett cikkemben szerepelt szinte minden előrejelzés tizenöt hónap elteltével is megállja a helyét. Mi több, a feltételezéseket azóta visszaigazolták Az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiája címet viselő, 2025. novemberi keltezéssel ellátott dokumentumban megfogalmazott célok, amelyekről a Bekiáltásban szintén részletesen írtam. Az Egyesült Államok 47. elnökének mostani bejelentései csak az önmagukat és a másokat áltatókat érhették váratlanul.
Akik egy nárcisztikus személy bomlott elméjének megnyilvánulásaként értékelték például az európai hatalmi központokban, az amerikai neoliberális érdekcsoportokhoz kötődő nagy európai szerkesztőségekben és elemző műhelyekben, s az ezekből származó állításokat visszhangzó, olyan szatellit államokban, mint Magyarországon Trump követeléseit, azok minimum tévedtek. Vagy önmaguknak sem merték bevallani, hogy Donald Trump „csupán” aktualizálja a James Monroe elnök nevéhez kötődő, 1823-as, az „Amerikai az amerikaiaké” (értsd: a kontinens egésze az USA érdekszférája) doktrínát. Mi több, Trump magáévá tette az eredeti koncepciónak a Theodore Roosevelt által a világnak minden olyan részére való, 1903-ban és 1904-ben történt kiterjesztését is, ahol az Egyesült Államok cégeinek üzleti érdekei vannak.
Mára így lett a Monroe-doktrínából, s annak Roosevelt szerinti Corollary-jából, kiegészítéséből Trump Corollary, azaz Donroe-doktrína – ami sokakat meglepett, jóllehet még én is nem egyszer cikkeztem itt róluk az elmúlt években.
Az Egyesült Államok 2025. január 21-én beiktatott 47. elnöke által mozgatott folyamat a Mexikói-öböl átnevezésével kezdődött, majd folytatódott a Kanadának tett, visszautasíthatatlanként előadott ajánlattal: legyen az északi ország az USA 51. állama. Ezekkel nagyjából egyidőben történt a Panama-csatorna és a Grönland fölötti ellenőrzés megszerzésére vonatkozó igény bejelentése, a venezuelai olaj-, arany és ritkaföldfém-kincs amerikai óriáscégek érdekeltségébe vételi szándékának kihirdetése. Az utóbbi katonai csapásokkal, az ország elnökének és feleségének elrablásával is nyomatékosítva lett azóta.
Felkészül Mexikó. Mindezzel párhuzamosan szinte alig van már ország, mely ne kapott volna vámokkal leplezetlenül zsaroló fenyegetést. Ezek mellett komolyan számolni kell azzal, hogy Washington fel fogja számolni a korábbi gyarmatosító franciák, spanyolok, portugálok maradék befolyását is a kontinensen, illetve a Karib-térségben.
Ami Európát illeti, szánalmas sors vár rá. Minthogy a II. világháború óta megszállás alatt áll, amit a kontinens nyugati felében, majd a kelet-európai országok gyakran amerikai intézményekhez kötődő vezetői védelemként adtak és adnak el a lakosságnak, amiért hálásnak kell lenni Amerikának, egyre inkább azzal szembesülnek, és szembesülünk, hogy országaink béna kacsákká válnak, amikor a tengerentúliak benyújtják a számlát. Amikor az USA vezetői végveszélyben érzik országukat, a legszemérmetlenebb fenyegetéstől sem riadnak vissza. Bár gyakran még magukat társadalomtudósnak tartók is nehezen emésztik meg, ez nem egyetlen személy hisztérikus megnyilvánulása, hanem magából a kapitalista rendszerből következik. „Csak” az történik, hogy
a tőkeérdekek logikájának megfelelően most az ő országukkal, a mi országainkkal bánnak úgy, ahogyan azok bántak a gyarmatokkal, illetve akár egymással is a világ- és a helyi háborúk során és után…
Trump a Make America Great Again (MAGA – Tedd újra naggyá Amerikát!) szlogen jegyében cselekszik. Ám hiú ábránd, hogy ez a nyomulás véget ér, amikor másnak adja át a stafétát. Ez ugyanis ellentmondana a tőke természetének. Itt és most nem először, a (nyugati) tőkeérdek olyan kíméletlen helyzetértékelést és ennek megfelelő cselekvést diktál, ami a Trump kézjegyével ellátott, fentebb hivatkozott, korábban a Bekiáltásban részletesen bemutatott Stratégiában is szerepel:
(…) olyan (nyugati) féltekét akarunk, amely mentes marad az ellenséges külföldieknek a kulcsfontosságú vállalataink tulajdonosi körébe való behatolásától, és amely támogatja a kritikus ellátási láncokat; és biztosítja a kulcsfontosságú stratégiai termékekhez való folyamatos hozzáférésünket. Más szóval, a Monroe-doktrína „Trump-kiegészítését” fogjuk érvényesíteni és kierőszakolni.
• Meg akarjuk állítani és visszafordítani a külföldi szereplők által okozott folyamatos károkat az amerikai gazdaságra.
• Minthogy az Európai Unió és más transznacionális szervezetek aláássák a politikai szabadságot és a szuverenitást a kontinenst átalakító és viszályokat szító migrációs politikák, a szólásszabadság korlátozása, a politikai ellenzék elnyomása, a születési ráta csökkenése, valamint a nemzeti identitás és az önbizalom elvesztése révén, (…) „korántsem nyilvánvaló, hogy bizonyos európai országoknak lesz-e elég erős gazdaságuk és hadseregük ahhoz, hogy megbízható szövetségesek maradjanak. (…) Hosszú távon, legkésőbb néhány évtizeden belül, több mint valószínű, hogy bizonyos NATO-tag országok lakosságában többségbe kerülnek a nem európaiak. Nyitott kérdés, hogy vajon ugyanúgy tekintenek-e majd a világban elfoglalt helyükre, vagy az Egyesült Államokkal kötött szövetségükre, mint azok, akik aláírták a NATO Alapokmányát?”
Ha valaki arról álmodik, hogy ezt az értékelést csak úgy kidobja az, aki Donald Trump után kerül az elnöki posztra, annak azt javaslom: kezdjen megbarátkozni az ezen a cikken is végig húzódó gondolattal: alapvetően mindig a rendszer, jelen esetben a tőke által meghatározott struktúrák és érdekek alakítják a viszonyokat. Az Amerikai Egyesült Államokban a tőkések 250 éve mindig kíméletlenül érvényesített érdekei, aminek egyes korszakokban a lakosság nem kirekesztett részének többsége is nyertese volt.
Más a helyzet azonban a kirekesztettekkel. Az állam által ösztönzött skalpvadászat, a túlerőben lévő hadsereggel való csaták, a rezervátumokban átéltek után csodával határos módon életben maradt őslakosokkal. A kíméletlenül behurcolt rabszolgáknak és leszármazottaiknak még az 1960-as években is hivatalosan szentesített megalázásával, s ennek máig ható maradványaival. Miként a kiszolgáltatottságok tengerén átvergődött, lassan integrálódott bevándorló tömegek szenvedéseiről is csak a többség által soha nem olvasott, klasszikus amerikai irodalom szól. A tudatot elsősorban formáló filmek nagy része, a szinte mindig happy endre kihegyezett alkotások tömege ugyanis a győztesek szemszögéből, a boldog vég felől láttatja az életet.
Szinte szükségszerű, hogy ugyanez a kíméletlenség, s az ezt megszépítő értelmezés lett az USA külpolitikájának vezérelve, s gyakorlata is. Több mint kétszáz éve az elnökök által megfogalmazott, máig érvényesített doktrínákban jelölték ki a más országok rovására érvényesített célokat. A trumpi stratégia a gazdasági erőfölényt szintén az egyébként istenített szabadversenyt ellehetetlenítő szankciókkal, állami támogatásokkal, felvásárlásokkal, vámpolitikával, a külföldi tőke vonzásával, a versenytársak akár katonai erővel való eltiprásával kívánja érvényesíteni, s ehhez kapcsolódva a kilakkozott amerikai értékrendet, szellemiséget, ethoszt „puha hatalmi” eszközökkel – filmekkel, zenével, fesztiválokkal, médiumokon keresztül, oktatási programokkal – közvetíteni.
Egyes vezetők a múltban is legfeljebb itt-ott finomíthattak a gépezet működésén, de bármily nagy hatalommal bírtak, hosszabb távon nem kerekedhettek föléje. Ha megkísérelték, a rendszer őrölte fel, iktatta ki őket. Miként ez – ne legyünk igazságtalanok az USA-val szemben sem! – másutt, másokkal, a hatalomérvényesítő-képesség arányában szintén történt és történik, miközben, persze, az Egyesült Államok alighanem eredményesen pályázhatna a politikusok elleni merényletek, ezen belül az elnökgyilkosságok és gyilkossági kísérletek első helyére. Amilyen arányban a tőkeérdek felülírja a Tízparancsolatot, törvényszerűen olyan arányban alkalmazzák a legkíméletlenebb eszközöket mások kizsákmányolására, s az ezt akadályozók kiiktatására. Persze, nem akkora felfedezés ez annak, aki nem csak olvasta, de meg is értette Madách Imre drámájának, Az ember tragédiájának, még inkább József Attila idézett versének üzenetét. Hogy a mindkettőjükre hatottak a kizsákmányolással kapcsolatos, korábban utópisztikus, később tudományosan megalapozott elméletek, József Attilára Marx és Engels művei kifejezetten, azt már ne is említsem…#
Kabai Domokos Lajos
