»Liberális protestpárttá züllöttünk, Orbán leváltása és hatalomtól való távoltartása lett egyetlen politikai programunkká. Az európai szocialista utat pedig felváltotta a gagyi atlantizmus, a hit abban, hogy „Brüsszel” alapértékei a mi alapértékeink is. Lassan leszoktunk arról, hogy elvtársnak szólítsuk egymást, nem énekeljük az Internacionálét. Nevében szocialista, ideológiájában szélsőségesen liberálissá lett a pártunk« – fakadt ki Eszik Bence történész, az MSZP politikusa február 13-án a Facebookon közzétett posztjában, amelyben ezt írja a szocialista párt lejtmenetének szerinte húsz évvel ezelőtti kezdetéről:

„Milliós támogatottságunk volt, fegyelmezett tömeg, akik tisztelték és megbecsülték a szocialistákat. Az ország bő harmada volt velünk és követte azt az utat, amelyen haladtunk.”

Attól tartok, hogy ez arra az időszakra vonatkoztatva is önáltatás. A politikai hatalomgyakorlással összefüggésben eleve kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e a tisztelet és a megbecsülés kategória? A választók többségét érdekek mozgatják. A rendszerváltoztatás utáni országgyűlési választásokon elért parlamenti mandátumok számának alakulása, amit egy táblázatban foglaltam össze a cikkem végén, ezt (is) tükrözi. A politikai formációk között a legbeszédesebb a Magyar Szocialista Párt (MSZP), illetve a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség (eredetileg: Fiatal Demokraták Szövetsége, FIDESZ) és koalíciós pártjaik választói támogatottságát mutató grafikon két, egymást metsző trendvonala, ami a táblázat adatait tükrözi.

Eszik Bence patrióta szociáldemokrataként jellemzi önmagát a Facebook-odalán, és semmi okunk nincs arra, hogy ezt megkérdőjelezzük. Neki azonban észre kellene vennie, hogy az emberek már 1990-ben sem ezt gondolták az MSZP-ről, hiszen tömegesen szavaztak a Magyar Demokrata Fórumra, a kisgazdákra, a kereszténydemokratákra. E pártokat tartották nemzetieknek, s összesen 229 képviselőjüket juttatták az Országházba. A szocialista MSZP, a liberális SZDSZ, s az akkor még szintén liberális FIDESZ összesen 146 jelöltje lett a parlament tagja.

A FIDESZ felívelése akkor kezdődött, amikor az elkötelezetten liberálisok kiléptek a pártból, s egyre határozottabb nemzeti politikát kezdett hirdetni. Vele szemben az MSZP leértékelődése akkor vált egyértelművé, amikor kiderült, a globalista-tőkés felfogású szabaddemokratáknak tett engedményt, aminek velejárója a nem csupán tüneti jelenségekre fókuszáló szociális érzékenység háttérbe szorulása. Miként a poszt szerzője is szóvá tette írásában:

idővel csupán nevében maradt szocialista az MSZP, ideológiájában viszont szélsőségesen liberálissá lett.

Az MSZP-nek az állampárti nómenklatúrából átzsilipelt vezetői, illetve az állampárt ifjúsági szervezetéből, a KISZ-ből jött káderei – nem beszélve a Kádár-érában pozícióba került minisztériumi, főhatósági, kutatóintézeti, vállalati, állami gazdasági, termelő-, értékesítő és takarékszövetszövetkezeti irányítókról, akik egyre inkább a tőke oldalára sodródtak, s a rendszerváltoztatáskor gyakran tőkéssé lettek – nem vették észre, egyéni érdekeik miatt nem is akarhatták észrevenni, hogy az 1980-as évek végétől elfordultak attól a tömegtől, amelyből a többségük kiemelkedtek, s amelynek hátán felemelkedtek.

1994-ben mindössze azért térhetett vissza a szocialista párt, mert a ’90-es nemzetiek csúfos kudarcot vallottak. Pontosabban, maga alá temette őket a másfél millió munkanélkülivel, a létbizonytalansággal, a hazai komprádorok által kiszolgált nyugati tőke piacszerzésével, a gyárbezárásokkal, a téeszek szétverésével kialakult helyzet. Nem a tisztelet és megbecsülés fordította a kisembereket az MSZP felé, hanem a Kádár-rendszer viszonylagos biztonsága iránti vágy. Azt remélték, hogy az állampártból jött vezetők felvállalják a védelmüket. Ám tévedniük kellett. Nem csupán azért, mert ez a párt már a tőkeérdekek előtt egyengette az utat, s akik meghatározó szerepet játszottak benne, az új elitben akarták megtalálni a helyüket, de azért is, mert

a kapitalizmus folyamatai szükségszerűen legyűrték azokat, akik ellenálltak volna.

Következésképp, az MSZP lejtmenete nem húsz évvel ezelőtt kezdődött, hanem bele volt kódolva megalakulásának közvetlen előzményeibe, körülményeibe. Amikor 2002-ben a pártonkívüli Medgyessy Pétert helyezték az MSZP–SZDSZ-kormány élére, majd 2009-ben, az SZDSZ külső támogatásával szintén egy pártonkívülit, Bajnai Gordont tettek meg miniszterelnöknek, az már szembetűnően jelezte a párt válságát.

Ezt a benyomást mélyítette el a köztes időszakban – 2004 és 2009 között –, hogy a hektikus intézkedésekről elhíresült – Eszik Bence jellemzése szerint, „porcelánbolti elefántként működő” – Gyurcsány Ferenc került a kormányfői székbe. Ráadásul, ő az enyhén szólva ellentmondásos brit miniszterelnököt, a korábbi szociális érzékenysége után a liberálisoknak és a konzervatívoknak egyaránt engedményt tett Tony Blairt tekintette példaképének. Itt és most csupán annyit a brit vezetőről, hogy egyik bírálója szerint „Blair felügyelte a Munkáspárt hosszú távú jobbra tolódásának utolsó szakaszát”. A poszt írójának összegzése szerint

„A szocialista alapértékeket felváltotta a homályos és tartalom nélküli baloldaliság, ami nem több, mint liberalizmus, annak is atlantista formája. Azt gondoljuk, hogy az osztálytudatos, azaz marxista politika felváltható zavaros identitáspolitikával.”

Az útvesztést többször is emlegeti a szerző. Ám a szövegéből számomra nem tűnik ki, hogy maga is látja: ennek az útvesztésnek az általa elmondottakhoz képest jóval mélyebb gyökerei vannak. Mintha azzal áltatná önmagát, hogy a gondok csupán a rendszerváltoztatás utáni helyzetre való helytelen reagálásra lennének visszavezethetők. Pedig nem így van. Ha egyszer valaki társadalmi baloldali – tehát nem azért, mert a parlamenti ülésterem baloldalán üldögél –, annak mindenekelőtt át kell vágnia magát a marxista baloldaliság torzulásainak útvesztőin.

Például górcső alá kell vennie, hogy a létezett szocializmus – amit hol államszocializmusként, hol államkapitalizmusként értelmeznek a magukat marxistának tekintő társadalomtudósok is – mennyiben szolgálta a dolgozó embert, és mennyiben nem? Hogy a munkás–paraszt hatalom tényleg a dolgozó nép hatalmát jelentette-e? Ha igen, akkor, miként fért össze ezzel 1956 után, a felkelés tényleges forradalmi voltát igazoló, alulról szerveződött munkástanácsok feloszlatása, tagjaik üldözése? Hogyan viszonyulnak a mai marxisták Cornelius Castoriadis-nak és Claude Lefort-nak ahhoz a tételéhez, miszerint a munkásmozgalom veszte a bürokratizálódás volt, vagyis a hatalom elválasztása a valódi mozgalomtól és a szovjetektől – azaz a cári Oroszországban öntevékenyen létrehozott munkás-, paraszt-, katonatanácsoktól? Vagyis

a létezett szocializmus egyfajta bürokratikus kapitalizmust valósított meg. Guy Debord szerint, az államosított javak egyedüli tulajdonosi jogait gyakorolva, újfajta osztályuralmat szabadított a társadalomra.

Kérdés az is, mennyiben volt ez szükségszerű Kelet-Európában – például a centrumországoktól való, történelmi és földrajzi okokra visszavezethető leszakadtságból eredő kiszolgáltatottság mértékének csökkentésének kényszere miatt –, továbbá mennyiben szükségszerű ma a világ perifériáin, félperifériáin. A múlt ilyen és hasonló kérdéseivel való szembenézés nélkül nincs társadalmi baloldali jövő. Egyszerűen azért nincs, mert ha tisztázatlanok az összefüggések, nem lehet mozgósító programot sem kínálni annak a jelenlegi, mindennél pusztítóbb kapitalizmusnak a meghaladására, amely lényegében teljessé tette a hatalmat gyakorlók uralmát a látszatvilágba szorított, mert munkájától és minden mástól elválasztott, elidegenített tömegember felett.

Az önmagáért fejlődő gazdaság, teljesen maga alá veti az egyént azzal, hogy végletesen kiragadja a környezetéből. Végletesen és végérvényesen elválasztja őt munkája tárgyától és eredményétől. A munka- és a szabadidő, az épített tér uralásán, a tömegkommunikáción keresztüli szórakoztatás révén elszigeteli őt a közösségektől, beleértve a családot is. Olyan helyzetet teremt, amelyben a dolgozóknak nincs rálátásuk arra, mire és hogyan használják fel őket. Eszik Bence – a világért, az emberekért aggódó, ám naiv szociáldemokrata, társaival együtt – aminek a létezett államszocializmus és a létező magánkapitalizmus nyilvánvaló ellentmondásaiból keresve a kiutat, néhány évtizede még én is gondoltam magam –, úgy vélik, hogy

megoldás lehet, ha egy párt úgymond „európai szocialista értékeket ad közösségnek”.

Még a szocialistát csak-csak értem. De mi az, hogy európai? Az olyan fennkölt európai eszmények, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, emberi jogok, köztük a népek önrendelkezésének joga, a háttérerők által tetemes pénzekkel befolyásolt, közben demokratikusnak mondott választási színjáték, meg a többi, a polgári Európa létezésének minden pillanatában az őslakosok kíméletlen kiirtásával, szaporodásuk művi korlátozásával járt. Gyarmatosítással, faji és kulturális rasszizmussal, a tőkeérdek miatt a saját társadalom nem egyszer szándékosan kreált elesettjeinek úgymond nevelési célzatú börtönökbe, a rabszolgamunkát törvényesítő börtönszigetekre való száműzésével, a kapitalizmus ciklikus válságait mások kirablásával kezelő, népírtó, genocídiumokkal terhelt háborúk kirobbantásával párosult.

(V.ö.: az angliai parasztok elűzése a földekről, földönfutóvá, s ezzel kényszermunkára fogható bűnözőnek, rabszolgának nyilváníthatóvá tétele még a XIX. század második felében is. Vagy a világháborúk, illetve a regionális és helyi háborúk. Utóbbiakból ma is van 35–40, ám közülük, a tőkeérdeknek alávetett médiumokból, csak azokról értesül az európai közönség, amelyek tendenciózus híreivel a politikai-gazdasági hatalmmat gyakorlók érdekeinek megfelelően lehet őt manipulálni.)

Azt írja Eszik Bence, hogy „Horn Gyula, Kiss Péter vagy Nagy Sándor az elképesztő liberális presszió ellenére is baloldalon tartották az MSZP-t”. Hogy ez lehetett a szándékuk – ne vitassuk! Ám ez a vállalkozás, akár a nemzetközi összefüggések, akár a szociáldemokrácia talán kényszerű, de minimum kínos, múltbeli fordulatai tükrében nem járhatott sikerrel. Guy Debord többek között azt említi, hogy a szociáldemokraták

„egyfajta illuzórikus forradalmiság jegyében kimondottan reformista gyakorlatot folytattak. (…) A mozgalmon belül a parlamenti képviselőket és az újságírókat elválasztották a többiektől, a polgári életmód felé terelve ezeket az eleve a polgári értelmiség köréből toborzott elemeket. A szakszervezeti bürokrácia még az ipari munkásharcok veteránjai közül toborzott és kiemelt tagokat is munkaerő-ügynökökké változtatta, akik úgy adták-vették portékájukat, mint bármilyen árucikket”.  (Guy Debord: A spektákulum társadalma, Open Books, 2022, 83.o.)

S vajon ki ne emlékezne a szociáldemokrata pártoknak az I. világháború alatti rémes szerepére? A közéletünket uraló, az emberi létezés válsága közepette zajló kisszerű csetapaték helyett legalább a kapitalizmuskritikus baloldalon, az olyan felvetéseket kellene megvitatni, amilyeneket A spektákulum társadalma szerzője már 1967-ben felvetett: „amikor a bolsevizmus saját hasznára diadalmaskodik Oroszországban, a szociáldemokrácia pedig a régi világért harcol sikeresen, jelzi, hogy megszületett a dolgok új rendje, amely a modern spektákulum – az önmagáért fejlődő, tőkés gazdaság eszközrendszere, amely a hamis tudat kialakításán keresztül teszi saját sorsához is passzív szemlélődőként viszonyulóvá az embert (KDL) – uralmának origója: a munkásképviselet homlokegyenest szembefordult a munkásosztállyal”.

Ehhez képest a becsületesen tépelődő Eszik Bence, s a hozzá hasonlók, nem értették, miért volt hiábavaló a jószándékú szocialistáknak az az elképzelése, hogy Kádár népéből Horn népe lehet, s ezért a lakosság nagy része vissza fog térni az MSZP-hez. Posztja tanúsága szerint mára látta be, hogy „nem is fog (visszatérni), mert eltűnt ez az egységesen gondolkodó, egységesen utat találó óriási közösség, a magyar baloldal társadalmi bázisa”. Csakhogy, mint fentebb utaltam rá, ez a közösség, történelmi okokból, az ’50-es évekbeli állampárttól elszenvedett sérelmei, szociális helyzete és számos más tényező miatt, soha nem gondolkodott egységesen. Nem alkotta, nem alkothatta a baloldal társadalmi bázisát, merthogy nagy része soha nem volt még szociáldemokrata baloldali sem, mert

a Nyugatról a geopolitikai és a kétpólusúvá lett világ hatalmi összefüggései miatt kialakított keleteurópai tömb megosztásának részeként a gulyáskommunizmusnak nevezett Magyarországon, érthető anyagi érdekeitől vezérelve, az itteni viszonylagos árubőségtől szó szerint elkábulva, s annak a Nyugaton viszonylag széles rétegek számára megvalósult, még gazdagabb változatában reménykedve – természetesen, nem érzékelve, hogy ennek ára egyrészt a perifériák, a félperifériák, köztük saját országának brutális kizsákmányolása, másrészt saját élete minden területének a tőkeérdek szolgálatába állítása – a jobboldali nyárspolgáriság felé mozdult el már a teljes (újra)kapitalizálódás időszaka előtt.

Ily módon nálunk az 1980-as évektől kezdett kialakulni az az eleinte rejtett folyamat, amiről Rosa Luxemburg 1918-ban így írt: »Minden korábbi forradalomban a küzdőfelek nyílt sisakkal léptek az arénába: osztály osztály ellen, program program ellen küzdött (…) A mai forradalomban a régi rend gyarmati csapatai nem az uralkodó osztályok saját címere alatt lépnek a küzdőtérre, hanem úgynevezett „szociáldemokrata pártok” zászlaja alatt.«

Írd és mondd: a létezett szocializmus, úgyis mint államkapitalizmus, állampárti MSZMP-jének a magánkapitalizmus előestéjén ügyefogyott, a tőkerendszer részeként való szociáldemokráciasítása a tömegek szemszögéből zsákutca volt. Ezért nem sikerülhetett átverni vele a tömegeket. Ha másból nem, a népesség döntő részének a választásokon megnyilvánuló illúzióvesztésének jeleiből már jó ideje tudni lehetett ezt.

Ebből annak is nyilvánvalónak kellene lennie – már amennyiben nem a középosztályt, nem a nyárspolgárt akarja valaki megcélozni –, hogy e zászló alatt arra a jövőre sem lehet felkészülni, amikor a digitális kapitalizmus minden területre való behatolásával, az öncélú fogyasztás hajszolásával, egy viszonylag szűk rétegtől eltekintve, a centrumországokban is fenntarthatatlanok lesznek a jóléti viszonyok, az olyan perifériák felé sodródó félperifériákon pedig, mint amilyen Magyarország is,

az elégedetlenség az egekig fog érni.

Mert a befektetett tőke megsokszorozásáért folyó profithajsza miatti, esztelen gazdasági növekedésnek előbb-utóbb végzetes következményei kell legyenek. A folyamat útjelzői: a természet egyensúlyának megbomlása, a kizsigerelő használat miatt (is) a termőföld sivatagosodása. A vidék magára hagyása, az ott élők, de főleg a városokba áramlók tömegeinek a természettől, a természetestől, a közösségektől elválasztása, elidegenítése. A családból, a munkahelyi közösségből való kiszakítottság, az érdemi szervezkedés feltételeitől való megfosztás-megfosztódás.

Az embernek a munkafolyamatban való gépszerű használata, a munka tárgyiasult eredményétől való eltávolítása, a munkaerőnek a termeléstől messze került, az értékesítést kiszolgáló háttértevékenységben, a pénzügyi szektorban foglalkoztatottak tömege alkotja egyrészt a tőke tartalékhadseregét, másrészt ez a magára középosztályként tekintő népesség már ma is lelki szenvedéseket, félelmeket él át igazodási pontok híján, az elidegenedettség soha nem tapasztalt fokán. S akkor még nem említettem a lakosságnak a városokban (s egyre inkább vidéken is) újra- és újratermelődő, roncsemberekké vált egyénekből álló, deklasszálódott tömeget, amely az országok, a földrészek közötti kényszervándorlókkal szüntelenül gyarapszik. Ezt a réteget egyre kevésbé lehet rendőri erővel vagy szociális gondoskodással távol tartani az emiatt is egyre frusztráltabb, a látszatok világában élő, eddig önmagát aranyketrecében kiváltságos helyzetével nyugtatgató középosztálytól.

Mindent egybe vetve, a múltbeli tapasztalatok szintén azt mutatják: aki a kétkulacsos, a tőkét és a tömegeket is szolgálni akaró szociáldemokrata utat szeretné járni, az ismét eltéved ilyen viszonyok között Mert az öncélú tőkeműködésnek az embert ember mivoltában pusztító és a környezetet romboló jellegét jószándékkal nem lehet más irányba terelni. Ezt csupán az alapstruktúra lebontásától lehet várni. Aki nem mondja ki, hogy az embert a tőkeviszonyoktól való függéstől kell megszabadítani – még ha ma még nem is tudja, hogy miként lehet megtenni –, az önmagát és híveit is áltatja a tudatipar által tematizált kávéházi, újabban az online-kocsmai okoskodásokkal, anélkül, hogy egy szemernyit is tisztábban látna, anélkül, hogy egy tapodtat is előre haladna.#

Kabai Domokos Lajos