Mindkét népvezér március tizenötödikei beszédet meghallgattam. Orbán Viktor valójában egy dologra irányította a figyelmet. Azt járta körül, hogy

az Ukrajna területén folyó háború ürügyén ismét áldozatául esünk a Nyugat Oroszország elleni hadakozásának, miként az már többször megtörtént velünk.

A Fidesz eddigi kampányából is kitűnik, hogy a párt korifeusai úgy gondolják: a háborúból való kimaradás ígérete, pontosabban a háborúba való berángatásnak való ellenállásra törekvés jó eséllyel visszhangra lelhet azokban, akik még hallottak valamit Magyarország második világháborús irdatlan veszteségeiről, s akik ’56-ban nem csupán a hősies próbálkozást látják, hanem a pusztítást is. Nem utolsósorban megrettennek attól a kíméletlen gátlástalanságtól, amivel a NATO vezető ereje, az USA, válogatott szövetségeseivel, csak az utóbbi három évtizedben, szerte a világban véghez vitt és véghez visz napjainkban is, hogy érvényesítse a mögöttes erők gazdasági érdekeit.

E választók között is sokan lehetnek, akik érzékelik a NER országlásának vitathatatlanul súlyos terheit és jövőbeni következményeit, amelyekről bőven cikkeztem a Bekiáltás hasábjain a múltban, de azt mérlegelhetik: minden kár eltörpül ahhoz képest, amit egy háború okozhat. Ráadásul, újabban még az orbáni kormányzással szemben állók is megfogalmazzák némely ellenzéki rádió- és tévéadásokban, hogy a hatalomgyakorlás során a NER valójában csak ráépített arra, amit a rendszerváltoztató hazai és külföldi erők már a Kádár-rendszer utolsó éveitől kezdve egészen a Fidesz-KDNP 2010-es földcsuszamlásszerű győzelméig megalapoztak. Vagyis, némi leegyszerűsítéssel:

Orbán csupán hozta a szokásos formáját; úgy épített hallgatóságának jogos félelemérzetére, hogy a veszélyt külső tényezőkben jelölte meg.

E külső tényezők: az ukrajnai vezetésnek a Brüsszel képében megszemélyesített, Nyugattal összekapcsolt érdekei miatti háborús fenyegetettség; a háború árának ránk terhelése; a háború nyomán vélhetően ismét meginduló migránsáradat. Propaganda ez, de aligha vitatható, hogy hogy van valóságalapja. Aztán az április 12-ikei országgyűlési választáson majd kiderül, hogy mire lesz elég a kizárólag a külső veszélyekre való apellálás, az ezzel kapcsolatos tömeghangulat felkorbácsolása, miközben az ország belső gondjairól nincs érdemi számadás.

Ehhez képest Magyar Péter főként a magyarországi viszonyok ostorozására épített. Nem ok nélkül, ám irreális kijelentések sokaságával állt elő. Eleve azzal ámította hallgatóságát, hogy 1848. március 15-én „egyszerre dobbant a magyarok szíve, kokárdát tűztek, és egyszerre szavalták a Nemzeti dalt”. Ez a korabeli dokumentumok és visszaemlékezések szerint egyszerűen nem felel meg a történelmi valóságnak.

Ám ezt még betudhatjuk az utókor mondhatni kötelező pátoszának. Amikor azonban úgymond „a sehonnai bitang janicsárok kedvéért” meg is ismételte, hogy „hazánk az európai közösség és a NATO része”, akkor egyrészt arra gondoltam: ezt a jelenlegi kormányzók sem vitatják, másrészt eszembe jutott, miként szállították le a katonai szövetségbe való beléptetés érdekében a népszavazásban részt vevők arányának addigi értékét, mert az ország több mint fele nem értett egyet a csatlakozással.

Harmadészt, s ez itt a legfontosabb: vajon a tömegben lelkesedő fiatalabbak és középkorúak közül hányan támogatnák, hogy katonának kényszerítve, idegen érdekekért harcoljanak a NATO, vagy egy ebből részben kivált európai haderőparancsnokság döntései alapján? Nyilván, végig gondolták ezt a kampánybeszéd szerkesztői is, mert később Magyarral többször kimondatták, s a szavalókórusokat vezénylők a közönséggel többször elismételtették, hogy „nem akarunk háborút”. Mégis, akkor ez a kettő – a háborúkat indító és viselő NATO-országok és a pacifista magatartás igenlése – hogy fér meg egymással?

Persze, belátom: nem egy tömegrendezvény a megfelelő hely arra, hogy a résztvevők ilyen felvetéseken meditáljanak. Ők beérik azzal, hogy olyan képet rajzoljon róluk, illetve vázoljon elébük a szónok, amilyenre addig még álmukban is csak ritkán, vagy egyáltalán nem gondoltak. És e tekintetben nem is csalódtak. Magyar Péter beszédírói teletűzdelték a szöveget az ilyen és ezekhez hasonló, az utóbbi másfél évtizedben inkább csak Orbántól hallott nemzetieskedő és a választók keblét dagasztó kitételekkel:

„csak magyarok vannak / makacs nép vagyunk / öntudatos magyar polgárok / mindenki polgár lehessen a hazában / nemcsak a kiváltságosok, hanem minden magyar ember szabad magyar polgár lehessen / hagyjuk magunk mögött a múltat, és építsük a jövőt, amiben mindenki polgár lehet…” 

Jóllehet a polgár fogalma alatt történelmileg – geopolitikai okok következtében, más és más helyeken és időben – különböző módon formálódott réteget, illetve osztályt érthetünk, amelynek szabadságjogokat kivívott (!) tagjai vállalkozásba fektethető vagyonnal, illetve idővel egyre kevésbé elhanyagolható műveltséggel is rendelkeztek, a szónok igen leegyszerűsítő meghatározást adott rá, amikor kijelentette: „Polgár az, akinek jár, hogy ne haljon meg idejekorán betegségekben. Polgár az, akinek jár az oktatás, polgár az, akit az állam, ahova az adóját fizeti, megvéd a hatalmaskodó politikusoktól, a szennyező gyáraktól és a pedofil rémektől.”

Meglehet, tévedek, de számomra az atyáskodó állam gondolata húzódik meg e meghatározás mögött, ami persze, naná, hogy tetszett a tömegnek. Ám kiderült: ez csupán bevezető volt az ígérethalmazhoz: hazahozzák a Brüsszel által visszatartott 8000 milliárd forintnyi támogatást; vagyonadót vetnek ki a milliárdosokra; rendezni fogják a nyugdíjat; az országot építők (sic!) 200 ezer forintot kapnak a SZÉP-kártyára élelmiszerre és gyógyszerre; hétszázezer gyerek fog kapni iskolakezdési támogatást; fejleszteni fogják a kórházakat; segítenek a kisebb vidéki kórházaknak; újraindítják a gazdaságot; létrehozzák a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Hivatalt… És egyáltalán,

„április 12-ike a magyar nemzet felemelkedésének kezdete lesz!”

Hogy sokat markolt volna a szónok? Hogy mindezek összesége ellentmond az elmúlt időszakban a TISZA körül feltűnt kíméletlenül neoliberális, akár miniszteri posztokra várományos szakértők felfogásának? S főleg ellentmond a kapitalista világot, azon belül az Európát egyre inkább sújtó válságnak, nem utolsó sorban az ország gazdasági állapotának, ami meghatározza a mozgásteret, bárki kerüljön is kormányra. Ugyan, ki törődik ezzel, ha egyébként a tömeg issza a gátlástalan ígérgetést? Voltak pillanatok, amikor egyrészt az jutott eszembe: e célok többsége egy valódi baloldali párt szociális programjába inkább illeszkedne, mint egy tőről metszett piacpártiéba. Másrészt vajon más lenne-e a hatás, ha a Parlament előtt összegyűlt ezreknek, kisebb változtatásokkal, Magyar Péter szövegét olvasná fel Orbán, illetve megfordítva: az Orbán Viktorét Magyar prezentálná némileg kiegyelve?

De félre a fricskákkal! Annál inkább, mert a szöveg két további vonulata tett igazán nyugtalanná. Az egyik, amikor ő is eljátszotta Orbán 1989-es szerepét, mikoris a Fidesz vezetője úgy követelte, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról, hogy akkor már megvolt a titokban tartott egyezség, s az első alakulatok távoztak. Bár Orbán Viktor azóta is példátlan tettként állítja be ezt a kinyilatkoztatást, heveskedésével megakaszthatta volna a folyamatot.

Ugyanilyen ostobaságnak tartottam most Magyar Péter Moszkvához címzett, hányaveti kitételeit. Ugyanis ebben a geopolitikai térben, most vagy a jövőben, ez a kivagyiság az országot hátrányos, sőt akár súlyos helyzetbe hozhatja. Miként ez megtörtént a hírhedt Tovariscsi konyec plakát hatásaként az orosz–magyar kereskedelem Moszkva általi visszavágásával. A két jelenlegi politikus esetében a tömegbefolyásolás miatti bármi áron való ellenpontozás, a másik ellenében való ágálások kampánykényszere iktatta ki a józan megfontolást a múltban ugyanúgy, mint a jelenben.  

További disszonancia volt Magyar szónoklatában, ahogyan „minden magyar közös hazájá”-ról, az egymás kezét bizalommal megfogó, a történelem szavát megértett csak magyarokról, a „mi és ők” közötti különbség eltüntetéséről prédikált. Az ilyen, a szövegmondás hangsúlyaival, a testbeszéddel kiemelt túlzó kitételek nekem azt üzenték: akarod, nem akarod, így kell lennie! „Huszonnyolc nap múlva népszavazás lesz a hazánkról” – mondta Magyar Péter. Valójában az a kérdés: „rabok legyünk vagy szabadok?” – fokozta az érzelmeket Petőfi szavaival, egyúttal mindjárt különbséget is téve a szerinte nemzetiek és nem nemzetiek között:

akik a Tiszát választják, azok a büszke, békés, európai Magyarországot választják.

Akik pedig nem? Aki nem húzza be fülét-farkát attól, hogy Magyar rásüti, mi több már rá is sütötte: ha nem megy el szavazni április 12-én, akkor „az öreg császárra és a rabságra szavaz”, azzal mi történik? Megéltünk már ilyen megbélyegzést, nem is egyet, a rendszerváltoztatás óta is. Ezek szerint e tekintetben sem fog változni semmi. Ráadásul bennem további kegyes, vagyis álságos ígérettel fokozta a bizalmatlanságot: aki nem rájuk szavaz majd, azt sem fogják bántani, nem fogják árulónak nevezni, mert szerinte a gyűlölet április 12-én este 7 órakor véget ér. Mert néhány hét múlva úgymond „véget ér az árokásás korszaka, nem lesz áruló az, aki nem ért egyet a hatalommal”. Bizony mondom, a sokkal kevesebb, hitelesebb lehetett volna. De ő tudja…#

Kabai Domokos Lajos