Magától értetődő, hogy az április 12-ei országgyűlési választás után kialakult, felfokozott légkörben a Marx Károly Társaság (MKT) is összehívott egy fórumot az úgymond valódi baloldalinak számára, hogy megkíséreljék a választ a kérdésre, miszerint

Hogyan viszonyulunk mi, marxisták a választási eredményhez?

Egyúttal a meghívóban szerepelt egy másik témakör is. Az ezzel kapcsolatos várakozást a felszólító mód-pótlékként kirakott felkiáltójellel próbálták érzékeltetni a szervezők, illetve a tanácstalanságot az utána zárójelbe tett kérdőjellel: „Új baloldalt építünk!(?)”

Kezdem azzal, hogy magam a „valódi baloldali” kifejezést sem tudtam hová tenni, bár értettem a szándékot. Ám, szerintem, igazán az lenne az egyértelmű, ha legalább kapitalizmuskritikus baloldaliságra hivatkozna az MKT, s ezzel határolta volna el és határolná el magát a parlamenti ülésrend szerinti baloldaltól. Utóbbi pártjai ugyanis – bárhogy is nevezik őket, bármit is mondanak önmagukról, bármit állítanak róluk ellenfeleik – abban az értelemben jobboldali reakciósok, hogy a múltbeli súlyos társadalmi egyenlőtleneségeket, a rendies viszonyokat akarják visszahozni. Az urambátyám világhoz, a kiváltságosak előjoigaihoz, a tőkeuralomhoz való visszatérést tűzték és tűzik zászlójukra, szembe fordulva azokkal, akik szerintem helyesen, a tőke, illetve a munka Marx szerinti kibékíthetetlen, pusztító viszonyának feloldását, felszámolását tekintik céljuknak.

Persze, érteni vélem a finomkodást. Hiszen az MKT-közösség egy része még mindig képtelen szembenézni azzal, hogy a megingás, egyesek megingása akkor kezdődött, amikor a Kádár-rendszer delelőjén propagálni kezdték a kapitalizmus és a szocializmus szükségszerű összenövésével, konvergenciájával kapcsolatos elméletet. Ha nem is váltak annak propagandistájává, a többség nyilvánosan nem adott hangot kétségeinek. Sokan nem tették ezt akkor sem, amikor

az államkapitalizmus-államszocializmusban a politikai tőke birtokosai, a tényleges hatalmat gyakorló nomenklatúra-osztály befolyásosai a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) nevet 1989. október 7-én Magyar Szocialista Pártra (MSZP) cserélték, kihgagyva belőle a „munkás” szót, hogy önmagukat a kapitalizmus kiváltságosai közé átmenthessék, hátat fordítva ezzel a korábbi, a tömegek szociális helyzetének javítását a valóságban is érvényesített gyakorlatnak.

Tartott mindez egészen mostanáig, a párt és vezetőinek dicstelen jelentéktelenné válásáig. Visszanézve az elmúlt három és fél évtizedre, a magukat baloldaliként meghatározott és részben még ma is meghatározó pártpolitikusok, szakszervezeti kulcsemberek, befolyásos médiaszereplők a magyarországi kapitalizmus újra alapozásában, az ellene ágáló vesztesek tömegének elhallgattatásában vállaltak szerepet, anélkül, hogy beismerték volna valaha is ezt a bizonyos szempontból árulásnak tekinthető magatartást. Erős szavakkal írtam erről a folyamatról a február 15-ei Bekiáltásban, amit később a Mérce Az MSZP útvesztése szükségszerű volt, és a fölgyülemlő elégedetlenségnek sem a szociáldemokrácia ad majd hangot” címmel vett át.

Minthogy az ország életében bekövetkezett átállást ugyanúgy a geopolitikai erőterekben végbement változások határozták meg, miként 1867 óta minden magyarországi fordulatot, hajlandó vagyok elfogadni, hogy az egyén – lett légyen az állami vagyon magántulajdonba játszása révén az uralkodó osztály felső tőkés frakciójához tartozó, üljön az az állam valamely vezető pozícióijában, a parlamenti bársonyszékben, legyen az egyetemi, a tudományos, a kulturális-művészeti szféra kiváltságosa, a kereskedelem és az ipar magas beosztású szereplője, illetve egyfelől a társadalmi tér közepére a kulturális tőkéje révén emelt pedagógus, technikus, adminisztrátor, hivatalnok, másfelől a gazdasági tőkéjére támaszkodható kisiparos, kiskereskedő, vállalkozó – a bizonyos értelemben kiváltságos, bár ingatag, helyzetét a kapitalizmus keretei között reméli megőrizni.

De mi a helyzet a hozzájuk képesti többséggel? Mi a helyzet a társadalmi tér alsó régióiba szorult munkásokkal, a képzettekkel, a kevésbé, illetve az egyáltalán nem képzettekkel? Mi a helyzet a deklasszáltak tömegeivel?  

Hogy a hozzávetőleges arányokat érzékeljük, jobb híján Huszár Ákos közléseire támaszkodva, 2022-ben
♦ a felső két rétegbe (felső- és középszintű vezetők, nagy- és középvállalkozók, magasan képzett értelmiségiek, magas beosztású hivatalnokok, szakértők) a 4,7 millió foglalkoztatott 10,5 százaléka tartozott,
♦ a középső rétegek aránya (alsó szintű vezetők, alsó szintű értelmiségiek, beosztott hivatalnokok, technikusok, szakképzett irodai, kereskedelmi dolgozók) 30,7 százalék volt,
♦ az ipari termelésben, szolgáltatásban, mezőgazdaságban szakképzett, betanított, továbbá egyszerű, szakképzetlen munkát végzők, a saját munkára alapozott kisvállalkozásokban foglalkoztatottak 58,8 százalékát tartották nyilván. (Bár e foglalkozási kategóriákhoz kötött felosztás nyilvánvalóan ellentmondásos, s talán több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol a kizsákmányoló és a kizsákmányolt osztályhoz tartozókról, az érdeklődő további részleteket olvashat minderről Huszár Ákos: Az osztály hosszú árnyéka, Napvilág, 2025, 70–76. o. A kötetről szóló beszélgetés április 27-én 18 órától elérhető az itt található linkkel.)

Meg kell jegyezni, hogy az eredeti cikkbe, április 28-án, tehát utólag beépítettem, a kötetről szóló beszélgetés néhány, az eredeti mondandómat nem módosító elemét azzal a szándékkal, hogy árnyaltabbá tegyek egy-két megközelítést. Köztük azt, hogy a foglalkozási csoportokra épülő elemzés Magyarországon Ferge Zsuzsa szociológusnak az államszocializmus sajátosságait tükröző kategóriáira vezethető vissza. Ám, mint ezt az eredeti cikkemben is leszögeztem, ez a csoportosítás nem ad biztos fogódzót a mai munkásosztály elhatárolásához. Mindenesetre, a kiindulópont csak az lehet, hogy az osztályfogalomnak kapitalista viszonyok között van értelme, illetve viszont: osztályok nélkül nincs kapitalizmus, amelynek lényege, hogy benne a sokféle rétegződésű többségi osztály profitot termel a tőketulajdonosok javára. Miként Wiener György alkotmányjogász-politológus a kötet bemutatóján érzékeltette: értéktöbbletet termel a tulajdonos(ok) számára, tehát

a kizsákmányolt osztály egyik foglalkozási csoportjához tartozik a tanár is, ha magán oktatási intézményben dolgozik.

Az ilyen tanár, ellentétben az állami, tehát a közösség egésze által, elvben a közösség egészének érdekében fenntartott oktatási intézményben tanít – akár A tőkéből vezetjük le, akár George McNeill amerikai munkásmozgalmi vezető mondásából: „He who sells his labor sells himself”, akár a kommunista társadalomtudás könyvtárigazgató, Szabó Ervin eszmefuttatásából: „Aki eladja a munkáját, eladja önmagát”, ab ovo nem lehet polgár, hiszen olyanok számára termel hasznot, akik tőkejövedelemből, járadékból élnek.

Amikor indulatos hozzászólásra ragadtatom magam, miként ez az MKT említett fórumán is megtörtént, egyrészt azért válik vádlóvá a hangom, mert a „nagy idők nagy tanúi”, tehát a rendszerváltoztatás időszakában, s az azt követő évtizedekben a marxista elméletet velem ellentétben lenyűgöző módon ismerők, s az azt belső kritikával továbbfejlesztők műveit tanulmányozó filozófusok, közgazdászok, szociológusok képtelenek voltak elérni, hogy nézeteik hatékonyan eljussanak az egyik oldalon a velük kapcsolatban lévő MSZP-vezetőkhöz, a másikon pedig a tömegekhez még abban az időben, amikor erre talán pénz is került volna. E tekintetben ma rosszabb a helyzet, mint valaha, mert a könyvbemutatón szót kapott Gregor Anikó szociológus szerint „a tudományos-szakmai érveknek esélyük sincs, hogy befolyásolják a kormányzást, ha nincs politikai erejük”.

És mégis. Egyszerűen nem fogom fel, hogy például az osztályokról még ma is, az MKT fórumán is, a tőkések és a munkások közötti leegyszerűsítő, vagyis például a munkások nézőpontjából ÖNTUDATOSAN szembenálló viszonyként essék szó? Hogy lehet az, hogy a munkásosztályt rózsaszínű szemüvegen keresztül nézik egyébként sokoldalúan tájlkozott emberek, és egymással nemzetközileg is szolidáris csoportokként, és erre építő, gyakorlatilag egységes politikai cselekvőkként látják és láttatják a munkásságot? Eközben lehetetlennek gondolom, hogy ne ismernék az ezzel kapcsolatos, hatalmas nemzetközi és hazai szakirodalmat, aminek egy részére az említett Az osztály hosszú árnyéka című elemzés is támaszkodik, amikor feltárni igyekszik a mai magyar társadalom osztályszerkezetét, jóllehet az említett Ferge Zsuzsa kutatásait követően, Huszár szerint egészen mostanáig évtizedekre megszűntek a hasonló módszertanra épült, társadalom-átvilágítások.

Száz szónak is egy a vége: nem tudom hova tenni, amikor azt érzékelem, hogy egyesek a „valódi baloldalon” – értsünk ez alatt bármit –, amikor a tettekre kerülhetne sor, mintha nem értenének egyet a főleg Max Weber és Pierre Bourdieu elméleteire hivatkozó, felütésként és végkövetkeztetésként is megfogalmazott állításával:

„Az osztályok valóságos létezőkké csak akkor válnak vagy válhatnak, ha az elméleti munkához politikai munka is társul, amely segítségével az osztály szervezett cselekvő, illetve mozgósított osztállyá válik.” (Huszár Ákos: Az osztály hosszú árnyéka, Napvilág, 2025, 34. illetve 187. oldal)

Saját felkészültségem lehetetlenné teszi, hogy akár pro, akár kontra megerősítsem vagy cáfoljam az állítást, de kézenfekvőnek gondolom az utóbbi évtizedekre vonatkozó, alábbi következtetéseket:

♦ A nemzetközi, különösen a régiós trendekhez igazodva, széles körben osztott, hamis meggyőződéssé vált Magyarországon, hogy az osztályelemzés nem alkalmas a kapitalizmus építésébe kezdő országok társadalmának vizsgálatára.
♦ Ha az úgynevezett középosztályhoz kapcsolódva előkerült ez a megközelítés, akkor az nem szociológiai elemzés részeként, hanem eszményként jelent meg az autonóm, polgári erényekkel felruházott egyének álomszerű leírására, figyelmen kívül hagyva, hogy a középosztály nálunk igen korlátozott számú. Ezen feltehetően csak időlegesen tudott változtatni a NER. Ráadásul, nem felel meg az eszményképnek, jóllehet a rendszerváltoztatás óta ennek a közegnek az érdekeit tekintették olyannak, amelyekben a társadalom egészének érdekei jelennek meg.
♦ A 2008-as válság után hiába nőttek a középosztályi rétegek fogyasztási és megtakarítási lehetőségei, az összkép változatlan: Magyarország továbbra is az Európai Unió, ezen belül a régió legszegényebb országai közé tartozik.
♦ A környezetünkhöz képest kifejezetten magas a különböző munkásrétegek aránya; ezeken belül a képzetlen munkásoké még nőtt is.
♦ A rendszerváltás óta jelentősen nőttek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek.
♦ 1990 óta az osztályhelyzet egyre inkább meghatározza az egyének életesélyeit és életkörülményeit; a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődnek függetlenül a tehetségtől és a szorgalomtól; a társadalmi osztálykorlátokon való átlépés egyre nehezebb, vagyis az ezzel összefüggő mobilitás szinte leállt, mert a kedvező jövedelmi és társadalmi pozíciókat a befolyásosabb, a tehetősebb családok helyzete alapján érik el az újabb nemzedékek.
♦ A magyar társadalom egyre inkább rendies, refeudalizációs vonásokat mutat; az érintkezési viszonyokat az alsóbb-, illetve a felsőbbrendűséghez való tartozás alakítja, ami a párválasztásra is rányomja bélyegét, a guba a gubához, a suba  subához réges-régi szólásnak megfelelően. 

Mindebből akár arra is juthatnánk, hogy ilyen körülmények között a 2026. április 12-ei parlamenti választáson is érvényesülnie kellett volna az osztályszavazás tételének. Mert, miként Huszár írja az idézett mű 187. oldalán, e tézis szerint

„a munkások, illetve az alsóbb osztályokhoz tartozók inkább szavaznak a baloldali pártokra, mert ezeknek a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére irányuló politikája révén a saját társadalmi helyzetük javítását várják.”

Csakhogy (már és még) ez Nyugaton is a múlt. Azon a Magyarországon különösképpen, amely már 1984 februárjában általában is aléltan fogadta a vasladyt, Margaret Thatcher brit miniszterelnököt, aki a szabadpiacra, az állami beavatkozás, a közkiadások csökkentésére, a privatizációra esküdött, s aki a szénbányák bezárásával és a szakszervezetek gyengítésével mély társadalmi feszültségeket okozott. Nyilvánvalóan megvolt ennek a magyarországi gazdasági nehézségek miatti oka, de az, hogy a kommunista Kádár János, az ország akkori első számú vezetője is szívélyesen tárgyalt vele, akár üzenet is lehetett volna a háború előtti mélyszegénységből felemelkedett tömeg számára: a szolidaritásnak, az osztálykorlátok lebontásának vége van.

Ám a tömegek ebben az országban – miként talán másutt is – nem szoktak a politikai események mögül kihámozható, a jövővel kapcsolatos üzenetek megfejtésével bíbelődni. Ha fel is merül bennük, nincsenek azoknak az információknak a birtokában, amelyek révén a tényleges valóságot tükröző következtetésekre juthatnának. Azóta pedig tovább romlott az esélyük, mióta a tőkeérdek által föléjük emelt spektákulum, a végső soron önmagáért terjeszkedő, az embert ember voltában felemésztő, a természetet is az egyre fokozódó kizsákmányolás tárgyává tett, árutermelő kapitalista gazdaság »legpusztítóbb felszíni megnyilvánulása, a „tömegkommunikációs média”« megszállta a társadalmat. (V.ö.: Guy Debord: A spektákulum társadalma, 1967, magyarul: Open Books, 2022, 28. o.)

Ezért jutott oda a magyar társadalom (is), ahol most tart. Hogy hova jutott? A globalista erők által mozgatott szereplők, szakértők, a közvetve vagy közvetlenül pénzelt, főleg a mára meghatározó befolyáshoz jutott internetes médiumok, az influenszerek révén, a reményeket megsokszorozó, a tájékozatlanságot külsőségekkel, a lehető legegyszerűbb üzenetekkel, az elégedetlenségre, illetve, miként a Ria, ria, Hungária! című cikkemben említett, a feljebb törekvő közép mohóságára is építő eljárásokkal a manipulációt tökélyre fejlesztett választási kampánnyal – aminek a korábbiakhoz képest is rafináltabb volta váratlanul érte az uralkodásba beletespedt kormányzópártot csakúgy, mint az ellenzékieket, ezért sem volt érdemi válaszuk erre  – egy olyan mozgalmat generáltak, amelynek tagjai döntő hányadban

korábban a Fideszért, illetve a neoliberális MSZP-ért és SZDSZ-ért rajongtak, ám április 12-én példátlan szavazataránnyal juttattak kormányzási pozícióba olyan személyeket, akiknek kilétéről a nagy többségnek fogalma sem volt, s akik egy részéről bizton tudható, hogy a transzatlantista globalista tőkéscsoportok sokszorosan hatékonynak bizonyult tényezői, multinacionális cégek magas rangú vezetői, vagy személyükben az előző rendszer kegyeltjeiből kegyvesztettekké vált emberek, miként Magyar Péter is. 

A Marx Károly Társaság említett fórumán, a tévedés kockázatával, kifejtettem: a kapitalizmuskritikus baloldalon is legyen már vége az álmodozásoknak! A magyar társadalom 1867 óta egyszerűen NEM SZERVEZŐDHETETT osztályalapon, jóllehet a kapitalizálódással végbement valamiféle osztályosodás. Korábban azonban nem volt meghatározó részarányú az a munkássága, amely valóban csak a láncait veszíthette volna. A társadalom nagy többségét kitevő szegényparasztok, cselédtömegek egyéni földéhsége pedig felülírta a szervezkedés észszerűségét. Nem volt ez másként a Horthy-korszakban sem.

A Rákosi és Kádár-rendszerben a nómenklatúra-osztály akadályozta meg a dolgozó osztály öntudatosodását eleinte a fizikai erőszakkal párosított propagandával, a későbbiekben pedig a korlátozott jólétet ígért és biztosított paternalista gondoskodással, nem utolsó sorban az önkizsákmányolással megvalósítható egyéni útkeresés felkínálásával. Mindent egybe vetve, az államszocializmus körülményei között a klasszikus osztályfogalom nem volt értelmezhető, minthogy az értéktöbblet központosítása, illetve a szociális, az osztályok és a rétegek közötti örökölt egyenlőtlenséget eredményesen felszámoló szempontokat érvényesítő elosztása az államhoz kötődött.

Természetesen, mindezek eredmény-oldalát, Magyarország egész történetében, beleértve a rendszerváltoztatás utáni évtizedeket is, a korabeli Nyugat életszínvonalához való legközelebb zárkózást, magam sem kicsinylem le. Ugyanakkor hiba lenne fenntartani azt a nézetet, hogy ezt a gyakorlatot a társadalmi hierachia alsóbb régióiban élők kezdeményezték. Az öntudatosságnak igen szűk réteg sajátja volt, főleg történelmi-geopolitikai okok miatt. 

A rendszerváltoztatással – dacára a rövid időn belüli másfél millió munkanélkülinek – ez az ön- és csoportérdek érvényesítésére képtelen tömeg hullott a kialakuló hazai és az ide betört külföldi tőkés érdekeltségek ölébe. A pártok – MDF, kisgazdák, szocialisták, szabaddemokraták, szélsőjobbosok, a Fidesz, KDNP meg a többiek a megszokott értelemben vett pártként nem is funkcionált TISZA-mozgalommal bezáróan – csupán a hazaiakból, illetve a külföldiekből álló uralkodó osztályon belüli tőkefrakciók közötti harccal voltak elfoglalva azok nyilvánosság elé tolt képviselőiként anélkül, hogy a brutálisan kizsákmányolt tömegek komolyabb ellenállásával számolniuk kellett volna.

Az itt-ott létrejött szakszervezeti tömörülések visszaszorításában mindegyik politikai erőnek része volt, akár a szakszervezeti vagyon lenyúlásában érdekelt, ottani vezetőknek. Mindenekelőtt azonban az érdekképviseletek meggyengítéséért a Fidesz tett kérlelhetetlen lépéseket 1998 és 2002 között, majd később is. Aztán már csak a nyugati alapítványok által támogatott, ügyesen mozgatott álcivil szervezetek, meg az esetenként kegydíjakra pályázó, kattintásszám-vadász influenszerek maradtak. Mostanra pedig eljutottunk abba a helyzetbe, amelyben

a tekintélyelvű NER helyére a TISZA kormányzási módszerei óhatatlanul egy olyan autoriter társadalom megszilárdításához kell vezessenek, amelyben – Wiener György alkotmányjogász- politológus meglátása szerint – a nómenklatúra-burzsoázia utáni NER-burzsoázia helyére – a vagyonelemek újraosztásával – az önmagát felépítő (self made man) burzsoázia kerülhet.

Mindenesetre, abból a helyzetből, amelyben – bármennyit, bárkivel is egyeztetnek, bármilyen megengedő jogszabályokat is alkotnak – az következik, hogy legfeljebb egy tucatnyi, főleg nyugati tőkeérdekeltségekhez kapcsolódó személy hozhatja meg az alapvető döntéseket. Más erőnek ugyanúgy nem lesz beleszólása a törvénykezésbe, ahogyan az orbáni kormányzás alatt sem volt. Esetleg az eddig a NER által kiváltságos helyzetbe hozott felső-közép rétegek kapnak lehetőséget a pozíciójuk bebetonozására, hogy megnyerjék őket. Lesz néhány tüneti szociális intézkedés is a mélynyomor kezelésére. Ám minden egyes, főleg a közép- és a felsőbb rétegek érdekében meghozott előnyös intézkedés már középtávon is csak az alattuk lévő széles tömegek rovására történhet, rosszabb esetben az erőszakos megregulázásukkal érhető el.

Ezzel aligha törődnek majd azok a nyugati erők, amelyek felfuttatták a TISZÁ-t, miként sehol világon nem támadják az olyan diktatúrákat, amelyek készek előnyös helyzetbe hozni őket. Amit biztosan tudunk: a Soros-alapítvány által támogatott Partizán-csatornán – amelyre azt a feladatot bízták, hogy az első pillanattól fórumot biztosítson Magyar Péternek – tüsténkedett a TISZA-kampányt támogató Vétó című műsor egyik arca, Ruff Bálint miniszterelnökséget vezető miniszter lesz. Egyébként pedig korábban többek között az SZDSZ és az MSZP politikusait is kampánytanácsadóként segítette, 

Kapitány István a gazdasági és energetikai tárca várományosa sokféle nemzetközi tevékenysége között hosszabb ideig volt a Shell brit-holland multinacionális olaj- és energiaipari vállalat, a világ egyik legnagyobb energetikai cégének globális alelnöke, de eredményesen működött együtt az Orbán-kormánnyal is. Harmadikként Orbán Anita első miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter-jelölt nevét említem, mert neki szintén van hazai NER-kapcsolata, illetve multinacionális vállalati előélete. Miután az USA-ban szerzett doktori címet, az orosz cégek európai terjeszkedéséről írt könyvet. A Fidesz-kormány alatt diplomáciai területen dolgozott, majd az Egyesült Királyság cseppfolyósított földgáziparában, továbbá többek között amerikai cégeknél jutott vezető tisztségekbe. A Vodafone Global kormányzati kapcsolatokért felelős vezetői állásában szintén ténykedett. Szerepet kapott

a pozsonyi székhelyű, Bajnai Gordon által vezetett (patronált?) GLOBSEC-ben, vagyis egy Közép-Európára fókuszáló kül- és biztonságpolitikai agytrösztben és szervezetben, amely a régió egyik legjelentősebb éves geopolitikai fórumát szervezi számottevő Soros-támogatással. Fő témái a biztonság, a védelem, a technológia és globális rend, célja pedig a transzatlanti kapcsolatok erősítése. A választási kampány előttig a neve szerepelt egy másik kiemelt globalista társaságban, a Soros családhoz szintén erősen kötődő European Council on Foreign Relations-ben is.

Ehhez képest egészen jól állunk. Kijevben, a 2014. február 23-ai államcsíny után megalakított ideiglenes kormány esetében még arra sem ügyeltek, hogy minden miniszter ukrán állampolgár (is) legyen. A legfontosabb posztokra amerikai tárcavezetőt és az USA-hoz bekötött külföldieket raktak. Az itt felsoroltakról is nehéz elképzelni, hogy ország-szuverenitáspártiak lennének. De még ha azok is, esélyük sem lenne az érvényesítésére. Mert az egyébként végzetes hazai hibákat elkövetett Orbán példája is mutatta, hogy egy olyan országban, amely a NATO és az EU tagja, ez meg sem fordulhat a fejükben retorzió nélkül. Márpedig a tőkeérdekek miatt nem igazán tudom elképzelni, hogy az érdekszférájukba került térségekből ne próbálnának meg továbbra is mindent kifacsarni, miként ez az elmúlt három évtizedben történt, amit mi sem mutat jobban annál, hogy a régiónk és a centrum országok közötti fejlettségbeli különbség jottányit sem csökkent ez idő alatt.

Ám lássuk a medvét! Hátha történnek még csodák! Mindenesetre, a Világ proletárjai egyesüljetek! jelszó jegyében való ellenállásról belátható ideig le kell mondani. Még ha egyesek a „valódi baloldalon” még mindig ezzel ámítják is magukat. Mert nekem úgy tűnik fel, hogy egyelőre nem a proletárok, hanem a tőkések egyesítették erejüket internacionalista alapon. A dolgozók és az őket esetleg képviselni akaró szervezetek nemzetközi szervezkedésének semmilyen feltétele nem adott. Már csak azért sem, mert képtelenek lennének olyan, ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű anyagi és szellemi erőforrás előteremtésére, amit a tőkéscsoportok könnyedén mozgósítanak ellenükben. Az a világraszóló kakofónia, ami ma agyunkig hatolva hasogatja a dobhártyánkat, nem más, mint a különféle tőkés érdekcsoportoknak a kizsákmányoltak feje fölötti birkózását kísérő hangzavar, amit a szemellenzős középosztály, benne a közvéleményt befolyásoló, ilyen-olyan módon korlátolt és korlátozott értelmiség különféle csoportjainak izgatott hurrázása és tapsa kísér.   

Nézetem szerint, ebben a helyzetben legfeljebb arra vállalkozhat a kapitalizmuskritikus bal, hogy elhivatott képviselői minél több emberrel megosszák a hazai és a külföldi kapitalizmuskritikus szakirodalomban fellelhető ismereteket. Hogy végre azok is értsék, miért vannak, s még inkább lesznek, abban a reménytelen helyzetben, amibe szükségszerűen kerülnek-kerülhetnek. Meg kell ismertetni az embereket a világ állapotával! E tekintetben különös figyelmet kell fordítani a fiatalokra, akiknek tudatát a Guy Debord szerinti spektákulum mára digitalizált okoseszközeivel alakítják, hogy elfedezzék előlük, a világválság miatt és az attól nem elválasztható, az (eleven) munkaerő kiváltására létrejövő termelés- és szolgáltatásátalakító digitalizáció előretörésével egyre sűrűsödő gondjaik valódi okát.

Ehhez ma első lépésben, vélhetően, nem annyira pártokat kell szervezni, mert azok hatástalannak bizonyultak. Merthogy – Huszár szerint is – miért szavaznának a munkások az ellenzéki pártokra, ha egyszerűen nincs ajánlatuk számukra? (i.m.: 189. o.) A mozgalomszervezéshez sincsenek olyan személyi és tárgyi feltételek, akikkel és amelyekkel eredményesen lehetne harcolni a kizsákmányolásból eredő – az interneten keresztüli kizsákmányolásból is eredő –, bármekkora összeget mozgósító tőkéscsoportok érdekérvényesítési műveletei ellen. Talán az MKT-hoz hasonló szervezetekre és összefogásukra kellene alapozni! A felvilágosításra, az internetes kommunikációra alkalmas, szerényebb eszközpark létrehozására. Amíg persze, lehetséges, s a tőkeérdek nem iktatja ki ezeket az őt zavaró engedményeket is. A párbeszéd főbb témakörei lehetnek: az osztályok helyzete és helyzetük okai; a globalista, illetve a nemzeti tőkeérdekek ütközése; a fasizálódás és a rasszizmus összefüggései; a gazdasági-jövedelmi nehézségekről, a társadalmi mobilitás hiányáról való figyelemelterelés témakörei (halálbüntetés, szexuális kisebbségek, a környezetvédelem felszíni jelenségei, migráció, nacionalista retorika, bűnbakképzés stb.) Végül, de nem utolsó sorban: a háborúk, mint a kapitalizmus válságának elkerülhetetlen (?) következményei.#

Kabai Domokos Lajos