Egy több mint százhúsz éves szöveg fordítását olvasom újra, s hasonlítom össze helyenként az orosz eredetivel ezekben a napokban. Lev Sesztov: Dosztojevszkij és Nietzsche, A tragédia filozófiája című tanulmánykötete először 1903-ban jelent meg Szentpéterváron, mégis lüktetően friss a hangvétele. Mit ne mondjak: sűrű szöveg! Ami miatt azonban a Bekiáltásba kívánkozik az említése: számos részlete akár napjaink történéseinek kommentárja is lehetne. Szerintem ilyen az alábbi szemelvény, ami bennem Magyarország elmúlt, felbolydult két évével kapcsolatban hívott elő áthallásokat. Íme, itt a szövegtöredék:

„Az embereknek bármi áron is, de idealizmusra van szükségük. És Dosztojevszkij tele marékkal szórja nekik ezt az áldást, úgyhogy végül maga is időnként hinni kezd az effajta foglalatosság értékében. (…) A nép válogatás, ellenőrzés nélkül fogadja el tőle az ideálokat. Ám csakis azért, mert a nép számára az ideálok nem jelentenek többet mint szórakozást, külső díszt. Gyermekien naiv, kételyt még nem ismerő hite semmi mást nem igényel, mint ilyen vagy olyan szavakat ahhoz, hogy kifejezhesse magát. Ezért a nép szinte bárkit követ, aki vezetni kívánja, ezért váltogatják könnyen bálványaikat az emberek: le roi est mort, vive le roi (meghalt a király, éljen a király). A hosszas gondolkodástól elgyötört, megtört öreg bíboros (utalás a nagy inkvizítor legendájára A Karamazov testvérek című regény egyik legfontosabb, önálló életet élő filozófiai betétjére – KDL) ellenben azt képzeli, hogy az ő erőtlen gondolkodása formálhatja, határozott irányba terelheti a rendezetlen, kaotikus tömegeket, hogy megadatott neki a százezrek, milliók feletti jótékonykodás… Boldog és vakítóan szépséges tévedés! Pedig nem csak Dosztojevszkij regényének nagy inkvizítora téved így. Minden korban minden tanító úgy gondolta, hogy rajta nyugszik a világ, és tanítványait a boldogsághoz, az örömhöz, a fényhez vezeti! Valójában a nyájnak jóval kisebb szüksége van a pásztorokra, mint a pásztoroknak a nyájra. Mi lenne a nagy inkvizítorral a gőgös hit nélkül, hogy nélküle elpusztul az egész emberiség? Mihez kezdene életével? És lám, a mélyen kifinomultan gondolkodó aggastyán, aki a lét minden titkába behatol, nem veszi észre (talán csak úgy tesz, mintha nem venne észre) egy dolgot, a számára legfontosabbat. Nem tudja, hogy nem a nép tartozik neki hálával hitéért, hanem ő a népnek – a népnek köszönheti hitét, mely legalább részben igazolja előtte hosszú, reménytelenül szomorú, gyötrelmekkel teli, magányos életét. A csodákról és a titkokról szóló történeteiben becsapta a népet, mindent tudó és mindent értő tekintély látszatát keltette, Isten földi helytartójának nevezte magát. A nép elhitte ezt a hazugságot, hiszen nem volt szüksége az igazságra, nem óhajtotta az igazságot. Ám az öreg bíboros a maga csaknem évszázados tapasztalatából, lankadatlanul kutató, kicsiszolódott elméjével sem veszi észre, hogy csalásának önmaga is áldozatul esett, amikor az emberiség jótevőjének képzelte magát. Szüksége volt erre a csalásra, nem volt, ami táplálja önbizalmát, így az általa megvetett hitvány tömeghez fordult…” 

(Lev Sesztov: Dosztojevszkij és Nietzsche, Gondolat, 1981, A tragédia filozófiája alcímmel 1903-ban megjelent szentpétervári kiadás Patkós Éva fordításában, 155–157. oldal)

Utóirat: Aki ad magára, s törődik azzal, hogy ne csupán egy legyen az arctalan nyájban, azt talán segíti a fenti néhány sor abban, hogy átgondolja: érdemes-e feltétel, sőt kritika nélkül rajongania bárkiért, aki az ilyen-olyan ígéretével házal nála. # 

KDL