„Harcosaink most már képesek elérni az orosz katonai logisztikát gyakorlatilag az ideiglenesen megszállt terület teljes mélységében. Államunk déli és keleti részén gyakorlatilag nincsenek biztonságos utak a megszálló számára. Ez újabb bizonyíték arra, hogy a megszálló számára nem lesznek nyugodt idők a földjeinken” – tette közzé Vlagyimir Zelenszkij ukrajnai elnök június 1-jén, a Telegram-csatornán a szokásos napi üzenetét. Persze, mint minden hadban álló ország vezetőjének hasonló nyilatkozata, ez is tendenciózus:

úgy állítja be, mintha a támadások csupán az általa „megszállt”-nak nevezett, Oroszországhoz csatlakozott/csatolt Donyecki és Luganszki Népköztársaság területét, továbbá a herszoni, a zaporozsjei térségeket, s ott is csak a katonai célpontokat érintenék.

De két szög is kibújik a zsákból. Egyrészt Zelenszkij a továbbiakban azt ecsetelte, hogy a drónokkal, a pilótanélküli kamikáze-repülőkkel és a rakétatámadásokkal Oroszország Ukrajnától távoli területein lévő több kőolajfinomítóját megbénítva üzemanyag-ellátási gondokat okoznak mindenütt. Másrészt szőnyeg alá söpörte azt az „apróságot”, hogy azt általa említett, a Moszkvát többek között a Krím-félszigettel összekötő utakon nem csak katonai járművek közlekednek. Sőt!

Arról sem szokott beszélni, hogy a leningráditól a moszkvai, tulai, a kurszki, a belgorodi, a voronyezsi, a brjanszki, a rosztovi területen, a Krímben, sőt a Volga-vidéken, olykor az Urálon túl naponta halnak és sebesülnek meg civilek a lakóépületeket, az iskolákat, az üzleteket, a közlekedési eszközöket ért, Ukrajnából indított, illetve a diverzánsok által végrehajtott támadásokban, robbantásokban. És ezek nem tegnap kezdődtek, jóllehet, az utóbbi hónapokban megsokszorozódtak. Egyetlen cikkben csaknem lehetetlen lenne több évre visszamenően végig venni az eseteket, ezért pusztán a legutóbbiakból, azok közül is a teljesség igénye nélkül emelek ide néhányat:

Miközben az európai politikusok, újságírók nyomán a közvélemény jelentékeny része örvendezik afölött, hogy – nyugati finanszírozással, katonai irányítással, műholdak felhasználásával, továbbá minden rendű-rangú amerikai és európai fegyverzettel – milyen rendkívüli sikereket ér el Ukrajna a dróngyártás és -bevetés terén, saját nyelvén és forrásokból nem ismerheti meg a fentiekhez hasonló, Oroszországból naponta tömegesen érkező híreket. Ezért nem is lehet tudatában annak, hogy – ha mindehhez hozzávesszük a világ különböző pontjain folyó ütközeteket – egyes orosz elemzők szerint valójában már egy új típusú világháború szélén vagyunk, már ha nem benne. Az ellenoldalon történtekről, az ottani meggondolásokról enyhén szólva is hézagos tájékoztatás miatt nem érti a magyarországiak nagy része, mi az oka annak, hogy az orosz rakétázások Ukrajna különböző régiói mellett, egy ideje – Moszkva, illetve Kijev felől nézve – a Kárpátokon túli hadiüzemeket, energetikai rendszereket is pusztítják. Ám az eseményeket folyamatosan követők számára egyértelmű, hogy ezek szinte mindig válaszok egy-egy nyugat felől indított, Oroszországot érintő, nagyobb csapásra.

A titkosszolgálatok, a katonai cenzorok, a hírszerző szervezetek által a nagy szerkesztőségekbe ültetett ügynökök révén a közönség a visszatartott, esetleg hézagosan adagolt hírekből a múltban sem érzékelhette az idevezető folyamatokat. Hogy mást ne említsek: kezdetben egy-két kivételtől eltekintve a fősodratú médiumok nem államcsínyként tárgyaltak a leplezetlenül Washington által szervezett 2014. február 23-ai véres kijevi puccsról. Ezt követően, sok más – például a részben külföldiekből összeállított kijevi bábkormány, az ukrajnai ellenzéki politikusok, a nemzetiségek üldözése, a média brutális korlátozása, a banderista-fasizmus eszmeiségre építve az oktatás átszervezése, a pogromok – mellett, nem szóltak a donyeci orosz lakosságra szabadított banderista-fasisztáknak, illetve a hadseregnek a civilek körében tízezren fölüli halálos áldozatot követelt büntető műveleteiről.

Azt az összefüggést is elhallgatták, hogy az 1991-es népszavazás, majd az erre épült alaptörvény, illetve alkotmány alapján követelte az egy tömbben élő, sok milliós donyeci orosz lakosság az autonómiát. Ezért fenyegette meg őket a központi hatalom erőszakos eszközökkel már 2004-ben. 2014 tavaszától aztán sor került a gyerekeket és a felnőtteket, a fiatalokat és az időseket sújtó, az akkori kormányfő, Petro Porosenko által nyilvánosan meghirdetett megtorlásra – az iskolások pincelétre kényszerítésére, a végzősök okleveleinek visszatartására, a nyugdíjak kifizetésének megtagadására, ahogyan a Krímben élőket is, az ivó- és öntözővíztől való megfosztásra stb. – majd a helyieknek, Moszkva viszonylag távolságtartó közreműködésével, az ez ellen szerveződött helyi fegyveres ellenállás. Miként ezt Angela Merkel és Francois Hollande később nyilvánosan is megvallotta:

2014 és 2022 között a nyugati hatalmak csupán eljátszották, hogy véget akarnak vetni a konfliktusnak, mert a fő cél Ukrajna felfegyverzése, gyakorlatilag a NATO-ba betagolása, Oroszország ellen fordítása volt.

A vége az lett, hogy Moszkva nyolcéves hezitálását követően megalakult a Donyeci és a Luganszki Népköztársaság, s ezek, a Nyugat által nem elismert népszavazással, Oroszországhoz csatlakoztak. Így viszont  már megvolt az az ok, hogy – a Kreml értelmezése szerint: Ukrajnának a Nyugat által Oroszországot fenyegető katonai hídfőállássá változtatására reagálásként – korlátozott támadást, azaz „különleges katonai műveletet” indítson az 1922-ig Oroszországhoz tartozott Donyec-medence, illetve az attól délebbre elterülő térségek visszaszerzésére, felszabadítására.

Mindezt újból és újból el kell mondani ahhoz, hogy a mostani háborúnak az amerikai kormányzatoknak az Oroszország erőforrásai fölötti ellenőrzés megteremtésére irányuló, 1903-ig visszanyúló doktrínáival való összefüggéséről képet alkosson az olvasó. De ugyanígy, a médiumaink nem szóltak azokról a bizonyítható, az említett doktrínák jegyében zajlott amerikai törekvésekről sem, amelyek célja az orosz flottabázisnak a Krímből való kiszorítása, s helyére amerikai betelepítése. Ezért nem érthette, s máig nem érti a közvéleményünk nagy része, hogy

Moszkva miért csatolta vissza a Krímet Oroszországhoz olyan határozottan – bár egyetlen puskalövés nélkül – nyomban a Washington által 2014-ben szervezett kijevi puccs után.

Ma, a szinte mindeddig érzékelhető féloldalas, a folyamatok érzékeltetése nélkül, az összefüggések elkendőzésére épülő nyugati (magyarországi) propaganda egészen mostanáig elhallgatta és elhallgatja, hogy jó ideje naponta több száz drónnal, illetve a NATO által használt műholdak révén pilótanélküli repülőkkel, a becsapódás pillanatáig nyugati szakértők által célra vezetett rakétákkal támadják Oroszország mélységi területeit. Márpedig ennek ismerete nélkül nem érzékelhető az, ami Zelenszkijnek a cikkem elején idézett szavaiból is kiviláglik: a Nyugat a régi mellett új felfogásra is épít az Oroszország elleni háborújában.

Mindezek nyomán az előző hónapban felerősödött az orosz állami médiában közvetve Putyinnak a háborút „különleges katonai műveletként” felfogó koncepciójának támadása. Mint hangoztatják: Oroszországnak döntően az orosz kultúra, a pravoszlávia jegyében való megtartása érdekében tudomásul kell venni, hogy „a háború az háború”! Tehát, véget kell vetni annak a felfogásnak, hogy miközben az arcvonalakon elvéreznek a katonák, a hátország úgy él mintha mi sem történne: a nagyvárosokban zsúfolva a szórakozóhelyek, a reklámokból ömlenek akár a luxusfogyasztásra, vásárlásra felhívó ajánlatok, rekordokat döntöget a turizmus, beleértve a külföldre történő utazásokat is, a televíziókban az amerikai show-businnes-t kenterbe verő műsorokban zavartalan a heje-huja.

Ezzel szemben a Kreml jelenlegi vezetése továbbra is azt üzeni, hogy a nyugatiak által is aláírt több szerződés megszegése, felmondása, illetve szerződéstervezet feladása, átlépése után sincs a tárgyalásoknak alternatívája. Ellentétben a Biden-kormányzat felfogásával, Putyin emberei hetente egyeztetnek a Trump-adminisztráció megbízottaival. Szükség esetén a két elnök felveszi a telefont, hogy legalább ismerjék egymás álláspontját.

Szentpéterváron épp a boldog békeidőket idéző nemzetközi gazdasági fórum eseményei zajlanak több mint száz ország kormányainak, cégeinek, médiumainak képviselői, köztük amerikaiak és németek részvételével. Itt még a nyilvánvalóan washingtoni rábólintással lengyel, s vélhetően német közreműködéssel, ukrán specialisták által felrobbantott Északi Áramlat sérült ágának újbóli üzembe helyezését is felvetette néhány nyugati cég képviselője, miközben persze a hibátlan ágon bármikor megindulhatna a szállítás Európába. A Zelenszkijt eszköznek használó, a két szláv népet egymás elleni háborúban kivéreztetni szándékozó nyugati héják a rendezvény első napjára időzítették az említett, az északi főváros elleni kihívó támadást. Ezzel szemben a fórum önmagában jelzi, hogy

inkább az együttműködésben gondolkozna a Kreml az erőforrásait évszázadonként, félévszázadonként felőrölő, lakosságát megtizedelő, városait, falvait leromboló nyugati támadások elleni védekezés, a külső katonai intervencióval támogatott polgárháború, a pénz- és emberfaló helyreállítási munkák helyett.

Szerintem az értelem és a jószándék jele, hogy a Trump és Putyin közötti alaszkai találkozón felvetődött gondolat jegyében, a moszkvai Amerikai Kereskedelmi Kamara védnökségével július elején, az USA alapításának 250. évfordulója tiszteletére, Moszkvában orosz–amerikai jégkorongmérkőzést szerveznének. Bár a dolog egyelőre kérdéses, mert az igazán nagyágyúk az idő tájt épp szabadságukat töltik, de ha összejön, talán olyan folyamatok elindítója lehet, mint annak idején az amerikai–kínai pingpong mérkőzéseknek.  

Mindenesetre, a Kreml mai vezetése a hadiipariakkal együtt a polgári fejlesztéseket is favorizálja: energetikai fejlesztések, a vasút- és autópálya-hálózat bővítése, az Északi Jeges-tengeri hajózási útvonalhoz kapcsolódó kikötő- és flottafejlesztések, az oktatási, egészségügyi, szociális körülmények javítása, a lakásépítés, a mesterséges intelligenciára épülő ipari és mezőgazdasági, a nukleáris, űrkutatási, s általában a tudományos-műszaki modernizálás, a közigazgatás digitalizálása stb. Miért, miért nem, a putyini vezetés egyelőre ellenáll a bírálók szerint lényegében a Nemzetközi Valutaalap, az IMF befolyására a Központi Bank által magasan tartott kamatszint csökkentését követelőknek. Ők az ezzel kapcsolatos indulatos, nyilvános vitákban azt állítják: ezzel valósággal megfojtják a vállalkozásokat, hiszen azok az állam, illetve a csillagászati nyerséget elkönyvelő óriásbankok külön támogatása nélkül képtelenek a 25-30 százalékos kamatra folyósított hitelek kitermelésére...

Az érem másik oldala: Putyin és köre egyelőre nem adta fel a katonai műveletek megindításakor meghirdetett, az őt bírálók szerint elégtelen céljait: (1) Ukrajnának a NATO-n kívül tartása, ami sosem jelentette az ország Európai Uniós tagságának ellenzését, (2) a kisebbségek, kiemelten az orosz kisebbség üldözésének a brutális ukranizálás jegyében való megszüntetését, (3) Ukrajna úgymond nácitlanítását (aminek némileg más a jelentése az oroszban mint a magyarban), vagyis az állam banderista-fasiszta eszmeiségre, oroszgyűlöletre építő gyakorlatával való szakítást.

Az említett állami vitaműsorokban mindezt immár olyannyira lehetetlennek tartják, illetve a Nyugatot annyira elszántnak Oroszország megrendítésére, hogy arra biztatnak: a háborút nem befejezni kell, hanem végre minden katonai és polgári erőforrás és képesség mozgósításával folytatni egészen addig, amíg a csapataik eljutnak, a Baltikumot is beleértve, a korábbi Szovjetunió nyugati határáig. Mindenesetre, minthogy minden jel szerint a washingtoni kormánynak, az amerikai tőkeérdekeket képviselők egyik nagy csoportjának nyilvánvaló, Ukrajnához kapcsolódó, illetve az oroszországi üzleti körökkel újraépíthető üzleti kapcsolatok miatt immár az együttműködés lenne az érdeke, az európai döntéshozókon a sor, hogy eldöntsék, melyik moszkvai érdekcsoport helyzetbe kerülését segítik elő.#

Kabai Domokos Lajos